Miért is?
Ezt a kérdést sosem tettem fel magamnak. Mert sosem kellett feltenni. Egyértelmű volt mindig, miért. Mert megtaláltam azt az embert, akit egész eddigi életemben kerestem. Mert vele együtt megszűnt a nyugtalanságom, az az érzés, hogy nem jó helyen vagyok, hogy mennem kell, hogy keresnem kell, tovább, tovább, tovább.
Amikor először láttam meg Őt, a szavam is elállt. Villám csapott belém, rövidzárlatot okozva, nem tudtam beszélni, és nem is hallottam semmit. Azt sem, hogy hogy hívják. El is kellett mondania vagy háromszor, mire felfogtam. :-) Ezt hívják szerelemnek első látásra. Sem azelőtt, sem azután nem volt több ilyen. Egyszeri és megismételhetetlen. (Azt nem mondom, hogy soha többé nem is lesz, mert ezt ugye nem lehet tudni...)
Mostani "spirituális" eszemmel már tudom, hogy akkor ott a strandon felismertem Őt. Azt a lelket, akivel már rengeteg élet óta együtt voltam, akár előzőleg az anyám volt, vagy én az ő öccse, vagy ki tudja. Mi magunk választottuk, hogy ismét találkoznunk kell, még ott fenn, mielőtt leszülettünk volna ebbe a testbe. Rendezetlen dolgaink vannak egymás irányában, amit ebben az életünkben kell megoldanunk. Milyen egyszerű is lenne, ha tudnánk mi az. De nem tudjuk, csak sejtjük, viszont a két sejtés nagyon is összecseng. Ez egy másik oka annak, amiért őhozzá mentem feleségül.
Mehettem volna máshoz is, jópáran el is vettek volna örömmel. De tudtam, hogy nem lehet, nem szabad, még nem Ő az...
Akkor, azon a nyáron neki is feltűnt, hogy valami nem stimmel velünk. Hogy nem olyan vagyok, mint a többi lány. Hogy nem vágom magam rögtön hanyatt tőle. Pedig nagyon szívesen vágtam volna, neki adva azt, ami az egyik legnagyobb kincs egy lány életében, de a sorsnak más tervei voltak velünk.
Nagyon jól megértettük egymást már akkor is, pedig akkor még nem beszéltem németül, és angolul sem olyan jól, mint most. Ő sem beszélt még akkor úgy angolul, mégis órákon keresztül tudtunk szövegelni.
Én éreztem, hogy Ő az, és vele akartam lenni. Mindent akartam, azonnal. És nem éreztem azt, hogy még nem jött el az időnk. Ő csak homályosan érzékelte, hogy én vagyok az, de azt biztosan tudta, hogy még nincs itt az ideje, még a saját utunkat kell járnunk.
Ezért is kérte azt, hogy fogadjuk egymást testvérekké. És hogy tartsuk a kapcsolatot. Én természetesen csalódott voltam, nem igazán a visszautasítás miatt, inkább amiatt, hogy eltelt a nyár, és ők hazautaztak mind. A Legjobbikkal egymás nyakába borulva bőgtünk a vonaton hazafelé. Mert akkor ott nála is történt valami, de az a villanás nem volt annyira tartós.
Nem úgy, mint pár évvel később az egyik diszkóban. Akkor találta meg, jelen voltam. Mind a mai napig együtt, immár 12 és fél éve, boldogan.
A sajgás csak lassan múlt, ő mindig is ott volt legbelül. De aztán elmúlt, még ha el nem is felejtettem soha. Ezt mondjuk nem is hagyta. Ha nagyon ritkán is, de írt. Volt olyan, hogy kimaradt 1 év is, de akkor is ő jelentkezett mindig újra. És ha elveszítettük egymást szem elől, akkor is megtalált. Már volt internet, és egy tök hülye ingyenes sms-küldő honlapra beregisztráltam egyszer, amit utána el is felejtettem. Egyszer eszembe jutott teljesen véletlenül, felmentem, és meglepődve láttam, hogy vagy 10 üzenet várt ott, tőle. Akkor újra kezdtünk levelezni, azaz most már e-mailezni. Továbbra is ugyanúgy beszámoltunk egymásnak életünk folyásáról, mint addig.
