Vagyok, aki vagyok

Kettős. Test és lélek. Sokáig gondot okozott az, hogy ez a kettő néha összeveszik egymással. Olyankor megzuhantam kicsit, nem értettem, hogy mi történik, és miért, amikor már olyan szépen haladt minden. Most már értem, és ha elfogadom így, akkor béke van és nyugalom.

Adott a lélek, az én lelkem, sok-sok élet tudásával és tapasztalatával. Én erről jelenlegi földi létemben mit sem tudok, csak sejtem, érzem, hogy van valami, ami hatalmasabb annál, mintsem fel tudjam fogni. Sokan vannak, akik ezt kutatják, én pedig olvasom, tanulom őket, és a világ fokozatosan kitárul előttem általuk. Már sok mindent értek, amit korábban esetleg nem, látom az összefüggéseket és a válaszokat a miértekre.

Tudom, hogy tanulni jöttem ide. A Föld egy tanulóbolygó, és mi minden egyes életünkben kell, hogy tanuljunk, és ezáltal fejlődjünk. Aki erre nem hajlandó, nem nyitott, az ismét szembesülni fog ugyanazokkal a helyzetekkel, nehézségekkel, problémákkal, mindaddig, amíg nem hajlandó megoldani őket, tanulni belőlük és ezáltal fejlődni. A lelkek állítólag mindig együtt mozognak, és nagyjából együtt is születnek újjá, vagyis úgy, hogy az adott életben ismét találkozzanak. Ezáltal beteljesíthetik a feladataikat egymással.

Amióta tudom, hogy az életem folyását, a feladatokat én magam választottam, vagy azért, mert az előző életeimből hoztam őket, ahol nem sikerült megoldanom azokat, vagy azért, hogy tovább fejlődhessek, azóta egyszerűbb elfogadnom a látszólag értelmetlennek tűnő helyzeteket és a kudarcokat is. Csak néha lázadok fel ellenük, és akkor azt mondom, hogy nem érdekel, hogy mit kell most megoldanom, és mit kapok vissza a következő életemben, azzal majd ráérek akkor foglalkozni, most boldog akarok lenni... De aztán mindig emlékeztetem magam, hogy van így is megoldás, és akkor a jövő biztos, hogy gondtalanabb lesz.

Én választottam a szüleimet, én akartam hozzájuk leszületni, pont azért, hogy tanuljak tőlük, vagy azért, hogy én tanítsam őket. Ha így fogom fel, már nem haragszom az Apámra, amiért elhagyott minket, és nem haragszom a Nagyanyámra sem, amiért folyamatosan ellenségeskedést szít a családban. Csak sajnálom őket, nagyon-nagyon, mert az ő szemük nem nyílt ki... Mindannyian elfelejtjük körülbelül 3 éves korunkra, hogy milyen feladattal jöttünk, mi az a cél, amit kitűztünk magunk elé. Csak sejtjük őket, ha figyelünk arra a nagyon halk, vékonyka belső hangra, és ha figyelünk a jelekre. Mert jelek mindig vannak, és azok a segítségünkre vannak, hogy végigkalauzoljanak minket a földi életben, ahol többnyire süketen és vakon tapogatózunk. És szeretettelenül, mert az ember elfelejtett már szeretni is.

Amire ma mi azt mondjuk, hogy szeretet, az nagyon messze van már az igaz szeretettől. Az egó játéka csupán, a saját egónk űz velünk csúfos tréfát. Mert hol szeretet az, ami feltételeket támaszt? Ami követelőzik, ami taktikázik? Ami zsarol, kényszerít, követel?

A szeretet egyszerűen csak van, feltétel nélkül, bárki irányába. Kiapadhatatlanul. Én is csak most próbálom tanulni ezt. Nem egyszerű. Sőt. Olykor nagyon nehéz. Mert az egó rengetegszer fellázad, az egó, amit a legtöbben inkább értelemnek neveznek... Az egó először mindent magának akar, és ha nem kapja meg, nincs viszonzás sem.

Ez a legnagyobb feladatunk itt, ebben az életben. Mindenkié. Szeretetet tanulni. Akkor is, ha elsőre reménytelennek, kilátástalannak tűnik a helyzet. Akkor is, ha fáj. Minél többen leszünk, aki hasonlóan gondolkodik, annál jobb lesz a világ.

Ez a lélek, aki lassan ráébred a feladataira, az összefüggésekre, arra, hogy mi és miért köti bizonyos emberekhez, beleszületett egy testbe. Egy testbe, aki én vagyok, aki ebben az életben én vagyok. A születésem időpontja, körülményei meghatározták vérmérsékletemet, a család, a neveltetés és a társadalom pedig rám aggatott még több sallangot. Valamilyenné váltam, amit a mostani tudásom birtokában bizonyos mértékben átalakíthatok, megváltoztathatok.

