PRAY

Imádkozzatok értünk. Imádkozzatok a Drágáért!!!

Stoned

Lassan, észrevétlenül kezdődik. Olyan, mint mikor egy hosszú utazástól elfárad, elnehezül az ember feje. Azt gondolnám, hogy emiatt érzékelem élesebbnek a fényeket, élénkebbnek a színeket és hangosabbnak a hangokat. Aztán egyre gyorsul minden. Jönnek a képek, a hangok, a szagok, villanásokként, mint egy film egyre gyorsabban pörgő jelenetei. Hirtelen távoli beszélgetések válnak egészen közelivé, hirtelen tudom és értem, mi mozgatja azt az idegent, aki épp beszél. 

Most éppen jó a kedvem, minden vicces, minden apróságon felszabadultan nevetek. Drága meg is jegyezte, hogy most olyan természetes, gondtalan, felszabadult vagyok. Legutóbb nem voltam ennyire szabad, akkor még minden új volt, óvatos voltam, és aggódtam is, vajon mi fog történni?

A fejem közben egyre nehezül, nehezen fordítom, szédülni kezdek. Ha nem mozdítom, mind jobban és jobban nyom, távolodnak a hangok, csak a vér zubogását hallom a fülemben és saját szívdobogásomat egyre hangosabban. Ezért aztán úgy döntök, lehetöleg mozognom kell, minél többet. Először erőfeszítésbe kerül, később már megy magától, szinte öntudatlanul mozognak a lábaim, egyre gyorsabban és gyorsabban, hol a lábfejemmel verem a taktust, hol a térdeim ide-oda. A szám kiszárad, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapad, sokkla nagyobbnak érzem, mint valójában. Egy húzásra lehajtok egy pohár vizet, majd még egyet. Hihetetlen szomjas vagyok, és már hányingerem van, annyira tele a gyomrom vízzel. Ez azonban hamar leér, akkor meg úgy tűnik, hogy egy egész tengert pisilek...

Főzünk, a szagok is felerősödnek, még párat tekernek a gyomromon. Közben beszélgetek, hihetetlen őszinteséggel és éleslátással. A következő pillanatban aztán elgondolkodom: mondtam már, vagy csak akartam? Netán álmodtam az egészet? Hiszen nem emlékszem, hogy az arcizmaim mozdultak volna, nem éreztem semmit, és nem hallottam a saját hangomat sem. Aztán amikor a Drága mégis válaszol, azon gondolkodom, hogy hogyhogy megértette, amit mondani akartam, hiszen teljesen másképp is lehetett volna érteni. Hihetetlenül lassúak vagyunk, az idő csak múlik, az egyszerű vacsora meg még sehol. Aztán ránézek az órára, és meglepődöm, hogy még csak 15 perc telt el. Innentől kezdve gyakrabban nézek az órára, ez az egyetlen kapcsolatom a valósággal. Vagy az a valóság, amiben most vagyok? Egyre furcsább, negatívabb, félelmetesebb gondolatok jönnek. Ezt ki is mondom, beszélnem kell róla. Félek, hogy tovább rosszabbodik az állapotom, egyre kevésbé vagyok ura a testemnek. A Drága mondja, hogy engedjem el magam, lazítsak végre, és akkor jól fogom érezni magam. Szívesen megtenném, ha biztonságban érezném magam, de nem érzem, mert nem tudom, hová vezet ez az egész. Most mutatkozik meg az, hogy mennyire kontrollálni akarok mindent, és kétségbe esem, ha ez a kontroll kicsúszik a kezeim közül és valami nagyobb hatalom veszi át. Az odáig rendben is van, ha valami, valaki más felett kell lemondanom erről, de most a saját testemről van szó! 

A gondolataimnak még ura vagyok, hihetetlen sebességgel száguldanak, és hihetetlen felismeréseket teszek. Magam is meglepődöm éleselméjűségemen, hogy milyen egyszerűen felismerem az összefüggéseket, vagy milyen apró információkra emlékszem, ami normál esetben biztosan nem jutott volna eszembe. Majd a következő pillanatban elfeledem ismét, és bármennyire is igyekszem, nem jut többé az eszembe az a hatalmas felismerés.

