Boszi emlékére

Egy menhelyen találtuk őt, két másik testvérével egy ketrecben. Velünk akart jönni, egyértelműen. Körülbelül féléves lehetett akkor. Volt még egy kis spániel is, róla mindenképpen meg kell emlékeznem, akit viszont le sem tudtunk robbantani magunkról.

Az örökbefogadó napon aztán, néhány nappal később ismét találkoztunk, szegény kislány koszosan, ragacsosan, félelemtől reszketve a korábbi utazás után, kúszva jött oda hozzánk. És a spániel is, ismét, szinte repült az ölünkbe. Istenem, mennyire hazavittük volna őt is... De Nagymami miatt nem lehetett.

 

Így hát a torzonborz, gyönyörű borostyán-szemű, csúnyácska kislányt vittük haza, aki nem tudott hová lenni a boldogságtól, mert érezte, hogy most végre szerető családra lelt.

A Boszi nevet kapta a keresztségben, pont azért, hogy azonnal tudni lehessen: itt egy csúnya, de szeretetreméltó lény lakik. Aki, ahogy teltek-múltak a hónapok, évek,  egyre csak szépült. Főleg, amikor nyáron megnyírták, és ledobta a torzonborz bundát, egy valóságos hercegkisasszony bukkant elő a nagy irha alól. És ő ezt tudta magáról, mert úgy járt-kelt, úgy tette-vette magát, hogy mindenki láthassa, hogy ő milyen szép. :-)

Az állatorvos persze folyamatosan mondta, minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk, hogy ivartalaníttatni kell, mert menhelyi kutyáknál ez a szokás. Azért, hogy nehogy kölykei legyenek, és hogy azok nehogy ugyanolyan sorsra jussanak, mint ő.

Szegény Anyám minden alkalommal elutasította ezt, mondván, hogy a kutya zárt kertben van tartva, onnan soha nem megy ki (hét ökörrel sem lehetne kivontatni, annyira fél - kölyökkorában kirakták őt egy forgalmas út mellé a  testvéreivel együtt), és más kutya sem jut be. De az orvos csak beszélt, beszélt, beszélt, hogy a rák ellen is jó az, meghosszabbítjuk vele a kutya életét, bla-bla. Végül megszületett az elhatározás, oké, meg lesz a műtét. Csak még most ezért nem, most meg azért nem, most hideg van, most meleg van, most meg esik az eső, nem érek rá, fáj a fejem, nem akarom, nincs kedvem! Valami miatt Anyu csak halogatta, halogatta...

Végül eljött a nap és sor került a műtétre. Anyu átvirrasztotta a kutya mellett az éjszakát, aki lassan ébredt, kótyagos volt, de aztán már viháncolt. Másnap aztán egy vércsepp, meg mégegy... Onnan, ahonnan nem lett volna szabad. Boszi meg egyre kedvetlenedett, gyengült, a végén már fel sem kelt. Anyu hívta az orvost, hogy azonnal jöjjön, valami nem oké... Ő meg, hogy még várjunk. Ez volt délután kettőkor. Este hétkor aztán nem várt tovább Anyu, miután a doki a sokadik hívásra sem cselekedett, ő maga vitte vissza a Boszit. Azonnal a műtőasztalra került, újra felnyitották, infúzió, minden. A három metszésből egyet elfelejtettek elvarrni odabenn... És folyamatosan vérzett.

De ez már nem segített szegény Boszin. Szentivánéjen feladta a küzdelmet. Kis lelke már az örök vadászmezőkön fut a labda és a macskák után. Öt és fél éves volt, makk egészséges, vidám, bohókás.

Azt mondják, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve... Az orvos jóakarásból (valójában pénzhajhászásból) megölt egy ártatlan kis lényt. Aki lehet, hogy "csak" egy menhelyi keverék kutya volt, de nekünk mindennél fontosabb. Az egész család siratta, még Anyu élettársa is, akit ő elmondása szerint még soha nem látott sírni (pedig már 25 éve együtt vannak...).

Mit akart tanítani nekünk ezzel a sors? Egyet biztosan: mindig, MINDIG hallgass a megérzéseidre! Szegény Anyám érezte... Ezért halogatta!! Hogy még mit, az számomra rejtély....

Nyugodj békében, Boszi!

Fontos felhívás Olvasóimnak!

Ezt most Neked írom, meg Neked, és Neked, mindenkinek, aki olvas, névvel, vagy névtelenül: Kiyná Mathir, Kis Virág, Csien, Oximoron, Teodothe, Agnes., bubblepop, jazminillat, Viola, Cirmos, és még néhányan.

Egy kedves jóakaró figyelmeztetett, hogy a fotós blogomra való kereséskor a google ezt a blogot dobja ki az első helyen. Megnéztem, és valóban. Nyilván, mivel annak idején bejelentettem annak a blognak az indulását itt. A bejegyzést töröltem, de még így is megmaradt az ide mutató link.

Annyi mindenről írtam már itt, ami névtelenül, ismeretlenül, illetve a közeli ismerősök előtt vállalható, a széles publikum számára viszont már nem, hogy drasztikus lépésre szántam el magam. A blogot nem fogom törölni, de megpróbálom migrálni, és egy másik név alatt futtatni ezentúl. A feladat nagy, próbálkoztam már vele néhány hónapja, de akkor inkább hagytam, mert féltem, hogy az egész tartalom elveszik.

Ha valamelyikőtök esetleg tudja, hogyan kell ezt tenni, nagyon örülnék egy-két jó tanácsnak!

Kérlek Titeket, mindenkit, aki olvas, és továbbra is olvasni szeretne, hogy küldjön nekem egy e-mailt a belle.lalebelle@googlemail.com email-re, hogy elküldhessem a blog új linkjét Nektek, hogy ezután is kapcsolatban tudjunk maradni.

Tudom, hogy sok névtelen olvasót el fogok ezzel veszíteni, de valamit valamiért. Ha nem szeretném, hogy az életem nyitott könyv legyen az egész világ számára, akkor a saját ostoba hibám miatt meg kell ezt tennem.

Köszönöm a megértéseteket, remélem, hogy minél többen jelentkeztek!

Bewitched

El vagyok varázsolva. Tényleg nem vagyok magamnál két napja, mint egy alvajáró közlekedem a világban. Már nem lógok a férjemen, most inkább egy kicsit visszavonultam, bámulok a semmibe, szól hozzám és meg sem hallom... vagy csak ülök az erkélyen és bámulom a csillagos eget, miközben a hajam rángatja a közelgő vihar szele, vagy ülök a tóparton és bámulom a vizet...

Az agyam egy kicsit ott maradt a csütörtök-péntek körül, meg a szívem egy része is. Fel kell ébrednem. Nem szabad szem elől tévesztenem, miért is jöttem ide. De amikor olyan jó egy kicsit alámerülni... Jó és egyben félelmetes is.

