Az élet megy tovább... merre is?

Alig több, mint egy hónapja, hogy "elváltunk" ott a sötét parkban a klub előtt.

Azóta az életem fenekestül felfordult. És mégsem. A leggyakoribb érzés az, hogy nem értem. A reakció fejcsóválás.

Férjem mámora a szabadságban úszva jó, ha egy hétig tartott. Utána hétfőn aludtam először otthon, ő is visszaköltözött a "hitvesi" ágyba. Éjszakába nyúló, halk beszélgetés következett a sötétben, ahol én, saját magamat is meglepve, hihetetlenül őszintén beszéltem az érzéseimről. Ezzel persze felzaklattam magamat, aminek sírás lett a vége. Hát mégiscsak vannak még érzelmeim. Iránta. 

Aztán a hét közepén, vacsora közben színt vallott. Félve, mint egy szégyenlős kisfiú, teljesen pőrén állt előttem. A megbánás könnyeit hullatva. Bevallva, hogy elvakította az egója. Hogy dolgozik rajta, hogy félreállítsa az útból. És ahogy nagy-nagy erőfeszítések árán centiméterről-centiméterre tolja ki a képből, végre belát mögé is. Mögötte pedig az összetartozás érzése van, és az igaz szeretet. Velem. Csak én voltam, és én leszek. Senki más.

Először enyhe kárörömöt éreztem. Majd dühöt. Aztán kétségbeesést, némi pánikkal fűszerezve. Majd megnyugvást. És most: növekvő szeretetet. Bizakodó szeretetet. Én teljesen meghibbantam??

A nagy beszélgetéseket még több nagy beszélgetés követte. Hihetetlen módon tudunk beszélgetni, ilyen intenzíven még soha senkivel. És amióta már nem vagyunk egy pár (mert visszaadtuk egymás szabadságát), férjem több időt szán rám, mint valaha. Tesz értem. Odafigyel. Gondoskodik. Dicsér. Bókol. Ölel. Simogat. Én egyenlőre még gyanakszom, így meglehetősen passzívan fogadom mindezt. Közben a bensőmben egy kis lény halkan vinnyog a sarokban: miért most??? Miért nem tudtad ezt előbb csinálni? Amikor szükségem volt rá?

Mindez persze nem tántorított el új céljaimtól: megtalálni a megfelelő lakást, minél hamarabb elköltözni, új életet kezdeni. Elválni. Boldognak lenni. Mással. Hiszen már ott vár rám. 

Mindazt, amit mondott és tett, rezignáltan fogadtam. Passzívan. Nem viszonozva. Féltem nem viszonozni? Hiszen most már van más, akinek szabad utat engedtem, aki vár rám, akire várok, hogy végre visszajöjjön.Hogy lehet ilyet tenni? Hogy lehet emberi sorsokkal játszadozni? Először el akar válni, majd mégsem? Én zöld jelzést adok valakinek, majd a férjem vissza akar kapni? Mondanám neki, hogy bocs, mégse, visszamegyek a férjemhez?? Ha nem lenne a Maci, nem is lenne vele bajom. De így most már őérte is felelős vagyok. Vagyis azért, amit mondtam, és tettem. Ki ő, az én férjem, hogy emberi sorsokkal játszik??

Eltökélt szándékom volt, hogy most aztán elválunk. De a sors teljesen másként gondolkodik erről. Nehézségeket gördít az útjába. Szidtam, átkoztam a német bürokráciát. Azt mondtam, nem érdekel, akkor is. Amikor jobban utánanéztem, kiderült, hogy kötelező ügyvédet fogadni. Pánik. Ekkor kezdtem csak felfogni a dolog komolyságát. Ha olyan könnyen menne, mint otthon, simán beadtam volna a válókeresetet. Most viszont elgondolkodtam. Lehet, hogy mégsem véletlenül olyan bonyolult a rendszer? Lehet, hogy nem teljesen hülyék azok, akik a törvényeket kitalálták? Hogy ezzel akarnak rávenni, hogy jó alaposan átgondold, mielőtt hülyeséget csinálnál?

