Költözés - agyalás

Itt ülök a legnagyobb káosz közepén. Ma még van hol ülni - talán holnap is - aztán adieu, régi, sötét lakás! Utána már az új, világosban fogok ülni, internet nélkül egy darabig. Az újban, a "kastélyban".

Ami csak első ránézésre volt kastély.... Gyönyörű lakás, álmaink lakása, tényleg. Aztán szép lassan kezdték elhordani belőle a bútorokat. Az hagyján, hogy a falakon a színek csak addig voltak felfestve, ameddig látszottak - magyarul körbefestették a bútorokat... A legmegrázóbb élmény a konyha volt. A csodálatos, hatalmas konyha. Szép lassan kikerültek a szekrények, és előkerültek a hibák. Arra mondjuk felhívták a figyelmünket előre, hogy a szekrény alatt már nincsen a laminált padlóból... Mégis más volt látni is. Linóleum, rajta egy réteg világos laminált, azon a másik réteg sötét (kivéve a szekrény alatt).  A szekrény mögött... hát, még látszik a kb. 1940-ből származó tapéta (na jó, lehet, hogy csak 1960-ból), meg még vagy 2-3 másik is, meg egyéb falszínek több rétegben. Úgy látszik, itt megszokott, hogy körbefestik és - tapétázzák a bútorokat. Na jó, beépített konyhaszekrénynél még talán megértem... A régi csempére rátették az újat, de azt sem faltól-falig egy sávban, ahogy szokás, hanem csak addig, amíg kilátszott a szekrények között. A legdurvább azonban a falból kilógó koszos, talán kicsit égett kábelek tömkelege volt. Mivel a dugalj az itt nem divat... Az egész konyhában talán kettő darab van, a többi pedig házilag eszkábálva, falból lógó elosztókkal. A fürdőszoba áramellátása hasonlóképpen... a konyha falán átfúrva, a lyukon a kábel áthúzva, a másik oldalon az elosztó lógva...

Otthon mindenki panaszkodik a mesteremberekre, mégis, ilyen kontár munkát ott sohasem láttam. Ott rendesen festenek, rendesen csempéznek, rendesen teszik le a padlót. Talán azért, mert a többségnek saját lakása, a bérlés nem akkora divat, mint itt. Sebaj, Erős leszek. Két nap múlva átadás és költözés,  de mindent fel fogok vetetni a jegyzőkönyvbe, az biztos.

Apróságok, hogy a konyhabútor kib...ott drága itt, legalább duplája szerintem, mint otthon, azok is az olcsóbbak, és persze nem egyszerű találni, mert az olcsóbbak vagy blokk-konyhák, vagy kiállítási darabok, és ugye találj pont akkorát, amekkora a te konyhád... Nem beszélve arról, hogy az ablak lejjebb van, mint a szekrények szabvány magassága, aztán sakkozd ki, hogy hogy fér be bármi is az ablak alá...

A bejárati ajtót én ne tudom kinyitni egyedül, annyira nehezen jár a zár nyelve, a pincében a tárolónkat pedig látszólag elcserélte a bérlő a szomszéddal, így nekünk csak egy miniatűr jutott, míg a látszólag hivatalos tele van pakolva. Mindegy, két nap múlva ez is kiderül...és lehet, hogy utána nem leszünk barátok a szomszéddal.

Kevés alvás, sok stressz, intézkedés, pakolás, dobozolás és folyamatos agyalás.

Ugye ez a lakás dolog nem a kapcsolat milyenségét akarja mutatni? Hülye vagyok, mindenben összefüggést keresek. De mint a lakáson, a kapcsolatunkon is van mit javítani bőven. Most már közelebb vagyunk egymáshoz, jobban megbeszélünk mindent, mégis, a fáradtság nem tesz jót nekünk... megint kezdünk energiátlanok lenni, és félek, hogy ugyanoda lyukadunk ki, ahová nem szeretnék még egyszer eljutni... 

Egy hónapig viszonylag sokat voltunk együtt, sokat beszélgettünk - a  férjem terápiája miatt persze volt is mit. Akkor láttam, hogy milyen jó hatással volt rá az egész, most mintha kicsit elfelejtődött volna... Persze most kezd majd lassan hatni állítólag.