Az egyik vállán a Nap, a másikon a Hold. A jó és a rossz. A fény és az árnyék. A nő és a férfi. Jin és Jang. Meg sem lepődtem. Csak néztem az ábrákat... a hideg Holdat, a krátereivel és néhány előtte elúszó felhővel, és a Napot, ahogyan sugárzik, ahogyan a lángjai lobognak.

Amikor együtt ültünk a tóparton és bámultuk a vizet, egyszer csak leszállt hozzánk közel egy szürkegém. Láttam már azelőtt is többet, főleg itt gyakoriak. De az valahogy félelmetes volt a naplementében, és az adott helyzetben... Ahogy megnézett minket magának, majd egy idő múlva kitárta hatalmas szárnyait és lassan, méltóságteljesen elrepült. Akkor azt éreztem, hogy ennek kell, hogy legyen valami jelentése. Vagy csak akartam benne valami jelentést találni?

Utánanéztem, és meg is találtam. A szürkegém jelentése: saját magunk megfigyelése (befelé figyelés), kutatás, önbizalom, a sokszínűség minden területe, méltóság, határok, türelem és higgadtság nehéz élethelyzetekben, különböző igények kielégítése, az egyén fizikai léte és az összes lélek közötti finom anyagi, energetikai kapcsolatot jelképezi, vagyis a kapcsolatot a kollektív tudatalattival.

Na tessék. Itt van hát. Hogy most is, még mindig egy nagyon erős változás kellős közepében vagyok, és a tudatomban jönnek-mennek a gondolatok, a tudatalattimban pedig van, ami van... Az tény, hogy minden vízióm valóra vált, minden kép, amit munka közben a monitorra bámulva láttam, hamarabb, mint hittem, és csak kapkodom a fejem, de jó ez nagyon, és nem félek, mert minden jó lesz. Nem szabad félnem, ettől nem, mert ez üdvös, ez segítség. Csak az utamat nem szabad szem elől tévesztenem...

Ennek ellenére a félelem és a zavar még mindig erősebb bennem, és amikor váratlanul megérkezett a várva-várt sms és elolvastam, az első pár szó után hangosan felsikkantottam. Aztán azonnal le is hűtöttem magam, hogy a Drága épp csak a fürdőszobába ment, nyugi, nyugi. Most pedig meccset nézni, én meg kihasználva az alkalmat azért csak megkérdeztem a Jóskönyvet, hogy mit is akar nekem ez a történet tanítani. A válasz, mint mindig, ijesztő, ugyanakkor pedig bizonyosságot is hozó. Pontosan azt mondta, amit gondoltam mindig is. (Vagy én befolyásolnám tudat alatt azt is, hogy a könyv mit mondjon???)

A képjel: Égből zuhogó eső - s egy áldott állapotát rejtő nő képe. (Ezen azonnal frászt kaptam. Ne most, kérlek, ne, most még ne, ne ebben a helyzetben, ne ebből a helyzetből...) Ma ez a képjel "időt" jelent - az ősi világban "megrendülést". Mire végigolvastam a mondanivalóját, megnyugodtam, elmúlt a frász. A gondolatok pedig ezt mondják:

"Amikor valami megindul: megrázó. Felrázó.
Az új bömbölve születik. Ami félelmet kelt, az az induló Új.
Új terv, új vállalkozás, új életszakasz, új szemlélet.
Ami riasztó ebben a jósjelben, hogy roppant dinamikus.
És látszólag váratlan, mint a robbanás.
Az igazán nagy dolgok nem tudnak észrevétlenül belépni életünkbe.
Most energiák szabadulnak fel. Mozgásba lendülnek a dolgok.
Ebben a jósjelben éled át, hogy "Sorsod kiált!"
Ez a nagy élmények megrendítő hatása."

Tehát változás, ismét. És igen, félelmetes. A robbanás is megvolt... Az időzített bomba felrobbant. Mitől félek? Saját magamtól? A saját nőiességemtől? Ennek a megélésétől? Nagyon úgy néz ki. De most már megindult az áradat, feltartóztathatatlanul. Az energiák hihetetlen lendületbe jöttek, és ez is ijesztő. Elképzelek valamit, és néhány napon belül valóra válik... A sorsom kiált. Az már korábban kiderült, hogy a sorsom ugyanaz (lehetett volna), mint a családom többi nőtagjáé. Vagyis hogy nőnek lenni félelmetes, nőnek lenni fáj. Hát nem. Csak azért sem!! Nőnek lenni csodálatos. Nőnek lenni gyönyörűséges. Nőnek lenni élvezetes...!! Gyertek, élmények! Meg akarok rendülni tőletek! :-)

A változó vonások is nagyon érdekesek, különösen az utolsó. Azt mondja: "Mások pánikját ne vedd át, s ne igyekezz meggyőzni senkit.Rád, ha a Gerjesztő fölébreszt, ,ás normák vonatkoznak már, mint amik szerint eddig éltél - ezért szólnak meg a többiek. "Idegen" lettél. Új élet gyakran új közösséget jelent. Másokkal való új társulást, amelybe a régiből csak a véled egyívásúak kerülhetnek át.
Aki más sorsából tanul, saját válságait könnyebben megoldja.
Ez a vonás a ma élőknek nyújt tanácsot: ne vedd át mások rögeszméit, félelmeit, negatív gondolatait! Ne vedd át mindazok érzéseit, akik belefagytak a jelenbe! A társadalom ma beteg, ne alkalmazkodj hozzá, mert megbetegít. Ne törődj a rágalmakkal, ha megvetnek, lebecsülnek, vagy csodabogárnak néznek - járj a saját utadon. Ugyanakkor tudd, hogy te sem látsz még tisztán - nem különb vagy, csak más. Félelemből, bizonytalanságból ne cselekedj. Várd meg a fényt."

Huhu. Huhuhuhu. Mindaz, amit eddig gondoltam, itt ismét visszajön. Igenis helyes az az út, ha nem rendelem magam alá a társadalom előírásainak. Ha a saját törvényeim szerint élek. Ilyenkor szoktak persze jönni a megkövezések, a leszólások, a mindenfélének nevezések. Teszek rá. Élni akarok, fiatal vagyok, MOST akarom élvezni az életet. Nem várok senkire, évekig meg pláne nem. Maradok, hát persze. De közben teszem a dolgomat, és élvezem, amit lehet.

Az égiek velem vannak. Ők küldték nekem Chilli Macit is (ez lett hát az új neve), a napsugaras szemével. Minden rendben lesz.

Mitől?

Mitől szeret bele egyik ember a másikba, jó esetben a két ember egymásba? Vagy mitől nem? Mi szabja meg? Milyen törvények mozgatják?
Miért van az, hogy két egymástól homlokegyenest különböző ember egy csapásra egymásba szeret, az ésszerűtlenség határait feszegetve? Látszik, hogy halálra van ítélve a kapcsolat, és mégis? És két egymáshoz nagyon hasonló ember meg nem? Pedig boldogok lehetnének?
És ha mégis? Ha minden egyes kiejtett mondattal nagyobb a bámulat, a rácsodálkozás, hogy jé, ez én vagyok?