De a testemből nem tudok kibújni. Még nem. Ez a test csak egyetlen életet fog velem megélni, és mint ilyen, még fiatal, teli élettel, erővel, és bizony követeli a magáét. Ez pedig nagyon sokszor összeütközésbe kerül azzal a tudással, amit a lélek hozott magával, és a feladattal, amit meg kell oldania. Elvonatkoztathatunk-e ettől? Mondhatjuk-e, hogy megadom a testnek, amit követel, akkor is, ha ez ellentétes a lélek kívánságával? Mondhatom-e, hogy ettől a feladatot nem tévesztem szem elől, ugyanúgy dolgozom magamon, a szereteten, és megadom a körülöttem élő embereknek azt, amiért közéjük kerültem, de ugyanakkor megadom a testemnek is, amire vágyik? Mondhatom-e, hogy van egy tudatos énem, a magasabb rendű, aki dolgozik a fejlődésért, egy magasabb cél eléréséért, és aki elválik a tudattalan, követelőző ösztönlénytől, aki valójában a testem, aki mindössze erre az egy életre kísér el? Vagy nyomjam el minden vágyát és követelését, és éljek a felsőbb cél szerint, vállalva ezzel akár azt is, hogy ezáltal elsorvad az a test? Nem feladatunk-e az is, hogy ezt a testet megfelelően karban tartsuk, hogy ebben az életben méltó útitársunk, méltó kísérőnk lehessen?

Egyre inkább hajlok ez utóbbira, de olykor megingok még. Nem tudhatom, hogy helyes-e az elgondolás, vagy csak az egóm játszik velem. Néhány pillanatomban azt mondom, hogy ez csak az egóm, és nem szabad hallgatnom rá, nem választhatom el a lelkemet a testemtől, mert egyek vagyunk, és az holmi skizofrén állapotot eredményezne. A nagy bölcsek már megmondták a megoldást. Nagyon-nagyon nehéz. Rengeteg erő és türelem kell hozzá. Ha nem abban a közegben, abban a társadalomban élnék, amiben, minden sokkal egyszerűbb lenne. Ugyanakkor ez is hozzásegít a végső célhoz: az egót kell elpusztítani. A mi társadalmunkban ez sokkal könnyebb, mint a távolkeleten, ahol már születéstől kezdve próbálják azt elnyomni. Mert ahhoz, hogy elpusztíthassuk, előbb meg kell erősíteni. Ez lenne a válasz? Erősítsek rá még jobban, hogy aztán elég nagy és érett legyen a végső pusztuláshoz? Ez lenne életem egy másik nagy feladata???

Hihetetlen

Nem tudom, mi történt. Ma a férjem azzal állított haza, hogy ő valójában nagyon is el tudná képzelni, hogy Magyarországon éljünk... És hogy őt magát is meglepte ez a gondolat, mert azelőtt kategorikusan elutasította még csak a gondolatát is. Most meg befészkelte magát az agyába... És nem hagyja nyugodni.

Nagyon örültem neki, de csak mérsékelten mutattam, mert ha nagyon kimutatom, akkor még megváltoztatja a véleményét. Azt mondta, hogy valószínűleg könnyebben találna munkát, mint én itt, és a barátok sem lennének gond. Persze hogy nem, mert már vannak neki. :-) Hogy látja, hogy amint visszajövök, azonnal jelentkeznek mindenféle pszichoszomatikus tüneteim, és ez nem normális. Valóban nem az.
Számot vetett magával, az életével, és igazából akik itt a "barátai", azok nem kötik ide. Olyanokat bárhol talál. Az igaziak meg megmaradnak úgy is, ha távol van. A munkája meg... Mostanában kezd az agyára menni.

Meglepődtem, ugyanakkor meg is ijedtem. Ennyire érzékeli a beállt változást? Vagy mi történt? Tény, hogy mindaz, amit elmondott, van, jelen van, és befolyásol. De eddig szóba sem jött ilyesmi... Még másik város sem az országban. most meg egyszerre egy másik ország. Nem tudatos ez nála, de ha igaz az, hogy a tudás univerzális tudás, és mindig mindent tudunk, akkor ő nagyon rá van kapcsolódva az univerzális energiára... és az egészet csak úgy tudja megakadályozni, ha odaköltözünk... És a lakás újra a miénk lesz.

Persze mire odáig eljutunk, az még néhány év. És addig még ki tudja, mi lesz. Az asztrológus úgyis azt jósolta, hogy külföldön fogok dolgozni és ott fogok sikereket elérni... Meglátjuk. Kivárásban jó vagyok. :-)

Minden esetre ez már fejlődés. Hatalmas, pozitív fejlődés. Hurrá!!!  :-D

A Titok

Ez lehetne a mottója az elmúlt egy hétnek.

A legfőbb titok persze maga A Titok (The Secret) című könyv, illetve az abból készült dokumentumfilm, ami ebben az évben a legelső filmünk volt, mindjárt 1-jén. Azt mondják, hogy amit január elsején csinálsz, olyan lesz az éved... na ha mi ennek a szellemében fogunk élni, akkor az már csak jó lehet. Neki is láttunk, tervezünk, "vizualizálunk". Kisebb dolgokon már bejött. A nagyobbak még váratnak magukra, de ami késik....