Múlt héten ismét elmentem a Boszi barátnőmhöz. Már az ajtóban kisebb csoda történt: pontosan azt a virágot kívánta magának ajándékba előző nap, amit másnap tőlem meg is kapott. Pontosan abban a színben, ahogyan elképzelte. Gondolatainkkal teremtünk...

Elmeséltem neki, hogy mi a helyzet. Hogy Macival harmónia, szeretet és csend van. Örült nekem, biztosított róla, hogy jó úton járok. Aztán hívta valaki telefonon, én meg miközben nézelődtem, megláttam az asztalán egy könyvet. Mintha csak rám várt volna, nekem lett volna odakészítve. Szeresd önmagad, és mindegy, hogy kivel élsz. A német cím persze úgy hangzik: Szeresd önmagad, és mindegy, hogy kivel házasodsz össze. 

Amikor a Boszi meglátta, hogy nézegetem a könyvet, azt mondta, vigyem csak el, ez most tökéletes lesz nekem. Az új kapcsolatomhoz persze.

Tévedett. A régihez. 

Nem tudom, mi történt, nem is értem, egyszeriben megváltozott a szemléletem. Én meg akarom menteni a házasságom!!! 

A férjem is meg akarja menteni. Három hete majd kezét-lábát töri. És én hinni akarok neki, hogy mindez nem az egójából jön, ami önös érdekből, félelemből, hogy elveszti a kényelmét, akar visszaszerezni. El akarom hinni, hogy tényleg meglátta azt az embert, akivel három éve egy fedél alatt él és eddig a félelmeitől és az egójától nem látta. Hinni akarom, hogy mégiscsak képes szeretni, adni, beengedni, ha a félelmeivel egyszer s mindenkorra leszámol. Dolgozik rajta, most eléggé úgy tűnik. 

Egy hónapja reggel-este meditál. Reggel  első óracsörgésre, azonnal kiugrik az ágyból, és 7-8 óra alvás után energikusan, jó kedvvel csinálja végig a napot. Nem panaszkodik úton-útfélen, hogy fáradt. Rend van a lakásban. Elkészíti a reggelit. Még reggeli előtt lemegy a kutyával. Összehajtogatja a mosott ruhát. Készít nekem "uzsonnát", megfőzi a teámat. Másképp néz rám, most végre lát is már. 

Nem hiszek a szememnek. Mi történt?? Saját magát terápiázza, elég keményen. Bejelentkezett egy reinkarnációs terápiára is. Mindezt jó kedvvel, nem izzadságszagúan, fogcsikorgatva.

Ha arról van szó, hogy vége a kapcsolatunknak, de talán valamikor, ha leküzdötte a démonjait, lehet, hogy lehetünk újra egy pár, könnyes szemmel annyit mond, hogy ez élteti. Semmire sem vágyik jobban, mint hogy hozzám jöhessen haza. Hogy a kezében tarthassa a közös gyermekünket. Hogy szerethessen minket.

Ahogy egyre jobban erősödik a szeretet iránta ismét a szívemben, egyre halványodik az érzés Maci iránt. Pedig én küzdök ellene. Én őt akarom, ha hazajön, vele akarom megpróbálni, és ha működik, vele akarok élni. A férjem egy második megoldás lenne, ha esetleg mégsem működne. Tényleg csak egy második megoldás lenne?

Közben azt érzem, hogy Maci lelkesedése kezd alább hagyni. Messze van, és folyamatosan bombáztuk egymást minden fórumon pozitívabbnál pozitívabb, szerelmes üzenetekkel. Ebbe is bele lehet fáradni. Én megint elkövetni látszom azt a hibát, hogy megteszek érte mindent, kiszököm munkaidőben, hogy skype-on beszélhessünk, a lakásában alszom, felkelek reggel korábban, éjszakába nyúlóan írok hosszú e-maileket, hogy mire felébred, ott legyen... Ő néha nem ír e-mailt. Mikor arról volt szó (és ő ajánlotta fel!), hogy inkább felkel éjjel, hogy ne kelljen a munkahelyről kijönnöm, akkor inkább felhív pár percre telefonon, munkaidőben, csak hogy ne kelljen felkelni. Ma például elment az egyik haver-kollégával piálni, és összeakadó nyelvvel hívott fel a vonalas, benti számon. Ez kiverte a biztosítékot, mert azonnal az apámat juttatta eszembe. Persze este nuku skype, nincs olyan állapotban, hogy felkeljen. Pedig most is ő ajánlotta fel, és én rohantam egész nap, hogy minél hamarabb hazaérjek. Eddig még egyszer sem jött ez össze. Kezd hibát hibára halmozni... az én szemszögemből.