Vagy ha két ember csak nagyon nagy vonalakban hasonlít, néhány alapvető dologban, mint a családi háttér vagy életút, csak a sarokpontok, de a tartalom teljesen különböző, viszont emiatt a személyiség fejlődése nagyon hasonlóan alakult? Találkoznak, egymásba szeretnek, és boldogok, hogy hasonlóan látják a világot, és a távlati terveik is azonosak? Viszont a rövidtávúak nem, és ahogy a hétköznapokat megélik, az is különbözik? Mi a fontosabb?
Vagy ha két ember első ránézésre mindenben hasonlít, családi háttérben, neveltetésben, abban, ahogyan a világot látják és megélik? De távlati tervekben nem, meg az elvontabbakban sem?

Nagy kérdések ezek is. A kémián, meg a mindenféle pszichológiai és ezoterikus magyarázatokon túl.
Miért találkozunk bizonyos emberekkel? Miért szeretünk bele egy bizonyos emberbe, pedig tudjuk, hogy mással sokkal jobb, egyszerűbb lehetne? Miért mégis?

Mitől van az, hogy utálom, ahogyan gondolkodik, de ahogy kinéz, ahogy mozog, vagy beszél, attól egyszerűen ráugranék? Míg a másiknak iszom minden szavát, a lelkét imádom, de nem mozgat meg, mint férfi? Az agy, az egó játssza ezt velünk? Lehetséges egy kapcsolót átkapcsolni, hogy márpedig de, ez az ember nekem tetszik, vonzódom hozzá?

Igen, lehetséges. Meglepő, de lehetséges, csupán csak az egót kell legyűrni, csupán csak el kell engedni magunkat, bele kell engedni magunkat a helyzetbe. És akkor egyszeriben megszépül az adott ember. Az adott ember szépül meg? Ugye, hogy nem. Ő mindig is ugyanolyan, mint volt. Csak én gondolkodom már másképp...

Folyt köv. - Hulla fáradt vagyok, megyek a fürdőkádba...

Mit is akarok én?

Ezt a kérdést a minap tették fel nekem, reagálásként egy némileg érzelmesebbre sikerült bejegyzésemre.

Hogy mit is akarok? Csupán boldog szeretnék lenni, egy boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatban szeretnék élni, és azután egy boldog, kiegyensúlyozott családban.

Hogy mindehhez mi kell? A párkapcsolathoz kell először is egy pár, egy társ, akivel mindez megvalósítható. Közösen. Ha én mindezt egyedül akarom, akkor akár a fejem tetejére is állhatok... Sok minden nem lesz belőle. Kell egy másik is, akivel közösek a céljaink. Nem csak a hosszútávúak, de a rövidtávúak is. Bár ha már a hosszútávúak megvannak, az fél siker, csak legyen elég kitartás, hogy el is jussunk odáig. És közben rövidtávon sem árt egy s más, ami a lángot életben tartja.

Mi kell a láng életben tartásához? Sok-sok odafigyelés, szeretet. És hogy mindez megvalósulhasson, kell az idő, mert ha valakinek nincsen ideje, akkor a sok-sok megkérdőjeleződik. És lesz belőle kevés, vagy annyi se.

Mi van olyankor, ha a kevés, vagy annyi se az alaphelyzet? És nem, nem azért, mert a szándék hiányzik, hanem azért, mert az idő hiányzik. Akkor mi van? Akkor kell a türelem, de abból is jó sok, ami szép lassan fogy, ha nem érkezik egy kis ellenszolgáltatás... Ezt a szót amúgy nem szeretem, mert az "ellen" eleve ellenérzéseket vált ki. Tehát hiányzik az idő, és ez felvet még egy kérdést: a prioritások kérdését. Van az úgy, hogy az embernek másvalami fontosabb, és ha az illető férfi, akkor ezt gyakran úgy hívják: munka. Ha pedig ez a munka egyben a hobbi is, méghozzá szenvedéllyel párosulva, akkor ember legyen a talpán, aki mindezt türelemmel szemléli. A türelem pedig, kérem szépen, lassan-lassan fogy... Főleg, ha közlik is az emberrel, hogy ez van, tudod, hogy ez van, már évek óta tudod, fogadd el. Igen, évek óta más volt a helyzet, akkor én tudtam idomulni, most a helyzet megváltozott, nem tudom azt mondani a főnökömnek, hogy bocs, ma csak 3-ra jövök dolgozni, mert a férjem este nem ér rám...

Tehát kevés az idő, kevés az odafigyelés, kevés a szeretet. Mi történik ilyenkor? Az ember egyrészt igyekszik meditációval pótolni, mivel ezt megtanultuk, másrészt meg oda húz, ahol ezt megkapja... És ha ráadásul még talál is egy olyan embert, aki szintén hasonló helyzetben van, és még ideje is van, meg szimpátia is van, akkor természetes, hogy egymás felé fordulnak. Ezért veszélyes a munkahely, óhatatlanul is 8-10 órát összezárva tölt az ember másokkal, mégpedig naponta.

Aztán ott vannak a barátok, és ott vannak azok a nagyon régi, mély barátok, "lélektársak", akik mindig is ott voltak, de ha kellett, a háttérben, ha kellett, akkor előtérben, attól függően, hogy kit merre sodort éppen az élet. Ezek a kapcsolatok mindig valamilyen mélyebb kötődés, megérzés alapján alakultak, és ha az egyik szükséget szenvedett, segített a másik, vagy ha éppen mindkettő, hát segítettek egymáson... megint csak egy olyan szituáció, ami néha veszélyesbe is átfordulhat, már ami az adott egyének párkapcsolatát illeti.

Aztán nézzük csak tovább. Mi kell egy boldog, kiegyensúlyozott családhoz? A fentiek mindenképpen. És még mi kell? Általában kell egy anya, egy apa, és egy gyerek, vagy gyerekek. Ugye. Gyerek pedig miből lesz? Általában - és most a lelki szintet szándékosan mellőzöm, arról már írtam korábban - két emberi test eggyé olvadásából, vagyis a szeretkezésből, ha még tovább egyszerűsítem, a szexből. És mi kell a szexhez? Vonzalom, érdeklődés, szeretet, akarat, energia, és persze ismét csak idő. Mi van akkor, ha az utolsó három hiányzik? Na mi van akkor? Akkor vonzalom van, meg szeretet, esetleg érdeklődés is, de szex biztosan nem, vagy csak nagyon ritkán.

Hát ez az, helyben vagyunk. Mi van, ha nincsen, vagy csak nagyon ritkán szex? Akkor van kielégületlenség, zsörtölődés, ami szintén nem tesz jót a szex akarásának. Mármint a másik részéről. És akkor mi van? Lehet különböző eszközökhöz folyamodni, mint a saját kis kacsónk, vagy az internet, lehet fantáziálni is, de az mégsem lesz egy hús-vér ember, mégsem lesz az, akit szeretünk, akire vágyunk. És akkor mi van, ha nem lesz az? Egy idő után elkezdünk másra vágyni. A lényeg, hogy egy másik ember testének a melege legyen. És ha ettől az embertől még szeretetet is kapunk, meg odafigyelést, akkor a képlet leegyszerűsödik... És a türelem csak fogy, és ellenállni egyre nehezebb. És jönnek mindenféle gondolatok, holott az eszünkkel tudjuk, kit szeretünk, és miért szeretjük, de egyedül kevesek vagyunk mindezek megteremtéséhez....

