Legutóbbi júliusi bejegyzésem után nem sokkal érkezett el.
Valóra váltottam egy álmomat. Elmentem egy utaztató tanfolyamra.
Mindig is érdekelt, vágytam rá, hogy megtudjam, mi, ki voltam előző életeimben, hogy az emberek, akiket szeretek, és azok is, akiket esetleg nem, vagy akik csak úgy körülöttem vannak most, hol voltak akkor.
A tanfolyam keretében (alaptanfolyam, még van pár másik) egyszer utaztattam, és egyszer utaztam. Anyuval mentem el, de a Mester óva intett mindenkit, hogy családtagok, szerelmes párok lehetőleg ne legyen együtt. Így hát egy másik párral "álltunk össze".
Egyértelmű volt, hogy a fiú engem fog választani. Először óvakodtam tőle, tipikus szépfiú, de aztán persze kiderült, nem volt véletlen. A srác a lezsersége ellenére nagyszerű utaztatónak bizonyult, és emellé még nagyszerű pszichológusnak is.
Pontosan arra kaptam választ, amire akartam, vagyis hogy mi dolgom van a Drága Férjemmel. Volt, jócskán, de ezt akkor és ott feloldottuk. Testvérek voltunk abban az életben, valamelyik világháború idején, én a báty, ő a tíz évvel fiatalabb kishúgom. Nagyon szerettük egymást, tiszta, feltétel nélküli szeretettel. A szüleinket elhurcolták, de előtte még megígértem nekik, hogy vigyázok a húgomra. Ezek után megígértem a nagymamánknak is. Mégsem tudtam rá vigyázni, katonák törtek be a házunkba, engem egyszerűen leütöttek hátulról, őt meg elhurcolták, megerőszakolták és megfojtották. Nekem végig kellett néznem, ahogy kivonszolják a házból, mert az eszméletemet nem vesztettem el, csak lebénultam az ütéstől. Néhány napig éltem már csak ezután, majd utána haltam én is. De előtte még megígértem magamnak, hogy máskor jobban fogok vigyázni rá....
Hát ezért volt az, hogy egész eddigi életemben azt éreztem, mellette van a helyem, hogy segítenem kell neki, hogy meg kell oldanom helyette a problémáit. Olykor kemény vagyok, persze, hiszen férfi voltam. Ő egészen lágy, lányos, ez is egyértelmű, hiszen lány volt abban az életben. A szexualitást tudat alatt fenntartással kezeli, hiszen az az erőszakkal egyenlő, ezért van az, hogy nem is igazán igényli, nem tudja élvezni. A kapcsolatunk pedig - hát igen, testvéri. Ezt érzem sokszor. És azt, hogy nekem kell az erősebbnek, az oltalmazónak lennem. Most viszont távol tartja magát tőlem, hiszen én is "férfi" vagyok, és a férfiak bántották, ráadásul nem is segítettem, amikor elhurcolták (mert nem tudtam).
Utaztatóm szépen megbocsáttatott velem minden elkövetőnek (akik a mostani életében az anyja(!) és a teniszedzője), és visszavonatta velem az ígéretemet, miszerint vigyáznom kell rá. Nem, nem kell már rá vigyáznom, ő egy nagy és erős férfi most, majd jókora fejmosást is tartott, miszerint jól nézünk ki, a gyenge nő védelmezi a nagy és erős férfit (na akkor kicsit elgondolkodtam,. el is szégyelltem magam tán).
Szépen hazavonatoztam utána, és már egy kicsit más szemmel néztem rá, mint azelőtt. Már nem akaszkodtam rá annyira, sőt távolodtam is kicsit, mert az oldás, ha nem is száz százalékosan, de megtette a magáét.
Otthon aztán meséltem a dologról, de a saját utazásomat nem meséltem el, csak 1-2 dolgot, izgatottan vártam, hogy ha esetleg akar majd utazni, hátha megutazza ugyanazt az életet a saját szemszögéből.
Akart utazni. Elmeséltem neki, hogy miről szól, hogy fájdalmas eseményeket lát majd, mert ez arra való, hogy a régi sérüléseket feldolgozzuk. Nem figyelt rám, de én sem, amikor azt mondta, hogy csak az apját akarja látni. Látta is, amint békésen kaszál a mezőn, de ennél több nem történt. Amikor kértem, hogy jelentős eseményhez ugorjon, azonnal visszaugrott ebbe a z életbe, a gyerekkorába, az anyjához, és az istennek se tudtam visszavinni az apjához. Így hát az volt az az eset, amit meg kellett oldani. Végigvittem hát rajta többször, de csak a feszültség növekedését éreztem, meg egy bizonyos passzivitást, együtt-nemműködni-akarást. Amikor arra kértem, hogy bocsásson meg az anyjának azért, amit tett, kifakadt, hogy én ne mondjam meg neki, hogy ő mit tegyen, vagy mit ne. Akkor ott kénytelen voltam letorkolni, hogy márpedig én vezetem ezt az utaztatást, és neki azt kell tennie, amit én mondok. Eleinte egyáltalán nem volt rá hajlandó, később is csak vonakodva.
Amikor visszahoztam, sokáig nem is szólt hozzám, de én is jobbnak éreztem pihentetni a témát. Aztán csak elkezdtünk beszélni, de bárcsak ne tettük volna. Közölte, hogy tudatosan állt ellen, ezért nem is tudtunk olyan szintre lemenni, amilyenre kellett volna, mert hogy engem nem fogad el vezetőnek, nem ismer el... (Akkor mi a francnak akart velem utazni??) És hogy hatalmas dühöt érez irányomban, mert ő csak az apját akarta látni... Hát persze, kéjutazást akart, de ez a téma sajnos nem arról szól. Azt mondta, hogy most olyan, mintha kinyitottak volna egy ajtót, amin kiömlött egy jó csomó düh Mondta, hogy érzi, hogy történt valami néhány hete, de azt nem látta tisztán, hogy mi, de tudja, hogy amiatt dühös rám. (Bámulatos!!!) Meg hogy több mindent látott, de azt megtartotta magának. Na ez az, ahogyan nem szabad utazni.
Itt még nem volt vége, megkaptam azt is, hogy lehet, hogy mi mindig is csak testvérek voltunk (ennyit azért elmondtam neki), és hogy nem is szabadott volna összeházasodnunk. És hogy érthető, hogy miért olyan a kapcsolatunk, amilyen. Kérdeztem tőle, hogy akkor minek vett el feleségül? Senki nem kényszerítette. Minek, ha nem szeret? És látszólag nem is szeretett soha? Ezt megerősítette... Nem rázott meg annyira, amennyire néhány hónappal azelőtt még megrázott volna ez a hír. Akkor biztos könnyekben törtem volna ki és egész nap zokogtam volna, most viszont csak a fásultság és a sajnálat lett úrrá rajtam, hogy ennyire vak voltam és már megint ennyi időt elpazaroltam.
Ezek után némileg hűvösebb napok következtek. Én még távolságtartóbb lettem, méginkább nem törődtem vele, mi van otthon, mi van vele, meg úgy egyáltalán. Ahogy az lenni szokott, ő picit elkezdett közelíteni néhány nap múlva. Ez persze csak alkalmat adott a következő nagy veszekedésre...
Mivel tudni akartam, mit mondanak a csillagok, meg a kártyák, meg minden, elmentem a Boszi barátnőmhöz, hogy jósoljon nekem kártyából. Ezt meg is tette. Először egy ollót rakott ki, felső szára az egyik alternatíva, hogy mi történik, ha a férjemmel maradok, másik a másik, ha megyek, ha a Macit választom. Felső szár: új kezdet, minden szép és jó. Alsó szár: szomorúság, csalódás. Nem értettem. A Boszi sem. Ő szíve szerint azt mondta volna, hogy menjek, már holnap pakoljak. Így hát megnézte közelebbről mindkét történetet, kirakta mindkettőre a kelta keresztet. Az elsőt a férjemmel közös életre. Szinte az összes pénz-kártyát kihúztam, ami ebben az életben az újrakezdést, a fellendülést jelenti. Azt is megmondta, hogy ősszel lesz egy nagy beszélgetés, és télre lesz tökéletes a helyzet. Persze, mert akkorra véget ér a főszezon, lesz ideje. Második a Macival való élet: behúztam az összes szerelem kártyát. Az igazi, nagy szerelem, akik egymás tükörképei (a kártyában is kijött az, amit érzek). Egyetlen dolog lehet a buktatója: ha mindketten megpróbáljuk megőrizni a józan eszünket, ha hideg fejjel próbálunk gondolkodni, ha nem adjuk át magunkat teljesen a dolognak. Ez pedig tényleg fennáll...
Összegzésül annyit tett még hozzá, hogy nem csoda, hogy a férjemmel nincs szex, hiszen vagy a testvére vagyok, vagy az ápolónője (gyógyítója), ne csodálkozzak.... Próbáljak rá is úgy nézni, ahogyan a Macira, próbáljam őt odaképzelni, és akkor egyszerre férfiasodni fog az én férjem is. Hja, ha ez olyan könnyű volna...
Búcsúzóul kaptam még egy nyakéket, amibe egy csomó Boszi-varázserő bele van szőve, talizmánul, hogy jól döntsek...
Mikor otthon voltam, találkoztam a fotóssal, aki adott nekem egy könyvet, amiben a mi esküvői fotóinkat is közzétették. Ezt egy vacsora alkalmával találtam megmutatni a Drágának, és izgatottan vártam, hogy belelapozzon, és majd jól meglepődjön. De nem lapozott. Csak hűvösen végigmérte a könyvet, látta, hogy magyarul van valami ráírva, majd szépen evett tovább. Én persze mondtam neki, hogy nézze már meg, ő meg közölte, hogy majd kaja után. Győzködni kezdtem, hogy de csak lapozzon bele, meg így, meg úgy, mire aztán begurult, hogy nem, mert zsíros a keze - én meg, hogy miért nem mossa meg - ő meg, hogy majd előbb befejezi a kaját. Nem értettem, hogy ez miért olyan nagy probléma, nem azt kértem, hogy fejezze be az evést azonnal és olvassa ki a könyvet, hanem csak azt, hogy evés közbe lapozzon bele - kb. 1 percig tartott volna. Csalódott voltam, és dühös is, úgyhogy fogtam a könyvet, és elvittem onnan. Utánam üvöltött, hogy azonnal vigyem vissza, és hogy képzelem. Erre bennem is felment a pumpa, és amikor visszamentem, halkan, de fenyegetően közöltem vele, hogy velem még egyszer ne beszéljen így.
Vacsora után kézen fogott és kimentünk az erkélyre. Már békülni akart, a reakcióm nem a megszokott volt, és épp ezért félelmetes is. Megnézte a könyvet, majd azt mondta, hogy szüksége van rám, meg arra, hogy "gyógyítsam", meg hogy utaztassam. Megmondtam neki kerek-perec, hogy ezt felejtse el, ebből nem lesz semmi, keressen valaki mást. Én a múltkorival befejeztem a témát. (Ismét csak nem szívleltem meg a Mester tanácsát: párok lehetőleg ne, mert besz**ás lesz a vége...) Meg hogy tudja, hogy mi összetartozunk életek óta. Meg hogy ő szeret engem, de akkor csak dühöt érzett. Hogy ne adjam fel. Meg hogy ő akar fejlődni, csak hát az ő tempója lassabb, mint amit én elvárok (akkor talán kicsit gyorsítani kéne??). Nem hatott meg, távolságtartó voltam. Közöltem, hogy gondolkodom, hogyan tovább, de most tényleg komolyan fontolóra vettem, hogy elhagyom. Hogy szerettem, nagyon, de ez már elmúlt, mert nem volt utánpótlás. Azt mondta, annyiszor fenyegettem már ezzel, hogy elhagyom. Hogy visszamegyek a hazámba. Mondtam neki, igen, mert különben nem változott volna semmi. De az összes ilyen "fenyegetésből" kettő volt komoly. Az az egy, ami után megkérte a kezem, meg a mostani. De most már nem mondom, hogy haza megyek. Nem. Elhagyom, de itt fogok maradni. Azt hiszem, ezzel nem tudott mit kezdeni... A vége az lett, ami mindig, hogy legyek türelmes, adjak időt. Időt? Mi az idő? Azt mondjuk, hogy relatív, és mint olyan, csak az emberi elmében létezik. Valóban, a lélek számára nincs idő. A test számára viszont, amiben ez a lélek lakozik, sajnos van, és öregszik. Ha családot akar, utódokat, akkor lépni kell. Nagyon hamar.
(Hogy én mennyire utálom a veszekedéseket....)