Hiába, nekem is le kell számolnom a démonjaimmal. Csak akkor lehetek boldog. Hogy kivel, az még kérdés, bár van egy olyan érzésem, hogy legbelül eldöntöttem már rég. 

Vagy nem is volt ez kérdés soha?

A napos oldal

Aznapra találkozó volt megbeszélve. Egy nehéz hétvége után lelkileg leterhelve jött vissza a szülői házból. Én sem könnyítettem meg a dolgát.

A közeli kis étteremben találkoztunk, ami lassan már törzshellyé kezd válni. Az előző éjszaka eseményei távolinak tűntek már. Üres voltam, rezignált, ugyanakkor lelkes, titkon ujjongó is. És kíváncsi, hogy vajon most mi fog történni.

Türelmesen végighallgattam a szomorúságát, feltettem néhány kérdést... segíteni úgysem tudok az édesanyján sajnos. Nem a legjobb időzítés a közlendőmhöz.

Persze érzi, tudja, hogy valami van. Nagy levegő, belekezdek. Csak néz, egyre tágabbra nyílt szemekkel, egyre nagyobb riadalommal. Elbizonytalanodom. Kérlek, csak most ne ijedj meg a feladattól!! Nem ijed meg. Csak egy kicsit. Elborzadni viszont elborzad, nagyon. Leginkább a férjemen, hogy hogy lehet valaki ennyire érzéketlen, ennyire éretlen. Félt engem, hogy hogyan vészelem. És félt minket, azt a törékeny kis valamit, ami talán növekedésnek indult.

 A mesélés persze nem segít nekem, mert újra átélem. Nem annyira fáj, inkább dühít az egész. Feszült voltam, és beteg. Ezt érzékelte, és visszavonulót fújt. Ne most, kérlek most ne... Most türelemre van szükségem, sok gyengédségre, odafigyelésre. Mégsem tudott mit kezdeni a helyzettel, inkább "békén" hagyott, ahelyett, hogy kicsit babusgatott volna. Ez nem segített igazán a hangulatomon...

Hazavitt inkább. Lehet, hogy jobb is. Mint utána megtudtam, "pánikcselekedett", azonnal szobát foglalt magának a Garda tónál. Egyedül tervezett elutazni, motorral, már a hétvégén. Azt tudtam, hogy a születésnapjára szabadságot akart kivenni, de reménykedtem, hogy a környéken marad. Igyekeztem elfogadni a döntését, és megérteni is, bár nem ment könnyen. Elismerte, hogy fél, de azt mondta, szüksége van a pihenésre, a feltöltődésre, mielőtt a ferdeszeműekhez. Oké, rendben, elfogadom.

A héten sokat együtt voltunk, nem csak a munkahelyen, hanem esténként is. Engedélyt kaptam otthon, hogy innentől kezdve azt csinálok, amit akarok... Így végre együtt aludhattunk el, és együtt ébredhettünk. Egy teljesen más minőségű kapcsolat kezdett kialakulni. Szintre észrevétlenül mélyültünk.

Amikor felmondtam a lakást, akkor végre elhitte, hogy tényleg igaz az egész. Hogy tényleg megtörténhetett az, amiről csak álmodni mertünk titokban. Már sajnálta, hogy el kell utaznia... Sajnálta azt is, hogy a nagy utazásra is délről indulk, valamiért az egészet még mindig a volt barátnőtől tervezte, átfoglalni már túl sokba került volna.

Péntek reggelre ő is teljesen megbetegedett. Férfi lévén a halálán volt, és mérgelődött, hogy így nem tud elutazni... Kaptam ajándékba még egy napot. Ezt pedig nagyon szépen, szeretetben töltöttük.