Ki az tehát, aki egy másik ember karjába sodor minket? Helyes válasz nincsen. Tény, hogy akár be is vonulhatnék apácának, semmi gond sem lenne. De tekintve, hogy a vallások nagy részét megvetem, a testiséget viszont kifejezetten szeretem, ez nem éppen a járható út....

Mi tehát a megoldás? Megmaradni amellett, akit szeretek, akár úgy is, hogy nincsen rám sem ideje, sem energiája, sőt még szeretkezni sincs kedve... Valljuk be nem egyszerű. Ám ha mégis megmaradok, és belebetegedni sem szeretnék, semmiféle kóros testi-lelki elváltozást nem szeretnék produkálni, akkor mi a teendő? Nos, a teendő az, hogy kielégítem az éhségemet máshol, mással...

Mindez persze nagyon leegyszerűsítve, és akár a másik embert le is alacsonyítva. Ha ehhez hozzájön még a szeretet is, ami a másik ember irányában kialakul, vagy már régebben kialakult sőt nagyon el is mélyült, a kép csak tovább bonyolódik...

Mit gondoltok? Mit is akarok én?

Vaddisznó (?)

Egy ideje gondolatban mindig bocsánatot kérek tőle, amiért így nevezem. Mert ahogy egyre jobban megismerem, egyre kevésbé illik rá ez a jelző.

Ez az ember egyáltalán nem olyan, mint amilyennek első látásra tűnt. Sokkal több, sokkal jobb annál. Összebarátkoztunk. Megszerettem.

Mit láttam belőle az elején? Egy barnára sült, villogó kék szemű, hullámos világosbarna hajú, fülig érő szájú, nagydarab srácot, aki hadarva beszél valamelyik német dialektusban. Egy idő után hátrajött a projektterembe, és elfoglalva a Hobó helyét, lazán leült velem szembe. A laza jó szó, hihetetlenül laza volt mindig, a reggeli beérkezést és a távozást illetően is. Most már azt is tudom, hogy azért, mert megteheti. A BMW-nél egy egész informatikai részleget vezetett korábban, ide "pihenni" jött, hogy részt vegyen egy bank hétköznapi életében, kipihenve a projektek fáradalmait. Erre mi történik? Még szinte meg sem érkezett, puff, máris bevágják a projektbe munkacsoport vezetőnek. Ennek nagyon nem örült, mert mint mondta, a BMW-től pont emiatt jött el. Csöbörből vödörbe, és ráadásul a barátnőjétől is távol, a kutyájától is távol, egyedül, rossz időjárásban, szürkeségben. (Azért 3 napja ide is megérkezett a nyár...)

Onnantól kezdve sokat beszélgettünk, a sokat persze szigorúan idézőjelben szabad csak érteni, csak annyira, amennyire a feszített munkatempó megengedte. Sokat mosolygott rám, csak úgy, mert miért ne. Aztán egyszer csak jött egy e-mail tőle. Magyarul. Azt hittem, lefordulok a székről. "Olyan szép vagy..." Szótárt használt hozzá persze, és nagyon vicces volt, amiket írt, néha persze tökre érthetetlen, de jól esett, hogy ez a fiú képes arra, amire a tulajdon férjem nem képes. Aztán megtalálta a google fordítóprogramját, és onnantól hosszabbodtak és viccesebbé váltak a mailek. Jó találmány ez a program, de magyarul használhatatlan... Születtek néha megoldások. :-) Aztán a múlt hét végén elköltözött a projektszobából (ő csak sötétszobának hívja), azt mondta, elég volt a nyomott hangulatból és a sötétből. Visszament az informatikus kollégái közé, azok lazábbak, poénosabbak, és oda még a nap is besüt.

Ezen a héten aztán felgyorsultak az események. Szaporodtak az e-mailek, aminek következtében nagyon hamar megbeszéltük, hogy ezzel óvatosan kell bánni, hiszen aláírtuk a szerződésben, hogy belenézhetnek az e-mailjeinkbe. Éreztem, hogy megbízhatok benne, így neki panaszkodtam, ha a vörös nő megint nemnormális volt, és ugyanezt vissza is kaptam, én ápoltam az ő lelkét, amikor a Főnökasszonyunk az egyik team meeting előtt félvállról odavetette neki, hogy ja, egyébként megszűnt a munkacsoportod! Ezen azért kiakadt, és most már még inkább el akar menni a cégtől, vissza a napsütötte városába. (Ezt én nagyon nem szeretném, azt szeretném, ha maradna... De lebeszélni nem fogom, nem is akarom, ha ő úgy jobban érzi magát...)

Tegnap már kettesben mentünk csak ebédelni, és akkor már szó volt magánéletről is. Kiderült, hogy nála sincsenek a legnagyobb rendben a dolgok, mióta távkapcsolat van, azóta a barátnője nem viselkedik szépen, ő meg ott áll 37 évesen, hogy elég volt az egyedüllétből, most már inkább a család kellene, meg a nyugodt, megszokott hétköznapok... Ebéd után még elmentünk kávézni, és én néha csak ültem, és bámultam ki a fejemből. Meg is jegyezte, hogy nem vagyok jelen... pedig jelen voltam, és éppen őrajta gondolkodtam, hogy mennyire megszerettem, és hogy mennyire meg szeretném ölelni. Mondtam is neki, hogy nagyon megkedveltem, amit nem tudom, hogy a helyén tudott-e kezelni. Munka utánra Afterwork Party volt meghirdetve, azt mondta, hogy a hét eseményeit tekintve neki már semmi kedve hozzá... Fűztem, hogy jöjjön el, legalább egy-két italra, aztán mehet, amerre lát, mert én is csak őmiatta mennék. Nem nagyon akart. Mondtam, hogy akkor menjünk ketten meginni valamit valahová. Utána elgondolkoztam, hogy ez lehet kicsit erős volt, még a végén félreérti... Mire eljött a fél 6, jött az e-mail is, hogy oké, mégiscsak jön, de csak 1 órára. Összeszedelőzködtünk, vártuk a kollégákat, hogy jöjjenek, de még mindenkinek dolga volt... Így megint csak kettesben maradtunk. Kicsit szerencsétlennek éreztem magam, te jó ég, nehogy azt gondolja, hogy rá akarok mászni!! (Néhány hete még voltak olyan gondolataim, a mostani szituációban már nem tudom elképzelni... Vagy csak gyengéden, finoman... ;-) De az érzelmek nélkül nem menne, ezért kilőve.)