A levelekben, még a hagyományosokban, leírta háromszor, több év különbséggel: ha majd egyszer megházasodom, olyan nőt szeretnék feleségemül, amilyen te vagy. Annak akkor nem tulajdonítottam jelentőséget, mert nem akartam, mert annyi ilyen szédítő dumát hallottam akkoriban a pasiktól... (Persze volt olyan is, aki komolyan gondolta.)
Egyszer csak bejelentette, hogy a következő nyáron meglátogat egy hosszú hétvégére. Hittem is, meg nem is, de amikor megírta, hogy megvette a repülőjegyeket, kezdett élesedni a helyzet.
Hogy a sors hogyan alakította, hogy mi újra egymásra találjunk, az egy külön történet. A témához visszatérve, miután hazament, írt nekem egy olyan e-mailt, hogy majdnem leestem a székről. Azt írta, hogy ő engem el akar venni feleségül, azt akarja, hogy mi egy család legyünk, hogy együtt éljünk. De ehhez nekem kell kimennem hozzá. Akkor ott helyben rögtön azt mondtam, hogy jó, akkor kimegyek én. És ezzel el volt döntve. Nem volt kérdés egy pillanatig sem. Ezt a bizonyosságot soha azelőtt nem éreztem, egyetlen kapcsolatomban sem. Akkor sem, ha nagyon-nagyon szerelmes voltam. (Pedig ahhoz a fiúhoz majdnem hozzámentem feleségül. De egy hang nagyon csendben folyamatosan azt mondta bennem: ne, ne, ne!!! Most már tudom, hogy miért.)
Az ismerőseim, a családom, mindenki azt mondta, hogy kicseréltek. Hogy sugárzom. Még most is ezt mondják, pedig most egy nagyon-nagyon nehéz életszakaszban vagyok éppen. Hát ezért is mentem hozzá. Mert ilyen hatással van rám.
Meg mert nagyon-nagyon jól el tudunk mind a napig beszélgetni bármilyen témában, és ebben a nyelv sem akadály. Sokkal jobban, mint bármelyik volt (magyar!!) pasimmal azelőtt. És ebbe az is beletartozik, mennyire vagyunk egy hullámhosszon, mennyire gondolkodunk hasonlóan.
Mert nagyon tetszik, ahogyan gondolkodik. Ő nem járt mindenféle nagyon komoly iskolákba. Nincsen komoly tudományos vagy műszaki tudása. Nem ismeri a világi szabályok többségét, és magasról tesz is rájuk. De az emberekkel való bánásmód, a saját énjében való alámerülés, felboncolás, szétrobbantás majd újra felépítés megvolt neki. Neki ez a tudás jön, alap-intelligencia, illetve rengeteg mindenben fejlesztette magát, sokat olvasott ezekről. Ez érdekli. És ez érdekel engem is, már őelőtte is érdekelt. Közös érdeklődés is tehát.
Mert tetszik, ahogyan az emberekkel bánik. Szeretettel viszonyul hozzájuk, alapból bizalmat szavaz mindenkinek. Ez a mai világban nagyon ritka.
És hogy a külsőről is szót ejtsünk: újra és újra elvarázsol. Mindig is tetszett, és tetszeni is fog.
Mert vidám, szertelen, mert még nem felejtette el minden érzékszervével élvezni az élet apróságait.
Nem volt mindig harmonikus a kapcsolatunk és néha most sem az. Vannak problémáink, kicsik is, nagyok is. A nagyok a rémisztőbbek. Mások elmenekülnének azonnal. De érti, értjük, hogy miért nem harmonikus olykor, és ő is azon van, hogy azzá tegyük. Szövetségesek vagyunk, a buktatók csak tovább erősítenek bennünket. Elköteleztük magunkat egymás mellett, szerződést kötöttünk, meg akarjuk gyógyítani magunkat, egymást, és az egész világot. Ezért is.