Vasárnap reggel kikísértem a reptérre. Fel sem fogtam, hogy mi történik, hogy most majd nem látom másfél hónapig. Szomorú voltam, de nem féltem. Csak álltunk a bejárat előtt, és öleltük egymást. És akkor elhangzott. Most először lett kimondva, amit mindketten éreztünk már. Kimondta, amit a férjem csak nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem mondott. Ezt ő egyáltalán nem találta félelmetesnek. Boldoggá tett.

Még aznap este beköszönt skype-ban. Mondta, hogy ne ijedjek meg, de... visszajön. Visszajön!!! Átgondolta a dolgot. Ez így nem mehet tovább. A barátnője otthon volt, annak ellenére, hogy úgy volt, nem lesz. Beszéltek, végre nyugodtan. Megbeszélték, hogy vége. Úgy tűnt, hogy végre megértette, hogy nincsen tovább.

Másnap elszaladtam a melóból hozzá, amikor megérkezett. Teljesen készen volt, betegen röpköd összevissza, nem tartotta saját magát normálisnak. De átgondolta a helyzetet, és rájött, hogy lépnie kell. Nem lehet, hogy mindig csak halogatja a döntéseket, hogy nem tesz semmit, csak csodálkozik, hogy olyan "gyökértelen" még mindig ebben a városban. Most döntött. Végre felszámolja a régi életét, végre megérteti a volt barátnőjével, hogy ők már régen nem egy pár. Visszamegy autóval, és elhozza a kis motyóját. Az olasz utat lemondta, pihenés ide vagy oda, ezt a lépést előbb-utóbb meg kell tenni. Vasárnap éjjel volt még egy menet, akkor már sírással, könyörgéssel egybekötve. Hétfőn a reptérre menet folytatódott, akkor már idegösszeomlással.

Aznap este hagytam, hogy pihenhessen. Hogy a helyére tehesse a gondolatait. Másnap este újabb hírekkel, kipihentebben várt. Bérelt egy raktárban egy pici helyet a dolgainak, amíg nem lesz nagyobb lakása. Lemondta a hamburgi állást, amin nagyon gondolkodott, hogy esetleg meglépi. Esztelenség lett volna. Még egy befejezetlen ügy. Itt kell maradnia, itt kell az életét felépítenie. Jó esetben velem. A fejébe ültettem a gondolatot? Elindítottam a lavinát?

Ezzel a lépésével ő is megadta nekem azt az érzést, hogy igenis komolyan gondolja. Hogy akar engem. Hogy velem akar lenni. És mivel látta, hogy én nem csak beszélek, hanem cselekszem is, hát megtette cserébe ő is.

Szerdán ismét útra kelt, autóval, vissza. Azután, hogy a baratnőtől jött az sms, balesetet szenvedett az autóval. Azt mondta, ezt már ismeri, nem vette komolyan. Nem is volt komoly. Hihetetlen. 

Reménykedtem, hátra másnap már ott van újra. Természetesen nem megy az olyan gyorsan... Pénteken ért vissza, nagyon későn, mélységesen kimerülve, nem csak testileg, de idegileg is. Előző este beszéltünk skype-on, tudtam, hogy nem lehet könnyű neki. Hiába mondta a barátnőjének vasárnap, hogy vége, még mindig ment a cirkusz tovább. Még mindig a régi hatalmi harc. Hogy mire volt jó, nem tudja senki sem.

Egész hétvégén együtt voltunk. Segítettem neki kipakolni. Eljött velem megnézni egy lakást belülről (azonnal éreztem, hogy ez az én lakásom, mégha nem is fürdik egész nap napfényben), és kettőt kívülről. Mindkettő nagyon jó helyen van. Aztán pedig 10 perc alatt foglalt egy szobát egy tónál egy vadászkastélyban, és útnak indultunk.

Hamar, kényelmesen odaértünk. A szoba nagyon érdekes, nem egy szokványos hotelszoba. Egy nagyon régi, szocreál épületből csináltak egy nagyon érdekes, designer hotelt. Tetszett, még ha elsőre megdöbbentő is volt. Az étterem elrejtve, hatalmas, üres, és nagyon csendes. Nagyon igényes ételekkel, méregdrágán. Vacsoráztunk, boroztunk, és csak beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk, fontos dolgokról. Kettőnkről. A jövőnkről. Ismerkedtünk.