És hát nem lettem terhes, pedig mennyire vágytam már rá. Nem lettem, és megint jönnek a gondolatok, hogy vajon miért nem? Vajon tőle kell nekem teherbe esnem?? Nem tudom megmagyarázni, nem és nem, hogy ez a gondolat honnan jött. De ott van, folyamatosan, nagyon befészkelte magát... Rengetegszer, ha a jövőbe "tekintek", és a gyerekemet látom szaladni, nem a férjem fut utána... Viszont ő van ott velem, amikor terhes vagyok. Mégis, a gyerekem másnak a karján ül... A gyerekem a Maci karján ül!!!

Azt gondoltam, hogy le tudtam zárni azt a történetet. Megcsináltam egy elengedés - gyakorlatot is, kifejezetten ezért. Egy ideig azt hittem, hogy sikerült is. Aztán mikor egyszer együtt ebédeltem Macival, több hét mosolyszünet után először, és éjjel újabb sírógörcs tört rám pánikrohammal és fulladással egybekötve, akkor döbbentem rá, hogy ennek a fele sem tréfa. Én így még soha nem sírtam senki után. Szegény férjem meg nem tud mit kezdeni a helyzettel, próbál nyugtatni, vigasztalni... de tudja, hogy az egész amiatt a másik miatt van.

Lehet, hogy ez csak a normális gyász folyamat? El kell gyászolnom őt? Sokszor sikerül közömbösnek mutatkoznunk, és akkor el is hiszem, hogy minden rendben van. Aztán egyszer csak életre kel a testem, és minden sejtem őérte sikolt. Tegnap kimentünk egy kávéra - elég hosszú kávészünet lett -, és a kezdeti pókerarc meg az érzelmek nem mutatása után egyik pillanatról a másikra megtört a jég, és színt vallottunk. Ő nagyon készen van, bejelentkezett egy pszichológushoz - jó alkalom arra, hogy az összes régi sérülését, amelyeket idáig elnyomott, szintén feldolgozza. Nekem sem könnyű, még ha azt is gondolja, hogy a könnyebb utat választottam. A nehezebbet választottam pedig. 

Azt mondják, nem lehet két férfit szeretni. Pedig sajnos lehet. Az egyik mindaz, amire "világi", testi és érzelmi síkon vágyom. A másik pedig mindaz, amire szellemi, lelki és spirituális síkon. A férjem dolgozik azon, hogy a "világi" síkon is meg tudja nekem adni azt, amire vágyom. Mégis azt gondolom, hogy sohasem lesz meg benne az a tűz és szenvedély, ami a Maciban kezdettől fogva megvan.

A kávézás, sírással, összeborulással, majd csókkal végződött. Sajnos még mindig túl közel vagyunk egymáshoz. Sajnos még mindig szeretem, sajnos még mindig szeret. Ha erővel kényszerítem magam arra, hogy felejtsek, és végre teljes egészében abban a kapcsolatban vegyek részt, ahová rendeltettem, akkor vajon megölöm-e azt az énemet is ezzel, aki a szenvedélyes, a vidám, az ízig-vérig nő? Ezen kell dolgoznom, hogy ezt az énemet át tudjam menteni, transzformálni a spirituális síkra.

És az örök kérdés: Vajon csak az egóm játszik velem? És ha igen, akkor melyik irányban? 

Bárcsak lenne két életem....

Ma...

Ma van 20 éve, hogy a kislányból nő lett. Előre, napra pontosan tudtam, hogy mikor fog történni.

És ma van 2 hete, hogy újra "összejöttem" a férjemmel. Bár az "összejöttem" szó nem fedi a valóságot, közelébe sem ér annak a mély eggyé olvadásnak, ami akkor történt közöttünk, kezdve egy közel egy órás öleléssel a konyha közepén.

Ez alatt a két hét alatt sokat beszélgettünk (ami sohasem szűnt meg közöttünk, még a "válásunk" ideje alatt sem), és talán megértettük, hogy mi is a mi kapcsolatunk lényege. Az új kapcsolatunk lényege, mert azzal a nappal valami új kezdődött, sokkal mélyebb, egy teljesen más minőség. 

Ez alatt a két hét alatt rengeteg figyelmet, odaadást, törődést, és főleg szeretetet kaptam, és - remélhetőleg - adtam is. Ami korábban hiányzott a kapcsolatunkból, az az odaadás.  Egyikünk sem volt igazán, tiszta szívből elkötelezve a kapcsolat, és egymás mellett. Mindketten egóból próbáltuk rendezni a sorainkat. A jó másfél hónappal ezelőtti zuhanás ráébresztett mindkettőnket arra, hol is hibáztunk.