Mire odaértünk a helyre, utolért minket a szexi Afrikai csajszi is a férjével együtt. Így ültünk le négyen dumálni, és közben szép lassan szállingóztak a többiek is. Nehezen indult a beszélgetés, mert még mindig rossz kedve volt, nekem meg miatta volt rossz kedvem, de végre csak beindultunk, és olyan jót beszélgettünk, hogy ihajj. Sok mindenben hasonlóan gondolkodunk, és folyamatosan arról biztosított, hogy tudja, hogy hogyan érzek, meg hogy hogyan nőttem fel, mert ő is Kelet-Németországban nőtt fel, és az majdnem ugyanaz. Aztán jöttek a többi kollégák, jöttek az érdekes beszélgetések, az indonéz nő rányomulása például, mi pedig néha cinkosan összenéztünk a nő feje fölött. Ez a nő mondta, hogy akit igazán neked teremtett az ég, azt már akkor megérzed, ha csak egy ujjatokat összeérintitek... Viccnek szántam, mondtam a srácnak (ki kell találnom valami új nevet neki - amúgy angyalneve van, naná), hogy mutasd csak az ujjad, ő meg mutatta, hozzám érintette, és közben, szintén viccnek szánva, az elektromos kisülés hangját utánozta... :-) Így utólag belegondolva nem annyira vicces...

Ahogy múlt az este, úgy oldódtunk fel egyre inkább, és rengeteget nevettünk. Ő is ott maradt végig, szerintem nem bánta meg, hogy hagyta magát rábeszélni. Távozni készült, én pedig felálltam, hogy én is megyek vele (ismét csak utólag belegondolva ez is egy kicsit sok volt). Úgyhogy gyorsan el is köszönt tőlem az utcán, de egy gyors ölelést azért kaptam. Kérdezte még előtte, hogy fenn vagyok-e egy másik közösségi portálon (üzleti jellegű), mert ő a legismertebben nincs fenn, és mivel a válaszom igen volt, kérte, hogy jelöljem már be.

A hazautat enyhe alkoholmámorban a gondolataimba merülve tettem meg. Igazából nem vezettek sehová, csak úgy voltak. Amit éreztem, az a szeretet, hogy igen, szeretem ezt a fiút, de nem úgy, mint férfit, vagy legalábbis már nem csak úgy, hanem mint testvért, vagy apát is. Ez is érdekes, mert soha nem hiányzott az apám és soha nem is akartam senkibe belelátni... Most meg, ha nem is konkrétan a saját apámat látom bele, egy kicsit olyan apás érzésem van vele kapcsolatban.

Otthon aztán megkerestem a neten, és amikor megláttam a fényképét, teljesen elolvadtam. Legalább 10 kilóval kevesebb azon a képen, hosszabb hajjal, ugyanúgy szélesen mosolyogva, ahogyan azt ismerem... De nem, így nem ismerem, ilyen felszabadultnak én még nem láttam. Meg is írtam neki, hogy ejha, milyen jól néz ki ezen a képen, és hogy ilyennek nem ismerem, vagy csak még nem?? Hogy az élét elvegyem, persze odaírtam utána, hogy ne értsen félre, csak viccelek... Ő az egyetlen, akinek az összes személyes adatomat látni engedtem ezen a honlapon. Egy órával később, hajnal kettőkor jött egy sms, tőle. Csak annyi, hogy köszöni a bejelölést, aludjak jól, vigyázzak magamra... Megvolt hát a telefonszám-csere is.

Nem tudom, hogy mit gondoljak ezek után... Inkább nem gondolok semmit. Jövő héten igyekszem távolságtartóbbnak lenni, aztán majd meglátjuk, hogy mi történik. Azt semmiképpen sem szeretném, hogy bárki bármit félreértsen... Csak azt szeretném, hogy ott legyen, szélesen mosolyogva, mint eddig, hadarva, jókedvűen, kékszeműen (benne hasonló kis sárga cirmokkal, mint nekem van), és kész. Hogy együtt kihúzzuk a szerződésünk végéig. Vagy lehet jobb lenne, ha tényleg elmenne? Mielőtt még jobban megszeretem?

Hétvége

Igaz már mindjárt itt a következő, azért az elmúlt hét történeteit is meg kell örökítenem, még ha csak röviden is.

Pénteken meló, már reggel 8-tól. Ez itt még nagyon hajnalnak számít, mert a legtöbben általában 9 óra után esnek be. Egyedül a Szép Indiai volt benn, meg is lepődött rendesen, hogy ott vagyok. Fél órán belül megérkezett a Veszélyes, szintén elkerekedő szemekkel konstatálta, hogy már ott vagyok. Meg is kérdezte, hogy "Mi van, kidobott az ágy?" Mondtam, hogy megyek haza, azért kellett korábban jönnöm. Rögtön rávágta, hogy ez hülyeség, ha beleszámolom az ebédidőt, máris ott van a fél nap. Ez azért nem ilyen egyszerű... Elkezdtünk dumálni, én meg egyre jobban csodálkozni. Egész jó fej a csávó!! És utálja azt, amit csinál....... Ezt nem gondoltam volna. Nem olyan szigorú, és nem olyan precíz, mint amilyennek mutatja magát, az mind-mind csak álarc. Hófehér bőre ellenére a sivatagban, 45 fokban érzi igazán jól magát. Afrikában élt 6 évig, és teljesen rosszul volt, hogy most nem lehet ott... Rá se ismertem. Mint kiderült, itt született, de Angliában nőtt fel. Én végig azt hittem, hogy a Dél-Afrikai Köztársaságban. Nem, Botswánában, és imádja, az az otthona, a bozót az oroszlánokkal és a kígyókkal, meg a sivatag a skorpiókkal.

Ezek után a meló már csak látszat-meló volt, majd negyed 1 után felpattanás, elviharzás. A repülő természetesen késett, szerencsére csak háromnegyed órát. édesanyám kamikáze módjára vezetett néha, hogy odaérjek az osztálytalálkozóra. A zuhanyzás is elmaradt, smink a kocsiban, fél órás késéssel megúsztam. És még így sem én érkeztem utoljára!

Az osztályfőnök a szokásos módon anekdotázott, miközben mindenki mesélt magáról pár percben. Vicces volt. Nagyjából mindenki oda ült, ahol 16 éve is ültünk, viszont a terem időközben összement. :-) Jó volt végig nézni ezeken az arcokon. Sokan semmit sem változtak (leginkább lányok), csak egy lány hízott meg, a fiúk viszont megemberesedtek. Béla megőszült és ettől még szexisebb lett, Joci szegény nagyon lefogyott. A drága Joci a meleg barna szemeivel. A tekintete kicsit megtört már, és a szeretet mellett a szomorúság is benne volt, a tudás, hogy az ő élete más, mint a miénk. Neki is Szklerózis Multiplexe van, már 10 éve, mint kiderült, és Kikihez képest szuperjól van. Csak a járásán látszik kicsit, hogy bizonytalan, más nem. Tele van tervekkel , célokkal. És szeretettel. Felesége szintén osztálytárs, ő segített nekem megszervezni az egész találkozót. Szerelmem meg a virágokat hozta, időközben megvalósította álmát is virágboltot nyitott. És félelmetesen csúnyára aszott. Hol van már a hosszú barna hajú, csillogó szemű, pirospozsgás, hatalmas mellű rocker lány? Egy kórosan sovány, beesett arcú, fekete hajú, sápadt nő állt ott helyette. Milyen furcsa, de a cickók is eltűntek...