Szeretem ezt az embert. Minden olyan pofonegyszerű. Minden olyan természetes. Hálás vagyok. Neki, mert olyan, amilyen, és a sorsnak, mert lehetővé tette ezt az egészet. Néha csak nézem a kerek arcot, a hatalmas kék szemeket, a ferde orrát, és túlcsordulok érzelmekkel. Sokszor megsimogatom. Csak úgy, mert jól esik. Csodálkozom magamon. Soha nem voltam ennyire simogatós - odabújós. Mi történt?

Az éjszakák szenvedélyesen telnek. Csak csodálkozom. Elmondtam neki, hogy vigyáznunk kell. Nem érdekli. Engem sem érdekel. A vesztünkbe rohanunk? Vagy a boldogságunkba? Még a végén igaza lesz a férjemnek, és tényleg teherbe esem két héten belül...

Másnap csendesen ünnepeltük a születésnapját. Meghitten. Mélyen belélegeztük az ősz eleji erdő friss-fanyar illatát. Sétáltunk a tó partján, élvezve a meleg napsugarakat. Csendben beszélgetve. Néha hirtelen megállva, összeölelkezve. Boldogok vagyunk, dse még alig merjük hinni. A kapcsolatunk egy új szintre lépett. Elmélyült. Megerősödött.

Találtunk egy nagyon eldugott kávézót a tóparton. Csend, meleg, napsütés, csodás kilátás a vízre, finom kávé és sütemény, körülöttünk halkan duruzsoló emberek, gyerekek, szitakötők és pillangók. Idill. Séta a tóba mélyen benyúló stégen. Napozás a parton. Egymáshoz bújva, egymást néha lopva megérintve, szótlanul, együtt lélegezve, együtt dobbanva. 

Ennél több nem kell nekem. Ennyi kell. Ez a harmónia. És én boldog leszek.

Ezt tudja, látja. Alig hiszi, hogy ez engem ennyire boldoggá tesz. Kész megadni ezt, és még többet is.

Este ismét nála, nem értem magam, tetsem minden egyes négyzetcentiméterével igyekszem hozzáérni. Beleolvadni. Titokban kicsit félek, nehogy egy kicsit sok legyek... Nem vagyok sok. Neki is hiányzott ez már.

Reggel a búcsú nehéz. Most már tényleg elindul a hosszú útra. Először még délre, hogy tényleg legyen egy napja semmittevéssel. Ezúttal valóban egyedül, nyugodtan.

Este sms-ek. Fontos sms-ek. Szerelmes sms-ek. Biztosít róla, hogy bármi történjék is, mellettem áll. Ha az égiek úgy akarják, hogy megfogantam, akkor boldogan fogjuk várni a babát. 

Hogyan lehet ez? Hogyan lehet, hogy a tulajdon férjem nem volt képes megadni nekem azt, amit egy majdnem "idegen" boldogan, gondolkodás nélkül? Mondhatjuk, hogy szerelmes, és ezért elvakult. De mondhatjuk azt is, hogy érett, és már sokat tapasztalt. Felismerte azt, hogy ilyen nem minden nap jön az ember életébe. Készen áll rá, a sok szenvedés után, hogy végre elfogadja, befogadja a boldogságot. Lehet, hogy én vagyok az igazi. És nekem ő. Ezt az idő fogja eldönteni.

Addig viszont jön még 4 kemény hét, amitől most már félek. És ő is. Most már van mit vesztenem. De sikerülni fog, bármi is legyen közben. Sikerülnie kell. Erre kell összpontosítanunk most. Nem véletlenül rendezte így a sors, hogy pont most kellett elmennie. A gondjaimmal, a házasságom lezárásával egyedül kell szembenéznem. Már így is rengeteget segített, hogy az elején, amikor a legnehezebb lehetett volna, ott volt mellettem. Hogy most is ott van, még ha messze is. Ott van, és szeret, támogat, bátorít. És ezt a gondolatot kell erősítenem magamban. Hogy azután is ott lesz. Hogy együtt egy csodálatos életet építhetünk fel magunknak.