Itt ülök a legnagyobb káosz közepén. Ma még van hol ülni - talán holnap is - aztán adieu, régi, sötét lakás! Utána már az új, világosban fogok ülni, internet nélkül egy darabig. Az újban, a "kastélyban".
Ami csak első ránézésre volt kastély.... Gyönyörű lakás, álmaink lakása, tényleg. Aztán szép lassan kezdték elhordani belőle a bútorokat. Az hagyján, hogy a falakon a színek csak addig voltak felfestve, ameddig látszottak - magyarul körbefestették a bútorokat... A legmegrázóbb élmény a konyha volt. A csodálatos, hatalmas konyha. Szép lassan kikerültek a szekrények, és előkerültek a hibák. Arra mondjuk felhívták a figyelmünket előre, hogy a szekrény alatt már nincsen a laminált padlóból... Mégis más volt látni is. Linóleum, rajta egy réteg világos laminált, azon a másik réteg sötét (kivéve a szekrény alatt). A szekrény mögött... hát, még látszik a kb. 1940-ből származó tapéta (na jó, lehet, hogy csak 1960-ból), meg még vagy 2-3 másik is, meg egyéb falszínek több rétegben. Úgy látszik, itt megszokott, hogy körbefestik és - tapétázzák a bútorokat. Na jó, beépített konyhaszekrénynél még talán megértem... A régi csempére rátették az újat, de azt sem faltól-falig egy sávban, ahogy szokás, hanem csak addig, amíg kilátszott a szekrények között. A legdurvább azonban a falból kilógó koszos, talán kicsit égett kábelek tömkelege volt. Mivel a dugalj az itt nem divat... Az egész konyhában talán kettő darab van, a többi pedig házilag eszkábálva, falból lógó elosztókkal. A fürdőszoba áramellátása hasonlóképpen... a konyha falán átfúrva, a lyukon a kábel áthúzva, a másik oldalon az elosztó lógva...
Otthon mindenki panaszkodik a mesteremberekre, mégis, ilyen kontár munkát ott sohasem láttam. Ott rendesen festenek, rendesen csempéznek, rendesen teszik le a padlót. Talán azért, mert a többségnek saját lakása, a bérlés nem akkora divat, mint itt. Sebaj, Erős leszek. Két nap múlva átadás és költözés, de mindent fel fogok vetetni a jegyzőkönyvbe, az biztos.
Apróságok, hogy a konyhabútor kib...ott drága itt, legalább duplája szerintem, mint otthon, azok is az olcsóbbak, és persze nem egyszerű találni, mert az olcsóbbak vagy blokk-konyhák, vagy kiállítási darabok, és ugye találj pont akkorát, amekkora a te konyhád... Nem beszélve arról, hogy az ablak lejjebb van, mint a szekrények szabvány magassága, aztán sakkozd ki, hogy hogy fér be bármi is az ablak alá...
A bejárati ajtót én ne tudom kinyitni egyedül, annyira nehezen jár a zár nyelve, a pincében a tárolónkat pedig látszólag elcserélte a bérlő a szomszéddal, így nekünk csak egy miniatűr jutott, míg a látszólag hivatalos tele van pakolva. Mindegy, két nap múlva ez is kiderül...és lehet, hogy utána nem leszünk barátok a szomszéddal.
Kevés alvás, sok stressz, intézkedés, pakolás, dobozolás és folyamatos agyalás.
Ugye ez a lakás dolog nem a kapcsolat milyenségét akarja mutatni? Hülye vagyok, mindenben összefüggést keresek. De mint a lakáson, a kapcsolatunkon is van mit javítani bőven. Most már közelebb vagyunk egymáshoz, jobban megbeszélünk mindent, mégis, a fáradtság nem tesz jót nekünk... megint kezdünk energiátlanok lenni, és félek, hogy ugyanoda lyukadunk ki, ahová nem szeretnék még egyszer eljutni...
Egy hónapig viszonylag sokat voltunk együtt, sokat beszélgettünk - a férjem terápiája miatt persze volt is mit. Akkor láttam, hogy milyen jó hatással volt rá az egész, most mintha kicsit elfelejtődött volna... Persze most kezd majd lassan hatni állítólag.
És hát nem lettem terhes, pedig mennyire vágytam már rá. Nem lettem, és megint jönnek a gondolatok, hogy vajon miért nem? Vajon tőle kell nekem teherbe esnem?? Nem tudom megmagyarázni, nem és nem, hogy ez a gondolat honnan jött. De ott van, folyamatosan, nagyon befészkelte magát... Rengetegszer, ha a jövőbe "tekintek", és a gyerekemet látom szaladni, nem a férjem fut utána... Viszont ő van ott velem, amikor terhes vagyok. Mégis, a gyerekem másnak a karján ül... A gyerekem a Maci karján ül!!!
Azt gondoltam, hogy le tudtam zárni azt a történetet. Megcsináltam egy elengedés - gyakorlatot is, kifejezetten ezért. Egy ideig azt hittem, hogy sikerült is. Aztán mikor egyszer együtt ebédeltem Macival, több hét mosolyszünet után először, és éjjel újabb sírógörcs tört rám pánikrohammal és fulladással egybekötve, akkor döbbentem rá, hogy ennek a fele sem tréfa. Én így még soha nem sírtam senki után. Szegény férjem meg nem tud mit kezdeni a helyzettel, próbál nyugtatni, vigasztalni... de tudja, hogy az egész amiatt a másik miatt van.
Lehet, hogy ez csak a normális gyász folyamat? El kell gyászolnom őt? Sokszor sikerül közömbösnek mutatkoznunk, és akkor el is hiszem, hogy minden rendben van. Aztán egyszer csak életre kel a testem, és minden sejtem őérte sikolt. Tegnap kimentünk egy kávéra - elég hosszú kávészünet lett -, és a kezdeti pókerarc meg az érzelmek nem mutatása után egyik pillanatról a másikra megtört a jég, és színt vallottunk. Ő nagyon készen van, bejelentkezett egy pszichológushoz - jó alkalom arra, hogy az összes régi sérülését, amelyeket idáig elnyomott, szintén feldolgozza. Nekem sem könnyű, még ha azt is gondolja, hogy a könnyebb utat választottam. A nehezebbet választottam pedig.
Azt mondják, nem lehet két férfit szeretni. Pedig sajnos lehet. Az egyik mindaz, amire "világi", testi és érzelmi síkon vágyom. A másik pedig mindaz, amire szellemi, lelki és spirituális síkon. A férjem dolgozik azon, hogy a "világi" síkon is meg tudja nekem adni azt, amire vágyom. Mégis azt gondolom, hogy sohasem lesz meg benne az a tűz és szenvedély, ami a Maciban kezdettől fogva megvan.
A kávézás, sírással, összeborulással, majd csókkal végződött. Sajnos még mindig túl közel vagyunk egymáshoz. Sajnos még mindig szeretem, sajnos még mindig szeret. Ha erővel kényszerítem magam arra, hogy felejtsek, és végre teljes egészében abban a kapcsolatban vegyek részt, ahová rendeltettem, akkor vajon megölöm-e azt az énemet is ezzel, aki a szenvedélyes, a vidám, az ízig-vérig nő? Ezen kell dolgoznom, hogy ezt az énemet át tudjam menteni, transzformálni a spirituális síkra.
És az örök kérdés: Vajon csak az egóm játszik velem? És ha igen, akkor melyik irányban?
Bárcsak lenne két életem....