Megvettem magyarul és megnézettem az ősökkel is. Fogalmuk sem volt, miért akarom annyira a közös filmnézést. Majdhogynem szájtátva nézték. Akkor esett le az én Jó Anyámnak, hogy milyen is ő valójában... tehát elértem a filmmel a célom, pontosan arra akartam rávilágítani. Hogy ha negatív vagy, és siránkozol, félsz, aggódsz, akkor csak ezeket a rossz dolgokat vonzod majd be... A filmet otthagytam nekik. Azt mondta ma Anyu, hogy minden nap meg fogja nézni, hogy rögzüljön. :-)

A másik titok az Angyaltól származik, aki tegnap este megesemesezte nekem, hogy élete párja mindent tud... De hogy mi az a minden, illetve hogy s mint volt, azt már nem. Persze én frászt kaptam, és nem értettem, miért kellett elmondani... Féltem, hogy esetleg emiatt veszélybe sodródott a házassága. Állítólag nem gáz, de további infó nincsen. Ígérte, hogy felhív ma, aztán meggondolta magát. Ha viszont nem hajlandó elmondani, akkor mi értelme volt közölni egyáltalán? Semmi. Az ég világon. És itt már tényleg véget ért a mi történetünk, barátság sem lesz, semmi sem lesz. Eleinte sajnáltam, de aztán elfogadtam. Minden csak üres szó volt, üres ígéret, hogy ő majd akkor is ott lesz, amikor... Már akkor tudtam, hogy nem így lesz, de felesleges ezt olyankor kimondani, amikor az ember csak megbántódna rajta. Egy szép emlék, ennyi lesz csupán. Egy blogbejegyzés, hogy a szavaival éljek...

Aztán ott van a Kékszemű. Legalább 13 éve ismerjük egymást, és már az egyetemen is volt valami a levegőben. Állandóan szédítettük, ugrattuk egymást, de féltem tőle, és távol tartottam magam tőle. És ez a jó. Minden egyes alkalommal, mikor találkozunk, megy az egymás húzása, a csipkelődés, de emellett egy mély barátság is ki tudott alakulni, ami ugye nem nagyon létezik férfi és nő között. Itt sem létezik, csak úgy néz ki, mintha. Beszélünk egymásnak a legrejtettebb titkainkról, a gondolatokról, amit más úgysem értene meg, leginkább az ellenkező nem képviselői nem. Mind a ketten tudjuk, hogy most megkaphatnánk egymástól, amit akarunk, anélkül, hogy sérülnénk, hiszen érzelmileg mindketten másfelé vagyunk elkötelezve. És mégsem tesszük. Valami visszatart. Itt is egy titok. Mi lehet ez? Pedig már meg is beszéltük...  azt is tudjuk, hogy jó lenne, mert az összhang és a harmónia mindig ott van. És mégsem.

Bevonzottam, ahogyan bevonzottam mást is. Szegény Anyám pedig csak jót akart... Már az első találkozásunkkor tudtuk, hogy ez valami más. Nem véletlenül hárítottam, menekültem, nem vettem tudomást róla, a jelekről, semmiről sem. De a vonzás ott volt, és ott van most is, nagyon durván, és én nem értem, hogy hogyan lehet ez, ilyen nyers, elemi erővel... Amikor tudja, egyszerűen tudja, mi játszódik bennem, és ezt ki is mondja, nekem pedig az arcátlanságtól forr a vérem, holott az a színtiszta igazság... Haragszom, mérgelődöm, ugyanakkor roppantul szórakoztat, és nagyon-nagyon vonz.

Egyszer csak megkérdezte, mi a csillagjegyem. Meglepő volt ezt a kérdést az ő szájából  abban a helyzetben hallani. Azt válaszoltam, hogy az, ami az övé. Egy pillanatra kikerekedett a szeme, aztán kajánul elvigyorodott: "Most már mindent értek!"

Így van ez. A tűz a tüzet csak még jobban táplálja. Hatalmas tűz kerekedik, lobogó, vad. Remélhetőleg nem mindent elemésztő, hanem megújhodást hozó, ha nem is az új élet értelmében. Hogy ez meddig fog tartani, azt nem tudja egyikünk sem, de esélyes egy hosszan tartó barátság. És itt a következő titok. Mi tudjuk, és mosolygunk. A többiek csak érzik. Anyám azonnal beparázott, amikor említettem, hogy találkozom vele. Nem tudta, de ő is érzékelte, érzékeli... A Drága is. Pedig ő akkor messze volt. Mégis felhívott, kétszer is, pedig egyszer sem szokott. Elsőre pont akkor, amikor vacsoráztunk. Érzi, még ha csak tudat alatt is, hogy lett egy vetélytársa. Holott ő egyáltalán nem vetélytárs... nem úgy, mint néhány hónapja, akkor igen, mert akkor érzelmek is voltak. Ez a különbség a nők és a férfiak között. A nők azt ítélik veszélyesebbnek, ahol érzelmek is vannak. A férfiak meg teljesen mást...Amit addig hiába kértem tőle, most megtette értem, pedig ott sem voltam. Miért? Mert átgondolta? Vagy mert megérezte, hogy már nem csak ő tölt ki a nap minden percében? Hogy egy kicsit, ha csak néhány napra is, de eltávolodtam tőle? Az biztos, hogy ez használ. És ha az égiek is úgy akarják, akkor a segítségemre küldték ezt a férfit. Eléggé egyértelműen, ha úgy vesszük, hiszen ő is mondta, a lakásom része, a tulajdonom... Vicces, de... Vicces??