A többségnek már családja van, a lányoknak legalábbis férje, és már van, aki elvált vagy éppen válik. Érdekes módon azok, akik mindig a jókislányok voltak. Ez hogyan lehet? (Talán azért, mert ők mentek a leghamarabb férjhez...) A fiúk közül még többen nem házasodtak meg.

A tanárok közül hatan eljöttek, az egyiknek ugyanabban az étteremben volt szintén osztálytalálkozója. Egy másik, aki anno mindig rémületet ébresztett bennünk és senki sem szerette, most kisimult, mosolygós, jó kedélyű, felhők között lebegő tünemény lett, és vagy 20 évvel fiatalabbnak látszott a koránál. Hja, megnősült újra, a kislánya fiatalabb a legfiatalabb unokájánál. :-)

A vacsora jól sikerült, az este nagyon hamar véget ért. Sajnáltam, mert sok emberrel nem volt módom beszélgetni. Nagyon szerettem ezt az osztályt, a tanárokat, az egész iskolát. És hát az alatt az idő alatt ismertem meg a Drágát. Az egyik lányt kérdeztem is, mert nem volt képben, hogy emlékszik-e még, kibe voltam beleesve, mikor együtt nyaraltunk. Emlékezett. Mikor mondtam neki, hogy ma ő a férjem, annyira ledöbbent, hogy na. El se akarta hinni. Aztán meg olvadozott, hogy ez mennyire romantikus máááár! :-)

Másnap Ex-Kollegával volt megbeszélve találkozó, stilszerűen a Kossuth téren. Napsütés, meleg, Duna-part, irány a Margitsziget. Mintha el sem váltunk volna. A Sziget bejáratánál találkoztunk Balázzsal, ledöbbenés, azt hittük, hogy leadták neki is a drótot, hogy buli van, de csak véletlen volt. Utána beültünk a Holdudvarba, fröccsözni (sajnos nem volt Borostyán, mélységes bánatomra, az egyetlen sör, amit szeretek).

Kisvártatva megérkezett az ex-berlini ex-bosch-os Csipet Csapat, a srác persze szintén a Miniből kolléga. Ittak velünk egyet, aztán a srác, jó magyar parasztgyerek módjára zúgolódni kezdett, hogy éhes, és menjünk már enni, nyílt egy új étterem... Elindultunk hát, én meg nem gyanítottam semmit, csak mentem velük. Egészen addig, amíg egy nagy tisztás kellős közepén meg nem álltak. Egy pillanat alatt előkerültek a babakocsi aljából a plédek, majd a tányérok, a sülthús, kenyér, saláta, még öntet is! Ex-Kollega hátizsákjából meg a még behűtött italok. Pillanatok alatt olyan pikniket rittyentettek nekem, hogy csak pislogtam. Folytattuk a fröccsözést, ettünk egy nagyon jót, élveztem a napsütést és főleg a társaságot. hihetetlenek, annyira bírom őket! Madárék persze hiányoztak, de majd nyáron, az esküvőjükön... Ami pont a mi egy éves évfordulónkon lesz. :-)

Elég nehéz volt elindulni hazafelé, de csak sikerült, és még meg sem áztam nagyon. Zuhanyozni ismét nem volt időm, csak rendbe szedni magam, de jobb is, így is kezdett lassan rákvörösbe hajlani a színem.

Lesétáltam az étterembe, immáron a második, az általános iskolai osztálytalálkozóra. Az asztalon hatalmas rózsacsokor, csupa vörös rózsákból, Misitől kaptuk ajándékba mi, lányok. Igazi gentleman... Ez az osztály nem állt hozzám akkor annyira közel, de így 20 év elteltével mindenkinek benőtt kicsit a feje lágya, érettebbek, értelmesebbek lettünk, kicsit "összenőttünk". Néhány embert pedig még jobban megkedveltem, mint azelőtt. Végig kellett csókolni mindenkit, ez is furi volt, meg az is, ahogy Pisti nézett rám, valószínűleg a kb. 2 évvel ezelőtti, kurtán-furcsán véget ért e-mailezésünk miatt. Bármennyire is jó lett volna, mégsem volt módunk beszélgetni az este folyamán, csak egy rövidke időre.

Itt sokkal feltűnőbb volt számomra, hogy ki boldog és ki boldogtalan, mint a gimis osztályomban. ott valahogy egyöntetűbbek voltak az emberek, itt jobban érzékeltem a kisugárzásokat. Anita kellemetlenkedését leszámítva (valószínű régi sérelmei miatt már hülyeségeket is beképzelt magának és valótlanságot állított, amit egy fél mondattal sikerült lesöpörnöm - mondtam már, hogy utálom az energiavámpírokat??) mindenki jó fej és kedves volt. Pálinkáztunk, a vacsora is finom volt, csak Gabi kicsit sokat idegeskedett, hogy minden jól menjen. Pedig jól ment... Jókat röhögtünk a régi fényképeken, a régi történeteken, meg az érdekes-furcsaságokon, amik néhány emberrel azóta történtek... Tetszett, és kicsit sajnáltam, hogy mindig olyan szűk az idő-keret, és mennem kell...

Futás haza, zuhany, átöltözés, és már meg is érkezett KisDisznó. Hazavitt :-), majd azonnal taxiba szálltunk és irány a belváros. Már várt minket az egyik nagyon jó barátja a barátnőjével, aki kiskosztümben pompázott (feszengett), 5 percenként csekkolta az e-mailjeit az iPhone-ján, és nagyon gyönyörű volt. Csak a száját ne nyitotta volna ki... Mert így rögtön kiderült, hogy egy hülye p...a, elnézést kérek a galamblelkűektől a vulgaritásomért... Menő vagyok, szép vagyok, fontos vagyok, szétdolgozom az agyamat, leszarom a barátaimat, intézkedem, taxival utazom 500 métert, a számlát rávarrom az egyik gyanútlan ügyfélre, közben lekezelően beszélek a taxisofőrrel, majd gyorsan beb...ok, beee!!! Csodás. Nem baj, legalább egy jót táncoltam, a puccos sznob hely néhány ital elfogyasztása után már elviselhető volt, a csaj barátnője meg egyenesen jó fej, annak ellenére, hogy a lány úgy harangozta be nekünk, hogy "egy kicsit furcsa". Hát, ha a természetesség és a vidámság furcsa, akkor.... Na mindegy. Sikerem volt, fiúknál, lányoknál egyaránt. A szépségtől is kaptam egy bókot (azt hiszem, nőtől, főleg egy ilyen nőtől kapni kb, háromszor akkorának számít, mint férfitől): "Nem tudom, hány éves vagy, de k..va jó csaj vagy!" Há. Aztán jött egy kis fekete szépség, szexis kis butuska, és közölte, hogy "Oooolyan cukiiii vaaaagy!!" Mi a fene? KisDisznó begőzölt, vigyük haza, vigyük haza. Ha már valakit, mondtam neki, akkor inkább olyat, akiben van spiritusz. A haverja egyik (időközben érkezett) titokzatos szőke barátnőjére mutattam. Több se kellett, rögtön rárepülés volt. :-)