Ez alatt a két hét alatt rengeteget szeretkeztünk, korábbi énünkhöz képest rengeteget. Talán mondhatom azt, hogy az elmúlt két hét alatt annyiszor voltunk együtt, mint egész évben a szakításunkig.

És ma egészen különösen érzem magam. Lehet, hogy csak az időjárásnak tudható be, és a kevés alvásnak, hogy folyamatosan aludnék, és lehet, hogy az ebédnek és a kávénak, hogy émelygek egész délután. A ma reggeli szeretkezés után teljesen másként néztem a tükörbe, mint más reggeleken, és nap közben is másnak láttam magamat, mint eddig. Lehet, hogy mindez csak egy kívánság... És ha csak az, akkor kívánom, hogy mielőbb valóra váljon. :-)

Az élet megy tovább... merre is?

Alig több, mint egy hónapja, hogy "elváltunk" ott a sötét parkban a klub előtt.

Azóta az életem fenekestül felfordult. És mégsem. A leggyakoribb érzés az, hogy nem értem. A reakció fejcsóválás.

Férjem mámora a szabadságban úszva jó, ha egy hétig tartott. Utána hétfőn aludtam először otthon, ő is visszaköltözött a "hitvesi" ágyba. Éjszakába nyúló, halk beszélgetés következett a sötétben, ahol én, saját magamat is meglepve, hihetetlenül őszintén beszéltem az érzéseimről. Ezzel persze felzaklattam magamat, aminek sírás lett a vége. Hát mégiscsak vannak még érzelmeim. Iránta. 

Aztán a hét közepén, vacsora közben színt vallott. Félve, mint egy szégyenlős kisfiú, teljesen pőrén állt előttem. A megbánás könnyeit hullatva. Bevallva, hogy elvakította az egója. Hogy dolgozik rajta, hogy félreállítsa az útból. És ahogy nagy-nagy erőfeszítések árán centiméterről-centiméterre tolja ki a képből, végre belát mögé is. Mögötte pedig az összetartozás érzése van, és az igaz szeretet. Velem. Csak én voltam, és én leszek. Senki más.

Először enyhe kárörömöt éreztem. Majd dühöt. Aztán kétségbeesést, némi pánikkal fűszerezve. Majd megnyugvást. És most: növekvő szeretetet. Bizakodó szeretetet. Én teljesen meghibbantam??

A nagy beszélgetéseket még több nagy beszélgetés követte. Hihetetlen módon tudunk beszélgetni, ilyen intenzíven még soha senkivel. És amióta már nem vagyunk egy pár (mert visszaadtuk egymás szabadságát), férjem több időt szán rám, mint valaha. Tesz értem. Odafigyel. Gondoskodik. Dicsér. Bókol. Ölel. Simogat. Én egyenlőre még gyanakszom, így meglehetősen passzívan fogadom mindezt. Közben a bensőmben egy kis lény halkan vinnyog a sarokban: miért most??? Miért nem tudtad ezt előbb csinálni? Amikor szükségem volt rá?

Mindez persze nem tántorított el új céljaimtól: megtalálni a megfelelő lakást, minél hamarabb elköltözni, új életet kezdeni. Elválni. Boldognak lenni. Mással. Hiszen már ott vár rám. 

Mindazt, amit mondott és tett, rezignáltan fogadtam. Passzívan. Nem viszonozva. Féltem nem viszonozni? Hiszen most már van más, akinek szabad utat engedtem, aki vár rám, akire várok, hogy végre visszajöjjön.Hogy lehet ilyet tenni? Hogy lehet emberi sorsokkal játszadozni? Először el akar válni, majd mégsem? Én zöld jelzést adok valakinek, majd a férjem vissza akar kapni? Mondanám neki, hogy bocs, mégse, visszamegyek a férjemhez?? Ha nem lenne a Maci, nem is lenne vele bajom. De így most már őérte is felelős vagyok. Vagyis azért, amit mondtam, és tettem. Ki ő, az én férjem, hogy emberi sorsokkal játszik??

Eltökélt szándékom volt, hogy most aztán elválunk. De a sors teljesen másként gondolkodik erről. Nehézségeket gördít az útjába. Szidtam, átkoztam a német bürokráciát. Azt mondtam, nem érdekel, akkor is. Amikor jobban utánanéztem, kiderült, hogy kötelező ügyvédet fogadni. Pánik. Ekkor kezdtem csak felfogni a dolog komolyságát. Ha olyan könnyen menne, mint otthon, simán beadtam volna a válókeresetet. Most viszont elgondolkodtam. Lehet, hogy mégsem véletlenül olyan bonyolult a rendszer? Lehet, hogy nem teljesen hülyék azok, akik a törvényeket kitalálták? Hogy ezzel akarnak rávenni, hogy jó alaposan átgondold, mielőtt hülyeséget csinálnál?

Múlt héten ismét elmentem a Boszi barátnőmhöz. Már az ajtóban kisebb csoda történt: pontosan azt a virágot kívánta magának ajándékba előző nap, amit másnap tőlem meg is kapott. Pontosan abban a színben, ahogyan elképzelte. Gondolatainkkal teremtünk...

Elmeséltem neki, hogy mi a helyzet. Hogy Macival harmónia, szeretet és csend van. Örült nekem, biztosított róla, hogy jó úton járok. Aztán hívta valaki telefonon, én meg miközben nézelődtem, megláttam az asztalán egy könyvet. Mintha csak rám várt volna, nekem lett volna odakészítve. Szeresd önmagad, és mindegy, hogy kivel élsz. A német cím persze úgy hangzik: Szeresd önmagad, és mindegy, hogy kivel házasodsz össze. 

Amikor a Boszi meglátta, hogy nézegetem a könyvet, azt mondta, vigyem csak el, ez most tökéletes lesz nekem. Az új kapcsolatomhoz persze.

Tévedett. A régihez. 

Nem tudom, mi történt, nem is értem, egyszeriben megváltozott a szemléletem. Én meg akarom menteni a házasságom!!! 

A férjem is meg akarja menteni. Három hete majd kezét-lábát töri. És én hinni akarok neki, hogy mindez nem az egójából jön, ami önös érdekből, félelemből, hogy elveszti a kényelmét, akar visszaszerezni. El akarom hinni, hogy tényleg meglátta azt az embert, akivel három éve egy fedél alatt él és eddig a félelmeitől és az egójától nem látta. Hinni akarom, hogy mégiscsak képes szeretni, adni, beengedni, ha a félelmeivel egyszer s mindenkorra leszámol. Dolgozik rajta, most eléggé úgy tűnik. 

Egy hónapja reggel-este meditál. Reggel  első óracsörgésre, azonnal kiugrik az ágyból, és 7-8 óra alvás után energikusan, jó kedvvel csinálja végig a napot. Nem panaszkodik úton-útfélen, hogy fáradt. Rend van a lakásban. Elkészíti a reggelit. Még reggeli előtt lemegy a kutyával. Összehajtogatja a mosott ruhát. Készít nekem "uzsonnát", megfőzi a teámat. Másképp néz rám, most végre lát is már. 

Nem hiszek a szememnek. Mi történt?? Saját magát terápiázza, elég keményen. Bejelentkezett egy reinkarnációs terápiára is. Mindezt jó kedvvel, nem izzadságszagúan, fogcsikorgatva.

Ha arról van szó, hogy vége a kapcsolatunknak, de talán valamikor, ha leküzdötte a démonjait, lehet, hogy lehetünk újra egy pár, könnyes szemmel annyit mond, hogy ez élteti. Semmire sem vágyik jobban, mint hogy hozzám jöhessen haza. Hogy a kezében tarthassa a közös gyermekünket. Hogy szerethessen minket.

Ahogy egyre jobban erősödik a szeretet iránta ismét a szívemben, egyre halványodik az érzés Maci iránt. Pedig én küzdök ellene. Én őt akarom, ha hazajön, vele akarom megpróbálni, és ha működik, vele akarok élni. A férjem egy második megoldás lenne, ha esetleg mégsem működne. Tényleg csak egy második megoldás lenne?

Közben azt érzem, hogy Maci lelkesedése kezd alább hagyni. Messze van, és folyamatosan bombáztuk egymást minden fórumon pozitívabbnál pozitívabb, szerelmes üzenetekkel. Ebbe is bele lehet fáradni. Én megint elkövetni látszom azt a hibát, hogy megteszek érte mindent, kiszököm munkaidőben, hogy skype-on beszélhessünk, a lakásában alszom, felkelek reggel korábban, éjszakába nyúlóan írok hosszú e-maileket, hogy mire felébred, ott legyen... Ő néha nem ír e-mailt. Mikor arról volt szó (és ő ajánlotta fel!), hogy inkább felkel éjjel, hogy ne kelljen a munkahelyről kijönnöm, akkor inkább felhív pár percre telefonon, munkaidőben, csak hogy ne kelljen felkelni. Ma például elment az egyik haver-kollégával piálni, és összeakadó nyelvvel hívott fel a vonalas, benti számon. Ez kiverte a biztosítékot, mert azonnal az apámat juttatta eszembe. Persze este nuku skype, nincs olyan állapotban, hogy felkeljen. Pedig most is ő ajánlotta fel, és én rohantam egész nap, hogy minél hamarabb hazaérjek. Eddig még egyszer sem jött ez össze. Kezd hibát hibára halmozni... az én szemszögemből.