Körhinta

"Az egész életünket egy körhintán éljük, egyszer felszálltál rá, s mész körbe-körbe, már beleszédültél, már leszállnál, már menekülnél, de nem tudod,merre? Azt sem tudod, csak te szédültél-e el ebben az örökös körben száguldásban, hiszen olyan sokan ülnek ezen a hintán! Szétnézel, s azt látod, leszállna itt már mindenki, csak mindenki fél, a hinta gyors. S a hintán megvan az akol melege, hiába kavarog körülötted a levegő, mégis valamiféle furcsa biztonságot ad, mert nem vagy egyedül. S ennek a furcsa biztonság az az ára, hogy szédülsz, egyre szédülsz… A körhintának szabálya van. Csak körben jár, egy megadott pályán, nem tart sehova, egyenletes ütemben ugyanazon a pályán halad. Nincs benne semmi újdonság, nem érhet meglepetés, s ha jól kapaszkodsz még ki sem eshetsz. Ülsz a körhintán, életed körhintáján: elvégzed az iskoláidat, munkahelyed van (ma már jobb esetben) családot alapítasz [jobb esetben] olykor találkozol a barátaiddal [ha vannak, ha van még rá időd] reggel felkelsz, megy a napi rutin, este lefekszel.Eleget teszel az összes társadalmi, közösségi elvárásnak, eleget teszel a vallásodnak, eleget teszel az összes körülötted élő elvárásainak. Körhinta. Körbe-körbe. S lassan rád telepszik az unalom, lassan kiégett leszel, lassan már magad sem tudod miért érzed a nagy semmit magadban. Olykor persze felbukkan benned a kérdés: miért van minden úgy, ahogyan van, miért nincs másképp, hol az öröm, hol a szárnyalás, hol a boldog ellazulás? A körhintádon kapaszkodsz, görcsös akarattal, hát hogyan is tudnál ellazulni? Mi lesz, ha kiesel? Ha ki akarsz szállni a körhintából csak ugrani tudsz. Nincs más megoldás, mert a körhinta nem fog megállni. Nem fog lelassulni. Egyetlen választásod van, egy nagy ugrás. Otthagyni az egészet. Mindazt, ami neked nem jó. Amibe beleszédültél, belefáradtál, ami elhomályosítja a szemed. Ugrani jó! Olyan ez, mint mikor az ejtőernyős lebeg a magasban: hatalmas szabadság! Már nem pörgetnek körbe-körbe: a magad ura vagy, repülsz, szállsz szabadon! Önmagad felé, a saját sorsod, a saját életed felé. Ugrás közben sem leszel egyedül. Sokan lesznek, akik bátorságodat látva szintén ugranak veled együtt, vagy utánad. Akik veled együtt beleuntak, belefáradtak az egész közös unalomba, érdektelenségbe, a szürkeségbe. Akik veled együtt színessé akarnak válni, felfedezni mindazt, ami túl van a körhintán, ami az élet tágassága maga. Nehogy azt hidd, hogy én nem féltem ettől az ugrástól. Féltem, hiszen ismeretlen vidékre csöppentem. S persze még szédültem is. De egyetlen dolgot tudtam: ha tovább pörgök ezen a körhintán, mindent elveszítek: önmagam. Tudtam, ez a körhinta maga a halál, mert itt csak megőrülni, s belehalni lehet. S közben elszáguld mellettem az életem. Közben meghal bennem minden, ami én vagyok valójában. Hát ugrottam. S kitárult előttem egy csodálatos világ, sok-sok izgalommal, új utakkal, szélesekkel és ösvényekkel, tövisekkel és bokrokkal, felhőkkel és napsütéssel hidegséggel és melegséggel – de ez legalább élet!"

Egy körhintakezelő bemutatkozásában találtam. :-)

Én már kiugrottam a körhintából. Fájdalmas volt, félelmetes, ugyanakkor felszabadító és mámorító is. Most még lebegek, ereszkedem, és hogy hol fogok földet érni, még kérdéses. A lábaim előtt az egész világ, a földet érés csakis rajtam múlik!

Harc a változás ellen

Egy véletlen pillanat. Ennyi kell csupán, hogy két ember találkozzon.