Hát emiatt mentem férjhez. De ez így pontatlan. Emiatt mentem HOZZÁ férjhez. :-)
Ezt a kérdést sosem tettem fel magamnak. Mert sosem kellett feltenni. Egyértelmű volt mindig, miért. Mert megtaláltam azt az embert, akit egész eddigi életemben kerestem. Mert vele együtt megszűnt a nyugtalanságom, az az érzés, hogy nem jó helyen vagyok, hogy mennem kell, hogy keresnem kell, tovább, tovább, tovább.
Amikor először láttam meg Őt, a szavam is elállt. Villám csapott belém, rövidzárlatot okozva, nem tudtam beszélni, és nem is hallottam semmit. Azt sem, hogy hogy hívják. El is kellett mondania vagy háromszor, mire felfogtam. :-) Ezt hívják szerelemnek első látásra. Sem azelőtt, sem azután nem volt több ilyen. Egyszeri és megismételhetetlen. (Azt nem mondom, hogy soha többé nem is lesz, mert ezt ugye nem lehet tudni...)
Mostani "spirituális" eszemmel már tudom, hogy akkor ott a strandon felismertem Őt. Azt a lelket, akivel már rengeteg élet óta együtt voltam, akár előzőleg az anyám volt, vagy én az ő öccse, vagy ki tudja. Mi magunk választottuk, hogy ismét találkoznunk kell, még ott fenn, mielőtt leszülettünk volna ebbe a testbe. Rendezetlen dolgaink vannak egymás irányában, amit ebben az életünkben kell megoldanunk. Milyen egyszerű is lenne, ha tudnánk mi az. De nem tudjuk, csak sejtjük, viszont a két sejtés nagyon is összecseng. Ez egy másik oka annak, amiért őhozzá mentem feleségül.
Mehettem volna máshoz is, jópáran el is vettek volna örömmel. De tudtam, hogy nem lehet, nem szabad, még nem Ő az...
Akkor, azon a nyáron neki is feltűnt, hogy valami nem stimmel velünk. Hogy nem olyan vagyok, mint a többi lány. Hogy nem vágom magam rögtön hanyatt tőle. Pedig nagyon szívesen vágtam volna, neki adva azt, ami az egyik legnagyobb kincs egy lány életében, de a sorsnak más tervei voltak velünk.
Nagyon jól megértettük egymást már akkor is, pedig akkor még nem beszéltem németül, és angolul sem olyan jól, mint most. Ő sem beszélt még akkor úgy angolul, mégis órákon keresztül tudtunk szövegelni.
Én éreztem, hogy Ő az, és vele akartam lenni. Mindent akartam, azonnal. És nem éreztem azt, hogy még nem jött el az időnk. Ő csak homályosan érzékelte, hogy én vagyok az, de azt biztosan tudta, hogy még nincs itt az ideje, még a saját utunkat kell járnunk.
Ezért is kérte azt, hogy fogadjuk egymást testvérekké. És hogy tartsuk a kapcsolatot. Én természetesen csalódott voltam, nem igazán a visszautasítás miatt, inkább amiatt, hogy eltelt a nyár, és ők hazautaztak mind. A Legjobbikkal egymás nyakába borulva bőgtünk a vonaton hazafelé. Mert akkor ott nála is történt valami, de az a villanás nem volt annyira tartós.
Nem úgy, mint pár évvel később az egyik diszkóban. Akkor találta meg, jelen voltam. Mind a mai napig együtt, immár 12 és fél éve, boldogan.
A sajgás csak lassan múlt, ő mindig is ott volt legbelül. De aztán elmúlt, még ha el nem is felejtettem soha. Ezt mondjuk nem is hagyta. Ha nagyon ritkán is, de írt. Volt olyan, hogy kimaradt 1 év is, de akkor is ő jelentkezett mindig újra. És ha elveszítettük egymást szem elől, akkor is megtalált. Már volt internet, és egy tök hülye ingyenes sms-küldő honlapra beregisztráltam egyszer, amit utána el is felejtettem. Egyszer eszembe jutott teljesen véletlenül, felmentem, és meglepődve láttam, hogy vagy 10 üzenet várt ott, tőle. Akkor újra kezdtünk levelezni, azaz most már e-mailezni. Továbbra is ugyanúgy beszámoltunk egymásnak életünk folyásáról, mint addig.