KisDisznó alaposan felöntött a garatra, viszont a bugi benne van a lábában. Határozottan vezet, néha inkább már agresszíven. Az a fajta férfi, aki megszokta, hogy ő diktál, a nő meg végrehajtja ezt. Hát, kisfiú, most emberedre akadtál... Amit ő is elismert a későbbiekben. :-) A lényeg, hogy három fajta férfi van: vagy túl lágy, erőtlen, és itt nem is lesz egyhamar összhang, vagy túl erős, erélyes, ott meg már az rontja az összhangot... A középút a gyengéd, ám mégis határozott, akihez oda lehet simulni és rögtön megvan az összhang, a ritmus. Ezek a ritkábbak, de vannak , jelentem, találkoztam már néhánnyal. :-)

KisDisznó tehát elhajlott, így hát hazavittem. A végén már úgy kellett kormányozni, hogy kitaláljon a helyről, majd eljátszottuk a kisfiú - anyuka szerepeket ("Nem kell pisilni menni?" "Nem, kibírom." "Biztos?" "Biztos. ..... Anyuuuu, úúúgy kell pisilni!!!" "Visszamenjünk?" "Ne, kibírom." "Biztos?" "Biztos. ..... Anyuuuuu...."), kb. háromszor egymás után. Végre megérkezett a taxi, útközben természetesen végig nyomult, nem győztem hárítani. Meg erősködött, hogy gyere fel, aludj ott, és társai. Minek?? Nagy nehezen kituszkoltam a taxiból, és betuszkoltam a kapun, de még mindig erősködött, hogy menjek. Nem mentem, a taxis szerencsére megvárt. Másnapi elmondása szerint nem emlékszik, hogyan jutott fel a lakásba... (Gondoltam is, hogy legalább a lakásig el kellett volna kísérnem.)

Másnap, 4 óra alvás után irány Anyuval kicsit nézelődni, vásárolgatni (mindig meglepődöm, hogy mennyi pénzből vagyok képes otthon vásárolni...), majd be az Árkádba, ahol már várt az én Terminátorom. De erről már írtam, így nem részletezném ismét, a lényeg, hogy felkavaró volt.

Utána ismét KisDisznó, addigra kialudta magát, és elismerte, hogy nagyon sokat ivott, de volt egy őrangyala. :-) Érdekes volt a délután, olyan akarom is meg nem is, reklamált is többször, hogy nem vagyok jelen. (A félelmetes az, hogy ezt tegnap is megkaptam a Vaddisznótól, micsoda véletlen, igaz, KisDisznónál más miatt nem voltam jelen, Vaddisznónál meg saját maga miatt nem voltam jelen.) Végül kivergődtünk a holtpontról és elmentünk vacsorázni. Ott pedig egy egészen érdekes beszélgetés kezdődött. Gyakorlatilag most kezdtünk el megismerkedni. És ez fontos volt, mert ha továbbra is azon a szinten maradunk, ahol voltunk, akkor nem találkoztunk volna többet. Erről is beszéltünk, mindketten ugyanazt éreztük. Most végre le mertük vetni a férfi-női szerepeket, és végre emberekként, barátokként beszélgettünk egymással. Megnyíltunk, beengedtük egymást egy kicsit a saját belső világunkba. Útravalóul kaptam tőle egy olyan sms-t, amin sokat rágódtam, de teljesen igaz. Talán egymás segítségére leszünk, talán utat mutatunk egymásnak. A feladatot ő is megkapta, meglátjuk, mi lesz legközelebb.

Az asztrológusnak ismét igaza volt, csak amikor a kérdést feltettem neki, hogy mesélje el, mit lát, mi történt szeptember végén, akkor ő nem arról a találkozásról beszélt, ami engem akkor érdekelt (Angyal), hanem erről.... Azért volt kicsit zavart, azért nem látta azonnal... mert nem azon a napon volt a fontos találkozás, hanem néhánnyal előtte. Igaza volt, mindenben, és talán tényleg nagyon jó barátok is leszünk, ahogyan az meg volt írva. Csak rajtunk múlik... a férfi-női viaskodás nem nekünk való, nem ebbe a szituációba való...

Életem legfontosabb e-mailje

Életem legfontosabb e-mailjének létezéséről egészen tegnapelőttig tudomásom sem volt. Pedig mennyire vágytam rá...

Minden nap vártam, hogy jelentkezzen végre Cirmos, hogy hírt adjon magáról, hogy írjon nekem, bármit, akár egy nyúlfarknyi kis mondatot. Hogy érezhessem, eszébe jutok néha, hogy gondol rám, még ha nem is olyan gyakran, mint én őrá. De semmi sem történt... Vágytam, hogy olvasson, hogy tudjon rólam, hogyan érzek, mi történik velem, minek örülök, mitől vagyok bánatos. De semmi erre utaló jel...

Tudtam, hogy a kiküldetése pont akkor jár le, amikor én is otthon leszek, jó néhány hete "beszéltünk" róla messengeren. Mégsem történt semmi mozgolódás, semmi megkeresés, hogy esetleg találkozzunk, ahogyan abban megállapodtunk. Elbizonytalanodtam kissé, mi lehet vajon az oka? Vagy ennyire nagy lenne a baj otthon, hogy az minden más gondolatot kiszorít?

Amikor már otthon voltam, küldtem egy sms-t, hogy mi a helyzet. Órákkal később jött a válasz, hogy oké, találkozzunk, majd később beszéltünk is, ami beszélgetés kurta-furcsa volt, és Cirmos kissé zavarodottnak tűnt. Jesszus. Csak nincs valami baj? Tipikus nőként már mindenféle hülyeségek jártak az eszemben.
Aztán eljött végre a vasárnap, és a régi, mosolygós Cirmos várt rám, talpig Terminátornak öltözve. Igaz, a szeme nem világított pirosan, és még figyelmeztetett is előre, hogy motoros szerkóban lesz, de erre azért nem számítottam. :-) A Terminátorhoz képest talán annyi volt a különbség, hogy nem fémből volt rajta a cucc, hanem valami fekete műanyagból, amúgy minden más eléggé hasonlított. Nem mondom, elég feltűnő jelenség voltunk mi ketten, és most nem engem néztek meg többen. :-)

Kicsit tapogatózva, visszafogottan indult a beszélgetés, élménybeszámolók a kiküldetésből, a munkából, aztán a fagyizóban rátértünk a lényegre. Hogy mi is a helyzet valójában az életünkben.

A helyzet, jelentem, siralmas. De annyira még nem, hogy ne tudjunk nevetni a saját nyomorunkon.

Cirmos tehát a nyakába kapott egy immáron 24 órás felügyeletet igénylő lányt. Mit is mondhatnék? Hogy megmondtam előre? Hogy nem hiába mondtam, hogy féltelek, Cirmos, mert tudtam, hogy ez lesz? Hogy tudtam, hogy mivel jár ez a betegség? De arra még én sem számítottam, hogy ez ennyire hamar bekövetkezik, hiszen jó 1 év telt csak el. Hogy hogyan tovább, azt nem tudja. Én sem tudnám. Meghozni a döntést, bármi lesz is az, kemény lesz, a felelősség meg még nagyobb.


Aztán én is meséltem, hogy jól megvagyunk a Drágával, és amióta dolgozom, javul a helyzet. Igaz, még kevesebbet találkozunk, és a szex és kevesebb. Pedig annál kevesebb már igazán szép teljesítmény... És így akarunk mi gyereket? Szeplőtelen fogantatással Szűz Mária óta nem tudom, ki esett még teherbe...
Végig sem gondoltam igazán (ami persze nem igaz, rögtön meg is cáfolom), már ki is csúszott a számon: "Cirmos, csinálsz nekem egy gyereket??"

Hát perszehogy végiggondoltam. Százszor, ezerszer. A gondolat az első alkalommal kéretlenül jött, hogy aztán jól befészkelje magát a tudatomba. Csak egy érzés (megérzés?), hogy Cirmostól talán azonnal teherbe esnék. Hogy mi lenne, ha a Drágával nem lehetne gyerekünk? Mi lenne olyankor? És a Cirmostól meg teherbe esnék? Vagy akár lehetne, de a már ismert gyakoriság mellett Cirmostól esnék teherbe? Ő is mondta rögtön, mosolyogva, de szomorkás mosollyal, hogy ááá, alig lenne feltűnő, hogy a gyerek szőke hajú és zöld szemű... Ha esetleg nem lehetne gyerekünk a Drágával, és ha Cirmos Kiki mellett maradna, mert akkor nekik sem lehetne gyerekük, akkor ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás... Morbid gondolat, elismerem, és magam sem értem, hogy honnan jött a gondolat, és miért játszottam le ezerszer agyban, mindenféle lehetséges módozatban.

Az a megérzésem viszont helyes volt, hogy ott már biztosan nem lesz gyerek, legalábbis Kikitől nem. Már szex sincs, egyáltalán, a helyzet aggasztó... Feltettem a kérdést, hogy akkor mi a megoldás? Elhagyja vagy ha nem, akkor szeretőt fog mellette tartani? Erős, egészséges, fiatal férfi, egyértelmű, hogy az élettő energia nélkül nem működik... Akkor rám nézett, kicsit félénken, mosolyogva, és megkérdezte: "Cica, leszel a szeretőm...??" Kész. Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, de akár sírhattunk is volna. Mondtam is, hogy addig jó, amíg még tudunk nevetni a saját nyomorunkon...


Teljesen letaglózott az a jó másfél óra, amit együtt töltöttünk. Olyan szinten, hogy én is meglepődtem rajta. Utána KisDisznóval találkoztam, aki többször meg is jegyezte, hogy nem vagyok jelen... Mondtam neki, hogy nem, ne haragudjon, még mindig ott ülök a fagyizóban... És hiába erőlködött, nem sikerült visszarángatnia. A délután első része ezért siralmasra sikerült. Egyrészt folyamatosan azon pörögtem, hogy megemésszem a kapott információkat, amelyek még úgy is hatalmas súlynak bizonyultak, hogy nem is nekem kell őket viselnem... Másrészt a két kis kérdésünkön gondolkodtam, és azon, hogy miért játszik velünk az élet, hogy miért mással van nekünk ebben az életben feladatunk, vagy ez most törlesztés, valaki valakinek egy előző életben elkövetett valami miatt? Ennek utána kell járnom, ott megfogadtam, hogy ha másért nem is, de ezért mindenképpen el kell végeznem az Utaztató tanfolyamot. Harmadrészt meg alig bírtam kivárni, hogy végre hazaérjek, és elolvashassam azt a két e-mailt, amit Cirmos egy őskövület e-mail címemre küldött, ami még él, de már nem használom...

Hát mégiscsak írt nekem. Mégiscsak olvasta a blogomat. És mégiscsak gondolt rám. Nem is akárhogyan.
Az a levél már majdnem 2 hónapja ott figyelt a postaládában. Aznap kaptam, amikor az első, kevésbé sikeres és felemelt munkanapomat töltöttem éppen... Milyen jó lett volna pedig, ha aznap olvashatom azt az e-mailt... Egy pillanat alatt szétkergette volna sötét felhőkként rám nehezedő gondolatokat...

Életem legfontosabb e-mailje ez. Ilyet még sosem kaptam, esélyes, hogy eztán sem fogok. És ha így végiggondolom, életem sok szép e-mailje közül többet is Cirmostól kaptam. Jól bánna a szavakkal? Ez tény. De egy percig sem kérdéses, hogy az is ott van mögötte, amiről ír.
Hogy mi is ez az e-mail? Nem szerelmi vallomás. Sokkal több annál. Ez már egy magasabb szint, és az érzelmek, amik mögötte húzódnak, mélyebbek holmi csacska szerelemnél. Azon már túl vagyunk. Réges rég. Nem vallomás, hanem kinyilatkoztatás, és ahogy olvastam, fordult velem egyet a világ. Én lennék az a lány, akiről ír? Cirmos, én lennék az a lány, akiről írsz?? Nem, azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a MINDENt jelentem Neked. Tudtam, hogy sokat, de hogy ennyire? Kételkedhetnék, hogy csak a helyzet mondatja ezt, a nehézségek, a távolság időben és térben, a megszépülő emlékek, de ha az agyam, az EGÓM kételkedik is, legbelül tudom, hogy minden egyes szó úgy igaz, ahogyan ott áll. Ez az összetartozás-érzés bennem is mindig megvolt, hiába mentem férjhez máshoz, és hiába fogok esetleg másnak gyerekeket szülni, tudom, hogy mi összetartozunk, és ha ebben az életben csak ennyi adatott, már akkor is megérte. Talán túl egyszerű és eseménytelen lenne az életünk, nem lennének nagy harcok, nagy megoldatlan feladatok, csak harmónia lenne és szeretet, és talán éppen ezért nem lehetünk mi együtt, mert az a kapcsolat nem szolgálná a lelki fejlődésünket. Azok a feladatok, amiket viszont megkaptunk most másokkal kapcsolatban, vagy inkább úgy mondanám, hogy amiket mi magunk választottunk, eléggé komolyak, és ha győzedelmeskedünk, azáltal biztosan sokat tanulunk... A következő életünkben pedig újra találkozni fogunk, és akkor együtt leszünk újra, mint abban a régi életben, amiből csak egy villanásnyit láttam, de ahol az érzés ugyanaz volt, mint ma, amikor ezeket a sorokat írom.

Szeretlek Cirmos, mindig is szeretni foglak!