Egy élethelyzet, egy hangulat, egy döntés. Megteszed, ott vagy... és tőled függetlenül, valahol messze, egy más élethelyzetben, hangulatban, más döntéssel valaki ugyanoda kerül... és találkoztok. Az első másodpercekben eldől, hogy mi lesz a találkozás további sorsa. Egyre többet beszélgettek, egyre mélyebbre, messzebbre mentek, egyre jobban kitárulkoztok.... és egyre jobban megkedvelitek egymást. A másik részévé válik a gondolataidnak, az érzéseidnek, az életednek. Egy külön  kis szféra kerekedik körétek, amiben csak te vagy és ő, el nem mondott gondolatok, érzések, vágyak, és ahol semmi más nem létezik ezen kívül. Egy kis ladik az élet tengerében. Álmodni kezdesz, azt álmodod, hogy az élet csak érted van, és te bármit megtehetsz, büntetlenül.

Az élet azonban nem áll meg, halad tovább, változik, és vele együtt változol te is. Olykor pedig szívesen megállítanád az időt, a változást, mindent, és amikor mégsem sikerül, kétségbeesett és dühös leszel. Dühös, amiért fel kell ébredned, amiért nem az van, amit megálmodtál. Akkor aztán át- és újragondolod a helyzetet, és vele együtt az egész életedet. Rájössz, hogy amit kerestél, az mindig is megvolt neked. Mindig is ott volt az orrod előtt, csak éppen te máshol, másnál kerested. Újra álmodni kezdesz hát, de ezúttal a bizonyosság tudatával, hogy igen, most már biztosan jó úton jársz, és ennek hatására energiáid is megtöbbszöröződnek. Meglepődve veszed észre, hogy a dolog működik... csupán a hited kellett hozzá és a szereteted, semmi más.

Az a másik álom pedig kezd átalakulni a szemedben, és ösztönösen érzed, hogy ez a helyes megoldás, hiszen ez az élet most ennyit engedélyez... Ebből kell hát a legtöbbet kihozni és ezzel kell tudni boldognak lenni. És a helyzet, amiben vagy, felkínál mindent, a határ csak a csillagos ég, csak ki kell nyújtanod érte a kezed, csak el kell indulnod végre...

Eljutsz erre a megoldásra, örülsz, hogy végre tisztában vagy magaddal, és ismét vannak céljaid, fellélegzel, és készülsz arra, hogy egy új fejezet vegye kezdetét. És akkor megdöbbensz, mert az a valaki nem úgy reagál egy adott helyzetre, ahogyan te, vagy ahogyan azt te elképzelted vagy elvárnád, holott azelőtt mindig azt mondta neked, hogy nincsen az úgy jól, ahogyan van, előtte mindig búcsúzott tőled... Hogyan lehet ez, hiszen szereted őt, és mi ugye mindig saját magunkat szeretjük a másikban, ergo olyannak kell lennie, mint te vagy... Hogyan lehetséges mégis az, hogy másképpen gondolkodik? Fáj, és csalódsz, és dühös leszel, de valójában saját magadban csalódsz és magadra vagy dühös, mert ennyire vak voltál... és rájössz, hogy a másik ember egy másik ember, nem pedig te, és ezért szíve joga a saját észjárása mentén gondolkodni... Elfogadod hát, hogy mégsem vagyok egyformák, és ebben a megváltozott helyzetben és megvilágításban próbálsz közeledni feléje.

És akkor jön az újabb döbbenet. Amikor azt látod, hogy elutasítja azt, hogy te valamit másképpen látsz és másképpen gondolkodsz. Amikor megpróbálja megmagyarázni, hogy ahogyan te gondolkodsz, az helytelen, és helytelenül éled az egész életedet. Hogyan lehet ez? Hiszen azt gondoltad, szeretitek egymást... Hogyan lehet, hogy nem érzi, nem látja, hogy ő meg te nem vagytok egyek, soha nem is voltatok, két különböző test és elme pedig nem gondolkodhat mindenről teljesen egyformán? Hogyan lehet az, hogy egy embert ennyire elragadhat a dühe és ennyire vakká tehet? Amikor pedig megpróbálod neki szelíden és türelmesen elmagyarázni az álláspontodat, azáltal csak még jobban magadra haragítod, és megpróbálja neked, de még saját magának is bemagyarázni, hogy te vagy az, aki támad és sérteget, és az egész életszemléleted hibás. Hibás azért, mert az elején hangot adtál egy véleménykülönbség miatti sajnálatodnak, de ugyanakkor még ott, abban a pillanatban el is ismerted, hogy nem gondolkodhat mindenki ugyanúgy, tehát ez teljesen rendben is van így... És bemagyarázza neked, hogy elrejtőzöl valami mögé, amit csak ürügyként használsz fel arra, hogy másképp állj hozzá egy megváltozott élethelyzethez.

Értetlenül állsz a helyzet előtt, hiszen te nem akartál rosszat és nem változtak meg az érzéseid az iránt az ember iránt, csupán felismerted, hogy annak a dolognak nincsen létjogosultsága, és neked sincsen jogod hozzá, hogy több ember életébe is beavatkozz. Nincsen jogod arra, hogy idegenektől elvegyél valamit, de leginkább ahhoz nincsen jogod, hogy a jövőt vedd el olyan valakitől, aki szeret és akit szeretsz, de legfőképpen saját magadtól nincsen jogod elvenni azt, hiszen egészen addig arról álmodtál.. .