A levelekben, még a hagyományosokban, leírta háromszor, több év különbséggel: ha majd egyszer megházasodom, olyan nőt szeretnék feleségemül, amilyen te vagy. Annak akkor nem tulajdonítottam jelentőséget, mert nem akartam, mert annyi ilyen szédítő dumát hallottam akkoriban a pasiktól... (Persze volt olyan is, aki komolyan gondolta.)
Egyszer csak bejelentette, hogy a következő nyáron meglátogat egy hosszú hétvégére. Hittem is, meg nem is, de amikor megírta, hogy megvette a repülőjegyeket, kezdett élesedni a helyzet.
Hogy a sors hogyan alakította, hogy mi újra egymásra találjunk, az egy külön történet. A témához visszatérve, miután hazament, írt nekem egy olyan e-mailt, hogy majdnem leestem a székről. Azt írta, hogy ő engem el akar venni feleségül, azt akarja, hogy mi egy család legyünk, hogy együtt éljünk. De ehhez nekem kell kimennem hozzá. Akkor ott helyben rögtön azt mondtam, hogy jó, akkor kimegyek én. És ezzel el volt döntve. Nem volt kérdés egy pillanatig sem. Ezt a bizonyosságot soha azelőtt nem éreztem, egyetlen kapcsolatomban sem. Akkor sem, ha nagyon-nagyon szerelmes voltam. (Pedig ahhoz a fiúhoz majdnem hozzámentem feleségül. De egy hang nagyon csendben folyamatosan azt mondta bennem: ne, ne, ne!!! Most már tudom, hogy miért.)
Az ismerőseim, a családom, mindenki azt mondta, hogy kicseréltek. Hogy sugárzom. Még most is ezt mondják, pedig most egy nagyon-nagyon nehéz életszakaszban vagyok éppen. Hát ezért is mentem hozzá. Mert ilyen hatással van rám.
Meg mert nagyon-nagyon jól el tudunk mind a napig beszélgetni bármilyen témában, és ebben a nyelv sem akadály. Sokkal jobban, mint bármelyik volt (magyar!!) pasimmal azelőtt. És ebbe az is beletartozik, mennyire vagyunk egy hullámhosszon, mennyire gondolkodunk hasonlóan.
Mert nagyon tetszik, ahogyan gondolkodik. Ő nem járt mindenféle nagyon komoly iskolákba. Nincsen komoly tudományos vagy műszaki tudása. Nem ismeri a világi szabályok többségét, és magasról tesz is rájuk. De az emberekkel való bánásmód, a saját énjében való alámerülés, felboncolás, szétrobbantás majd újra felépítés megvolt neki. Neki ez a tudás jön, alap-intelligencia, illetve rengeteg mindenben fejlesztette magát, sokat olvasott ezekről. Ez érdekli. És ez érdekel engem is, már őelőtte is érdekelt. Közös érdeklődés is tehát.
Mert tetszik, ahogyan az emberekkel bánik. Szeretettel viszonyul hozzájuk, alapból bizalmat szavaz mindenkinek. Ez a mai világban nagyon ritka.
És hogy a külsőről is szót ejtsünk: újra és újra elvarázsol. Mindig is tetszett, és tetszeni is fog.
Mert vidám, szertelen, mert még nem felejtette el minden érzékszervével élvezni az élet apróságait.
Nem volt mindig harmonikus a kapcsolatunk és néha most sem az. Vannak problémáink, kicsik is, nagyok is. A nagyok a rémisztőbbek. Mások elmenekülnének azonnal. De érti, értjük, hogy miért nem harmonikus olykor, és ő is azon van, hogy azzá tegyük. Szövetségesek vagyunk, a buktatók csak tovább erősítenek bennünket. Elköteleztük magunkat egymás mellett, szerződést kötöttünk, meg akarjuk gyógyítani magunkat, egymást, és az egész világot. Ezért is.
Hát emiatt mentem férjhez. De ez így pontatlan. Emiatt mentem HOZZÁ férjhez. :-)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése