A napos oldal

Aznapra találkozó volt megbeszélve. Egy nehéz hétvége után lelkileg leterhelve jött vissza a szülői házból. Én sem könnyítettem meg a dolgát.

A közeli kis étteremben találkoztunk, ami lassan már törzshellyé kezd válni. Az előző éjszaka eseményei távolinak tűntek már. Üres voltam, rezignált, ugyanakkor lelkes, titkon ujjongó is. És kíváncsi, hogy vajon most mi fog történni.

Türelmesen végighallgattam a szomorúságát, feltettem néhány kérdést... segíteni úgysem tudok az édesanyján sajnos. Nem a legjobb időzítés a közlendőmhöz.

Persze érzi, tudja, hogy valami van. Nagy levegő, belekezdek. Csak néz, egyre tágabbra nyílt szemekkel, egyre nagyobb riadalommal. Elbizonytalanodom. Kérlek, csak most ne ijedj meg a feladattól!! Nem ijed meg. Csak egy kicsit. Elborzadni viszont elborzad, nagyon. Leginkább a férjemen, hogy hogy lehet valaki ennyire érzéketlen, ennyire éretlen. Félt engem, hogy hogyan vészelem. És félt minket, azt a törékeny kis valamit, ami talán növekedésnek indult.

 A mesélés persze nem segít nekem, mert újra átélem. Nem annyira fáj, inkább dühít az egész. Feszült voltam, és beteg. Ezt érzékelte, és visszavonulót fújt. Ne most, kérlek most ne... Most türelemre van szükségem, sok gyengédségre, odafigyelésre. Mégsem tudott mit kezdeni a helyzettel, inkább "békén" hagyott, ahelyett, hogy kicsit babusgatott volna. Ez nem segített igazán a hangulatomon...

Hazavitt inkább. Lehet, hogy jobb is. Mint utána megtudtam, "pánikcselekedett", azonnal szobát foglalt magának a Garda tónál. Egyedül tervezett elutazni, motorral, már a hétvégén. Azt tudtam, hogy a születésnapjára szabadságot akart kivenni, de reménykedtem, hogy a környéken marad. Igyekeztem elfogadni a döntését, és megérteni is, bár nem ment könnyen. Elismerte, hogy fél, de azt mondta, szüksége van a pihenésre, a feltöltődésre, mielőtt a ferdeszeműekhez. Oké, rendben, elfogadom.

A héten sokat együtt voltunk, nem csak a munkahelyen, hanem esténként is. Engedélyt kaptam otthon, hogy innentől kezdve azt csinálok, amit akarok... Így végre együtt aludhattunk el, és együtt ébredhettünk. Egy teljesen más minőségű kapcsolat kezdett kialakulni. Szintre észrevétlenül mélyültünk.

Amikor felmondtam a lakást, akkor végre elhitte, hogy tényleg igaz az egész. Hogy tényleg megtörténhetett az, amiről csak álmodni mertünk titokban. Már sajnálta, hogy el kell utaznia... Sajnálta azt is, hogy a nagy utazásra is délről indulk, valamiért az egészet még mindig a volt barátnőtől tervezte, átfoglalni már túl sokba került volna.

Péntek reggelre ő is teljesen megbetegedett. Férfi lévén a halálán volt, és mérgelődött, hogy így nem tud elutazni... Kaptam ajándékba még egy napot. Ezt pedig nagyon szépen, szeretetben töltöttük.

Vasárnap reggel kikísértem a reptérre. Fel sem fogtam, hogy mi történik, hogy most majd nem látom másfél hónapig. Szomorú voltam, de nem féltem. Csak álltunk a bejárat előtt, és öleltük egymást. És akkor elhangzott. Most először lett kimondva, amit mindketten éreztünk már. Kimondta, amit a férjem csak nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem mondott. Ezt ő egyáltalán nem találta félelmetesnek. Boldoggá tett.

Még aznap este beköszönt skype-ban. Mondta, hogy ne ijedjek meg, de... visszajön. Visszajön!!! Átgondolta a dolgot. Ez így nem mehet tovább. A barátnője otthon volt, annak ellenére, hogy úgy volt, nem lesz. Beszéltek, végre nyugodtan. Megbeszélték, hogy vége. Úgy tűnt, hogy végre megértette, hogy nincsen tovább.

Másnap elszaladtam a melóból hozzá, amikor megérkezett. Teljesen készen volt, betegen röpköd összevissza, nem tartotta saját magát normálisnak. De átgondolta a helyzetet, és rájött, hogy lépnie kell. Nem lehet, hogy mindig csak halogatja a döntéseket, hogy nem tesz semmit, csak csodálkozik, hogy olyan "gyökértelen" még mindig ebben a városban. Most döntött. Végre felszámolja a régi életét, végre megérteti a volt barátnőjével, hogy ők már régen nem egy pár. Visszamegy autóval, és elhozza a kis motyóját. Az olasz utat lemondta, pihenés ide vagy oda, ezt a lépést előbb-utóbb meg kell tenni. Vasárnap éjjel volt még egy menet, akkor már sírással, könyörgéssel egybekötve. Hétfőn a reptérre menet folytatódott, akkor már idegösszeomlással.

Aznap este hagytam, hogy pihenhessen. Hogy a helyére tehesse a gondolatait. Másnap este újabb hírekkel, kipihentebben várt. Bérelt egy raktárban egy pici helyet a dolgainak, amíg nem lesz nagyobb lakása. Lemondta a hamburgi állást, amin nagyon gondolkodott, hogy esetleg meglépi. Esztelenség lett volna. Még egy befejezetlen ügy. Itt kell maradnia, itt kell az életét felépítenie. Jó esetben velem. A fejébe ültettem a gondolatot? Elindítottam a lavinát?

Ezzel a lépésével ő is megadta nekem azt az érzést, hogy igenis komolyan gondolja. Hogy akar engem. Hogy velem akar lenni. És mivel látta, hogy én nem csak beszélek, hanem cselekszem is, hát megtette cserébe ő is.

Szerdán ismét útra kelt, autóval, vissza. Azután, hogy a baratnőtől jött az sms, balesetet szenvedett az autóval. Azt mondta, ezt már ismeri, nem vette komolyan. Nem is volt komoly. Hihetetlen. 

Reménykedtem, hátra másnap már ott van újra. Természetesen nem megy az olyan gyorsan... Pénteken ért vissza, nagyon későn, mélységesen kimerülve, nem csak testileg, de idegileg is. Előző este beszéltünk skype-on, tudtam, hogy nem lehet könnyű neki. Hiába mondta a barátnőjének vasárnap, hogy vége, még mindig ment a cirkusz tovább. Még mindig a régi hatalmi harc. Hogy mire volt jó, nem tudja senki sem.

Egész hétvégén együtt voltunk. Segítettem neki kipakolni. Eljött velem megnézni egy lakást belülről (azonnal éreztem, hogy ez az én lakásom, mégha nem is fürdik egész nap napfényben), és kettőt kívülről. Mindkettő nagyon jó helyen van. Aztán pedig 10 perc alatt foglalt egy szobát egy tónál egy vadászkastélyban, és útnak indultunk.

Hamar, kényelmesen odaértünk. A szoba nagyon érdekes, nem egy szokványos hotelszoba. Egy nagyon régi, szocreál épületből csináltak egy nagyon érdekes, designer hotelt. Tetszett, még ha elsőre megdöbbentő is volt. Az étterem elrejtve, hatalmas, üres, és nagyon csendes. Nagyon igényes ételekkel, méregdrágán. Vacsoráztunk, boroztunk, és csak beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk, fontos dolgokról. Kettőnkről. A jövőnkről. Ismerkedtünk.

Szeretem ezt az embert. Minden olyan pofonegyszerű. Minden olyan természetes. Hálás vagyok. Neki, mert olyan, amilyen, és a sorsnak, mert lehetővé tette ezt az egészet. Néha csak nézem a kerek arcot, a hatalmas kék szemeket, a ferde orrát, és túlcsordulok érzelmekkel. Sokszor megsimogatom. Csak úgy, mert jól esik. Csodálkozom magamon. Soha nem voltam ennyire simogatós - odabújós. Mi történt?

Az éjszakák szenvedélyesen telnek. Csak csodálkozom. Elmondtam neki, hogy vigyáznunk kell. Nem érdekli. Engem sem érdekel. A vesztünkbe rohanunk? Vagy a boldogságunkba? Még a végén igaza lesz a férjemnek, és tényleg teherbe esem két héten belül...

Másnap csendesen ünnepeltük a születésnapját. Meghitten. Mélyen belélegeztük az ősz eleji erdő friss-fanyar illatát. Sétáltunk a tó partján, élvezve a meleg napsugarakat. Csendben beszélgetve. Néha hirtelen megállva, összeölelkezve. Boldogok vagyunk, dse még alig merjük hinni. A kapcsolatunk egy új szintre lépett. Elmélyült. Megerősödött.

Találtunk egy nagyon eldugott kávézót a tóparton. Csend, meleg, napsütés, csodás kilátás a vízre, finom kávé és sütemény, körülöttünk halkan duruzsoló emberek, gyerekek, szitakötők és pillangók. Idill. Séta a tóba mélyen benyúló stégen. Napozás a parton. Egymáshoz bújva, egymást néha lopva megérintve, szótlanul, együtt lélegezve, együtt dobbanva. 

Ennél több nem kell nekem. Ennyi kell. Ez a harmónia. És én boldog leszek.

Ezt tudja, látja. Alig hiszi, hogy ez engem ennyire boldoggá tesz. Kész megadni ezt, és még többet is.

Este ismét nála, nem értem magam, tetsem minden egyes négyzetcentiméterével igyekszem hozzáérni. Beleolvadni. Titokban kicsit félek, nehogy egy kicsit sok legyek... Nem vagyok sok. Neki is hiányzott ez már.

Reggel a búcsú nehéz. Most már tényleg elindul a hosszú útra. Először még délre, hogy tényleg legyen egy napja semmittevéssel. Ezúttal valóban egyedül, nyugodtan.

Este sms-ek. Fontos sms-ek. Szerelmes sms-ek. Biztosít róla, hogy bármi történjék is, mellettem áll. Ha az égiek úgy akarják, hogy megfogantam, akkor boldogan fogjuk várni a babát. 

Hogyan lehet ez? Hogyan lehet, hogy a tulajdon férjem nem volt képes megadni nekem azt, amit egy majdnem "idegen" boldogan, gondolkodás nélkül? Mondhatjuk, hogy szerelmes, és ezért elvakult. De mondhatjuk azt is, hogy érett, és már sokat tapasztalt. Felismerte azt, hogy ilyen nem minden nap jön az ember életébe. Készen áll rá, a sok szenvedés után, hogy végre elfogadja, befogadja a boldogságot. Lehet, hogy én vagyok az igazi. És nekem ő. Ezt az idő fogja eldönteni.

Addig viszont jön még 4 kemény hét, amitől most már félek. És ő is. Most már van mit vesztenem. De sikerülni fog, bármi is legyen közben. Sikerülnie kell. Erre kell összpontosítanunk most. Nem véletlenül rendezte így a sors, hogy pont most kellett elmennie. A gondjaimmal, a házasságom lezárásával egyedül kell szembenéznem. Már így is rengeteget segített, hogy az elején, amikor a legnehezebb lehetett volna, ott volt mellettem. Hogy most is ott van, még ha messze is. Ott van, és szeret, támogat, bátorít. És ezt a gondolatot kell erősítenem magamban. Hogy azután is ott lesz. Hogy együtt egy csodálatos életet építhetünk fel magunknak.