Választasz hát egy olyan megoldást, ami mindenkinek jó lehet, és a szeretett személy is melletted maradhat... Mégis düh és harc a válasz rá, és bele is rángat a harcba, holott te egyáltalán nem akarsz harcolni... nem hagyja, hogy békésen rendezzétek a dolgot, felnőtt emberek módjára, értelmesen, agresszió nélkül, szeretettel. Ellenáll a változásoknak, a törvényeknek és mindennek, ami csak létezik, és azután meglepődik és még tovább mérgelődik a helyzeten, holott ő saját maga teremti a negatív hullámokat... Nem érzi, és nem is tudja, hogy a negatív hozzáállásra mindig negatív a válasz is, a pozitívra pedig pozitív.

Talán ezért találkoztatok ti ketten, hogy tanítsátok egymást. Hogy ő végre kinyissa a szemét és megtanuljon látni, az egótól elvonatkoztatva, az igazi, belső szemével, nem csak azt az árnyékvilágot, ami körülvesz minket. Te pedig hogy megtanulj hinni, hinni valamiben vagy valakiben, de legfőképp saját magadban, az erődben, az energiádban, és a szeretetedben, bármi áron, rendületlenül, és csak adni, mert neked csak több lesz azáltal.

Ahogyan egy nagyon találó mondás tartja: Egy olyan edényt nagyon nehéz megtölteni, ami már tele van... Ezt kell megpróbálni mégis. És pontosan ez az,  amiért értelmetlennek tűnő helyzeteket kapsz az élettől, ahol úgy tűnik, zsákutcába kerülsz: arra való, hogy kicsit megállj és gondolkodj... és közben az az edény, a saját elméd, káros impulzusok híján, ürüljön egy kicsit.

A feladat adott. Peace.

Boszorkány

Ma összejöttünk lányok négyen. Hihetetlen erős, mármár ördögi a kör, ezúttal az ördögi nem a rossz, hanem az energia értelmében. Valami különös fény ragyogja be ilyenkor a teret, ahol ülünk, mintegy burokba foglalva, védelmezve, folyamatosan töltve mindannyiunkat. Valóságos szeánszok ezek, mert sok minden összeköt minket, nem csak a közös származás, de valahol a sors is, ami által ezen a helyen találkoztunk, és az inkarnációk sora is, amelyet ki tudatosabban, ki kevésbé tudatosan él meg.

Mindezt megspékelve a fő-fő operaénekesnő-boszorkány ilyenkor előveszi a kártyákat, és megmondja a frankót. Mi pedig álmélkodva hallgatjuk, vagy egymás szavába vágva próbáljuk tovább magyarázni azt, ami már amúgy is nyilvánvaló.

Nálam ezúttal is ugyanaz jött ki. Harmadjára, egy harmadik embertől. Egyik sem ismeri egymást, mégis mind ugyanazt látja nálam. Úgy látszik, tényleg ez van megírva. Elfogadom hát, fejet hajtva előtte, veszek egy nagy levegőt, magamhoz ölelem az álmaimat, és elindulok végre a kényszerű bénultságból az úton, a távoli, ismeretlen, és mégis olyan régóta ismerős és vágyott cél felé...

KisVirág üzenete...

... tökéletesen egybecseng a gondolataimmal.

"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között. És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal. És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó. És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével. És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez. Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér... Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel a lelked, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked. És tanuld meg, hogy valóban nagyon sokat kibírsz. Hogy valóban erős vagy. És valóban értékes." (V.A.S.)

Az ő blogjában Itt olvasható.

Igaz. Erős vagyok. És a saját kertemben leszek boldog, nem a máséban.

Már rég...

Előkerült egy régi füzetkém. Kicsi, piros. Ebbe írtam bele minden okosságot, ami eszembe jutott, meg azt is, amit valahol olvastam, és tetszett. Egy gondtalanul táncoló lány sziluettje van az elején. Találó?

Annak kapcsán, hogy 1-jén megnéztük "A Titok" (The Secret) című filmet, újra kinyitottam. Benne állt minden, amire szükségem van, amit érzek, ami foglalkoztat most. Jó 3/4 évvel ezelőtt már leírtam mindent. Hogy lehet az, hogy mégis feledésbe merült?? Többször kellene forgatnom, kicsit mintegy szentírásként. Na nem azért, mert én írtam, hanem azért, hogy legyen mihez tartanom magam. Főleg a nehéz időkben, amikor kétségbe esem, vagy elkeseredem.

Minden mindennel összefügg... Az ott leírtak is összecsengenek a Titokkal is, az Avatarral is, mindennel.

Leírtam ismét a főbb vezérfonalat. Amit vizualizálni akarok, amit meg szeretnék valósítani. Ami által boldogabb, kiegyensúlyozottabb lehet az életem. Az életünk. mert drága is benne van, 100%-osan. Ő is hiszi, vallja ugyanazt, amit én. És ez megfizethetetlen. Hatalmas kincs.

Hozzáállásunk vátozására válaszként ma csodálatos napunk volt. Rég nevettem már olyan önfeledten, olyan gyermeki boldogsággal, mint ma. Tipikus nyálas filmbe illő jelenet: havas, napsütötte lejtő, kétoldalt havas fenyőfák, meg mindenféle fák hólepte ágakkal, és egy önfeledten, nevetve szánkózó pár, akik mellett csaholva, fülig érő szájjal és térdig lógó nyelvvel ugrál a kutyájuk. :-)))

És még valami, bár nem illik ide. Megálmodtam, mi lesz a gyermekünk neve, ha lány lesz. Az Avatar-tól kaptam, ma megnéztem a Wikipediában a jelentését. Egyszerűen csodálatos, még az is beleillik a képbe. A jelentése élet, magasabb létforma, lélek is. :-)

I see you

 Látlak Téged...

Ma megnéztük ismét a filmet. Azóta még nem tértem magamhoz. Még mindig   nem. Meg tudnám nézni vagy ötször is egymás után, simán.

Én is csodálkozom magamon, a szótlanságon, a befelé forduláson, de leinkább a a sajgáson, ami utána bennem maradt. És a vágyakozáson... El, el innen, el egy távoli bolygóra... Én nem akarok itt élni, nem akarok így élni... Itt, ahol minden rothad már, ahol minden bűzlik, ahol csak a hazugság van, a mocsok, és ahol te magad is kifordulsz önmagadból egy idő után... Mert itt csak az erőszak van, a harc, harc mindenért, az erőforrásokért, a földért, egy darab kenyérért, egy kis figyelemért, a szeretetért... Mindenki mindennel harcol, mindenki mindennek ellenáll, nekifeszül, ellenkezik, leigáz. Még egymást is, embertársainkat is. Pont úgy, ahogyan ezt egy olyan világgal tennénk, ahol minden megvan, ami nekünk már nem lehet...

A békét, az összesimulást, az egybeolvadást még csak hírből sem ismerjük már. A természetet sem ismerjük, nem halljuk, mit mond nekünk, nem látjuk meg a jeleket, de ha meg is látjuk, nem tudunk már olvasni belőlük, nem értjük már meg őket...

Nem ismerjük a bizalmat, a kitartást, nem segítünk már egymásnak, egymáson... Nem tanítjuk egymást, maximum okítjuk, pusztán önzésből, önös érdekből, a hatalmasra nőtt egónk táplálásaként...

És éppen emiatt sokan el sem fogadják ezt, mert az ő egójuk is hatalmas, és már nem tudnak különbséget tenni a jó szándék és a hamis között. Vagy ha el is fogadják, hát valami önös érdek miatt... Hogy azáltal még nagyobbak lehessenek, hogy mások lehessenek, hogy kitűnhessenek. Még a jobbik eset az, ha valaki azért tanul, mert saját magán akar vele segíteni.

Ha új esélyt akar kapni egy szebb, egy jobb életre. Ha újra egészséges akar lenni.

Mindezt persze mindenféle rossz szándék nélkül, anélkül, hogy bárki másnak ártana vele, anélkül, hogy egy egész világot le akarnánk rombolni.

Ilyenek sajnos még kevesen vannak... kevesebben, mint azok, akik nem hisznek semmi másban, csak az erőszakban, a hatalom, a pénz és a fegyverek erejében, és minden mást kinevetnek, megtagadnak, ami nem fér bele az ő kis világukba.

 

Amit nem ismernek, és ezért tagadják is a létezését. Elképzelni sem tudják, hogy másképpen is lehet élni, és hogy talán az a helyes... az ilyenek nem fogadják el, hogy létezik más, jobb megoldás is. De a remény már megcsillant, egyre többen és többen lesznek azok, akiknek idejében kinyílik a szemük, akik meghallják azt a vékonyka hangot ott belül... És hajlandóak változni, átállni, és a jót szolgálni, és akár meg is halni érte.

Vannak, akik eredendően a jót szolgálják, de őket nem értjük meg, másnak, furcsának tituláljuk, és hátat fordítunk nekik. Csak akkor döbbenünk meg, amikor felemelik a szavukat, amikor szembeszállnak és harcolni kezdenek a jóért.

Sokszor még ekkor sem értjük meg őket, mert nem is akarjuk megérteni. Kísérletet sem teszünk arra, hogy más megvilágításban is megnézzük az adottt témát, mert az kényelmetlen, fáradságos, és mi lesz, ha esetleg kiderül, mégsem nekünk volt igazunk? Egyszerűbb ilyenkor a jó ügyet szolgálókat szabályszegőknek, felkelőknek, rebellisnek, rendszer- és társadalomellenesnek titulálni, és a lehető leghamarabb elhallgattatni őket.

Azokat pedig, akik saját földjüket, népüket, és önmagukat védenék a betolakodókkal szemben, tűzzel-vassal pusztítani... Hiszen hogyan is lehetnek annyira galádok, hogy megvédik magukat, a földjüket, asszonyaikat, gyermekeiket velünk szemben???

Ilyenkor eljátsszuk az istent, a világmindenség urát, és ítélkezünk felettük, döntünk sorsukról és életükről.

Csak egyvalamit nem tudnak ezek az emberek: a természet megbosszulja önmagát. mindent, ami ellene van, ami nem simul bele az életbe, az áramlásba, ki fog lökni magából.

 

De addig is várnunk kell, reménykednünk, hogy eljön majd a jó ideje. Ez így van rendjén, hiszen a jó nem létezhet rossz nélkül... Csak most éppen a rossznak van itt az ideje.

 

Én addig is álmodom... Egy szebb, egy jobb világról. Elképzelem, milyen is lehetne abban élni, és szabadnak, boldognak lenni, összhangban a természettel, embertársaimmal, elfogadni a változásokat, és megköszönni, hálásnak lenni azért, ami van, ami megadatott. Mert a gondolatnak teremtő ereje van...

 

Rá kellett jönnöm, hogy minden mindennel összefügg.Végre összeállt bennem a kép, hogy minden, amiben eddig hittem, egyetlen nagy rendszer része. Az élet része. Ez megnyugtató, és örömmel tölt el. Ez a film sok mindent elindított bennem, és ismét a helyére került néhány puzzle darabka.

Amellett, ami a fő mondanivalója, vagyis hogy vegyük észre, milyen ütemben pusztítjuk a földünket, hová tartunk és honnan jöttünk, illetve hogy nincsen jogunk beleavatkozni más népek sorsába, életébe (Afganisztán, Irak, sorolhatnám....), spirituálisan is sokat adott ez a film. Mesélt nekünk az energiáról, amely mindenek felett áll, az elfogadásról, a bajtársiasságról és a mély szeretetről, a bizalomról... Nekem is van még mit tanulnom, van hová fejlődnöm. Ehhez rengeteg segítséget kaptam az utóbbi időben, kezdve a Mennyei Próféciával, Brian L. Weiss könyveivel, Osho tanításaival és ezzel a filmmel.

Osho ugyan azt mondja, hogy az, hogy ennyire azonosulni tudunk egy filmmel, szintén az egónk műve... Én azt mondom, hogy lehet, hogy igaza van, de ebben az esetben ez üdvös. Ha már süketen, vakon és érzéketlenül élünk ebben a társadalomban, legalább egy kicsit segít abban, hogy megnyissa az érzékeinket....

Minden másban egyetértek Osho-val, és izgatottan várom, mit is mond majd következő írásaiban. Mintegy mesteremnek érzem most őt, és majd kiugrok a bőrömből, hogy igazolódni látszik néhány érzésem, elképzelésem.

És hogy a témánál maradjak: rég volt rám valami ekkora hatással. Legutóbb közel két éve, amikor egyhuzamban, néhány nap alatt elolvastam az összes Harry Potter könyvet. Akkor is benne éltem a történetben, és nagyon nehéz volt kijönnöm belőle. Most sincs ez másként. Akkor viszont tudtam, hogy az egész csak mese, egy felnőtteknek szóló, gyönyörű mese (hiába mondják, hogy gyerekkönyvek, messze nem azok), most viszont azt tudom, hogy ez az egész akár valóság is lehetne. Ezt megélni fájdalmas, hogy vágyom valahová, ami nem létezik, már nem és még nem. Egyet viszont megtehetek, azt, hogy igyekszem eszerint élni... és ha én változom, azzal a mikrokörnyezetem is változik. Egyetlen apró csepp csupén, de mint tudjuk...

A zene is csodálatos, ha néhány hónappal hamarabb érkezett volna a film, biztos, hogy ez lett volna az esküvőm fő-fő dala, mert rengeteg mondanivalója van.

És végül, hogy mi is az az Avatar? A hinduizmusban az avatár egy Halhatatlan Lény inkarnációja (megtestesülése), vagy magáé a Legfelsőbb Lényé. A szanszkrit Avatāra szóból ered, amelynek jelentése „földreszállás”, mint ahogy rendszerint a halandó világba való leereszkedést is jelent valamilyen különleges céllal.

A kifejezés elsősorban a hinduizmusban használatos, Visnu, a Megtartó inkarnációira, akit sok hindu tisztel isteneként. A dasavatara szó jelenti Visnu tíz meghatározott „nagy” inkarnációját (lásd lejjebb).

A kereszténységtől és a sívaizmustól eltérően, a visnuizmus (vagy vaisnaizmus) hitében az Isten többször is megtestesül, amikor csak „hanyatlik a becsület és nő a gonoszság” (Bhagavad Gíta [1]). Ahogy Krisna, Visnu avatárja mondja: „A jámborok felszabadítása, a gonoszok megsemmisítése, valamint a vallás elveinek visszaállítása végett korszakról-korszakra megjelenek Én.” (Bhagavad Gíta, 4. fejezet, 8. vers). A Gonosz megsemmisítésén kívül egy avatárnak éppolyan fontos célja, hogy az embereket visszavezesse a helyes útra.

(forrás: Wikipedia)