Egyre ijesztőbbnek érzem a helyzetet, ezért eszem egy kis Nutellát. Csak úgy, az üvegből, négy kanállal. Négy különböző kanállal egymás után. 

Tálalok, biztos kézzel, magam is meglepődöm rajta, meg azon is, hogy a vészesen imbolygó szekrényből nem dől az összes edény a fejemre. Végre eszünk. Nem kívánom, a gyomrom ismét bukfencezik egyet, a fergeteges ízélmény is elmarad ezúttal, ami az sima pesto-s tésztát mennyei étekké varázsolta a múltkor. A Drága is eltolja a tányért.

Letelepszünk a hatalmas tévé elé, most is elcsodálkozom, hogyan igazodik el a Drága ebben az állapotban a rengeteg távirányító között. Azon is csodálkoztam, hogyan tudta a vacsorát megfőzni egyáltalán. A tévét tátott szájjal lesem, hatalmas benyomást tesznek rám a színes képek, ujjongok, mint egy gyerek. Aztán amikor elkezdődik A Karib tenger kalózai, megállapítom még, hogy mennyire tetszik az Orlando Bloom, és hogy az Angyalra hasonlít, aztán folyamatosan belealszom a filmbe a takaró jótékony melegében, csak villanásszerű, összefüggéstelen jeleneteket látok belőle. 

Az alvás segít, utána jobban érzem magam, és a vacsora maradéka is meghozza azt a hatást, amit vártam. A Drágánál is, hidegen neki is jobban ízlik. Utána erőt kell vennem magamon, hogy elmosogassak, mégis flottul megy. A Drága törölget, kívülről nézve úgy hatunk, mint máskor, nincs ebben a helyzetben semmi rendkívüli. Csak a kutya néz minket folyamatosan érdeklődve, és sokkal ragaszkodóbb, szeretetteljesebb is, mint máskor, ami nem kis teljesítmény, mivel a "normál" szint sem normális már. 

Az órára nézve meglepődöm, most meg mi történt, hová lett egyszeriben az idő? A taxiban ismét elalszom, vagy inkább csak félálomban vagyok? Az út hosszúnak tűnik, száguldunk az autópályán.

Drágának otthon még zuhanyozni is van ereje, engem viszont nem érdekel, ha büdös is vagyok. Aztán az ágyban már egyetlen érintésre is életre kel a testem, hihetetlenül kívánom, hogy seretkezzünk, és titokban csodálkozom aktivitásomon is. Minden egyes érintés felér egy áramütéssel, hatalmasan gyönyörű, csodálatos, ismeretlenül intenzív. Drága tökéletesen megtalálja az érzékeny pontjaimat, hangos vagyok, de nem érdekel. A csúcs, ha lehet, még hatalmasabb intenzitással jön el, hihetetlenül hosszan tart, én meg hihetetlenül hangos vagyok. Már-már önkívületben. A Drága ezzel szemben csendben van, csak a mozdulatain, teste újfajta reakcióin érzem, hogy nála is sokkal intenzívebb az, amit most átél.

Mély, álomtalan álomba zuhanunk, és reggel nehéz fejjel ébredünk. Végre teljesen jól vagyok, csak nagyon lassú, és még mindig érzékenyebb vagyok a történésekre és bizonyos emberekre. Még mindig tartana a hatás? Minden nagyon békés, szeretetteljes, vagy ez inkább csak bennem van, én sugárzom ki? Csak kevesek idegesítenek, de ők nagyon. Mikor beszélek, még mindig van néha olyan érzésem, hogy most valami nagy igazságot mondtam, vagy hogy lehet nem is mondtam, csak akartam? De aztán szép lassan tovatűnik ez is, csak az éhség marad, egész nap, folyamatosan.

A fene se gondolta volna, hogy egy olyan apró sütibe ennyi anyag van....