Hiába, nekem is le kell számolnom a démonjaimmal. Csak akkor lehetek boldog. Hogy kivel, az még kérdés, bár van egy olyan érzésem, hogy legbelül eldöntöttem már rég. 

Vagy nem is volt ez kérdés soha?

A napos oldal

Aznapra találkozó volt megbeszélve. Egy nehéz hétvége után lelkileg leterhelve jött vissza a szülői házból. Én sem könnyítettem meg a dolgát.

A közeli kis étteremben találkoztunk, ami lassan már törzshellyé kezd válni. Az előző éjszaka eseményei távolinak tűntek már. Üres voltam, rezignált, ugyanakkor lelkes, titkon ujjongó is. És kíváncsi, hogy vajon most mi fog történni.

Türelmesen végighallgattam a szomorúságát, feltettem néhány kérdést... segíteni úgysem tudok az édesanyján sajnos. Nem a legjobb időzítés a közlendőmhöz.

Persze érzi, tudja, hogy valami van. Nagy levegő, belekezdek. Csak néz, egyre tágabbra nyílt szemekkel, egyre nagyobb riadalommal. Elbizonytalanodom. Kérlek, csak most ne ijedj meg a feladattól!! Nem ijed meg. Csak egy kicsit. Elborzadni viszont elborzad, nagyon. Leginkább a férjemen, hogy hogy lehet valaki ennyire érzéketlen, ennyire éretlen. Félt engem, hogy hogyan vészelem. És félt minket, azt a törékeny kis valamit, ami talán növekedésnek indult.

 A mesélés persze nem segít nekem, mert újra átélem. Nem annyira fáj, inkább dühít az egész. Feszült voltam, és beteg. Ezt érzékelte, és visszavonulót fújt. Ne most, kérlek most ne... Most türelemre van szükségem, sok gyengédségre, odafigyelésre. Mégsem tudott mit kezdeni a helyzettel, inkább "békén" hagyott, ahelyett, hogy kicsit babusgatott volna. Ez nem segített igazán a hangulatomon...

Hazavitt inkább. Lehet, hogy jobb is. Mint utána megtudtam, "pánikcselekedett", azonnal szobát foglalt magának a Garda tónál. Egyedül tervezett elutazni, motorral, már a hétvégén. Azt tudtam, hogy a születésnapjára szabadságot akart kivenni, de reménykedtem, hogy a környéken marad. Igyekeztem elfogadni a döntését, és megérteni is, bár nem ment könnyen. Elismerte, hogy fél, de azt mondta, szüksége van a pihenésre, a feltöltődésre, mielőtt a ferdeszeműekhez. Oké, rendben, elfogadom.

A héten sokat együtt voltunk, nem csak a munkahelyen, hanem esténként is. Engedélyt kaptam otthon, hogy innentől kezdve azt csinálok, amit akarok... Így végre együtt aludhattunk el, és együtt ébredhettünk. Egy teljesen más minőségű kapcsolat kezdett kialakulni. Szintre észrevétlenül mélyültünk.

Amikor felmondtam a lakást, akkor végre elhitte, hogy tényleg igaz az egész. Hogy tényleg megtörténhetett az, amiről csak álmodni mertünk titokban. Már sajnálta, hogy el kell utaznia... Sajnálta azt is, hogy a nagy utazásra is délről indulk, valamiért az egészet még mindig a volt barátnőtől tervezte, átfoglalni már túl sokba került volna.

Péntek reggelre ő is teljesen megbetegedett. Férfi lévén a halálán volt, és mérgelődött, hogy így nem tud elutazni... Kaptam ajándékba még egy napot. Ezt pedig nagyon szépen, szeretetben töltöttük.

Vasárnap reggel kikísértem a reptérre. Fel sem fogtam, hogy mi történik, hogy most majd nem látom másfél hónapig. Szomorú voltam, de nem féltem. Csak álltunk a bejárat előtt, és öleltük egymást. És akkor elhangzott. Most először lett kimondva, amit mindketten éreztünk már. Kimondta, amit a férjem csak nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem mondott. Ezt ő egyáltalán nem találta félelmetesnek. Boldoggá tett.

Még aznap este beköszönt skype-ban. Mondta, hogy ne ijedjek meg, de... visszajön. Visszajön!!! Átgondolta a dolgot. Ez így nem mehet tovább. A barátnője otthon volt, annak ellenére, hogy úgy volt, nem lesz. Beszéltek, végre nyugodtan. Megbeszélték, hogy vége. Úgy tűnt, hogy végre megértette, hogy nincsen tovább.

Másnap elszaladtam a melóból hozzá, amikor megérkezett. Teljesen készen volt, betegen röpköd összevissza, nem tartotta saját magát normálisnak. De átgondolta a helyzetet, és rájött, hogy lépnie kell. Nem lehet, hogy mindig csak halogatja a döntéseket, hogy nem tesz semmit, csak csodálkozik, hogy olyan "gyökértelen" még mindig ebben a városban. Most döntött. Végre felszámolja a régi életét, végre megérteti a volt barátnőjével, hogy ők már régen nem egy pár. Visszamegy autóval, és elhozza a kis motyóját. Az olasz utat lemondta, pihenés ide vagy oda, ezt a lépést előbb-utóbb meg kell tenni. Vasárnap éjjel volt még egy menet, akkor már sírással, könyörgéssel egybekötve. Hétfőn a reptérre menet folytatódott, akkor már idegösszeomlással.

Aznap este hagytam, hogy pihenhessen. Hogy a helyére tehesse a gondolatait. Másnap este újabb hírekkel, kipihentebben várt. Bérelt egy raktárban egy pici helyet a dolgainak, amíg nem lesz nagyobb lakása. Lemondta a hamburgi állást, amin nagyon gondolkodott, hogy esetleg meglépi. Esztelenség lett volna. Még egy befejezetlen ügy. Itt kell maradnia, itt kell az életét felépítenie. Jó esetben velem. A fejébe ültettem a gondolatot? Elindítottam a lavinát?

Ezzel a lépésével ő is megadta nekem azt az érzést, hogy igenis komolyan gondolja. Hogy akar engem. Hogy velem akar lenni. És mivel látta, hogy én nem csak beszélek, hanem cselekszem is, hát megtette cserébe ő is.

Szerdán ismét útra kelt, autóval, vissza. Azután, hogy a baratnőtől jött az sms, balesetet szenvedett az autóval. Azt mondta, ezt már ismeri, nem vette komolyan. Nem is volt komoly. Hihetetlen. 

Reménykedtem, hátra másnap már ott van újra. Természetesen nem megy az olyan gyorsan... Pénteken ért vissza, nagyon későn, mélységesen kimerülve, nem csak testileg, de idegileg is. Előző este beszéltünk skype-on, tudtam, hogy nem lehet könnyű neki. Hiába mondta a barátnőjének vasárnap, hogy vége, még mindig ment a cirkusz tovább. Még mindig a régi hatalmi harc. Hogy mire volt jó, nem tudja senki sem.

Egész hétvégén együtt voltunk. Segítettem neki kipakolni. Eljött velem megnézni egy lakást belülről (azonnal éreztem, hogy ez az én lakásom, mégha nem is fürdik egész nap napfényben), és kettőt kívülről. Mindkettő nagyon jó helyen van. Aztán pedig 10 perc alatt foglalt egy szobát egy tónál egy vadászkastélyban, és útnak indultunk.

Hamar, kényelmesen odaértünk. A szoba nagyon érdekes, nem egy szokványos hotelszoba. Egy nagyon régi, szocreál épületből csináltak egy nagyon érdekes, designer hotelt. Tetszett, még ha elsőre megdöbbentő is volt. Az étterem elrejtve, hatalmas, üres, és nagyon csendes. Nagyon igényes ételekkel, méregdrágán. Vacsoráztunk, boroztunk, és csak beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk, fontos dolgokról. Kettőnkről. A jövőnkről. Ismerkedtünk.

Szeretem ezt az embert. Minden olyan pofonegyszerű. Minden olyan természetes. Hálás vagyok. Neki, mert olyan, amilyen, és a sorsnak, mert lehetővé tette ezt az egészet. Néha csak nézem a kerek arcot, a hatalmas kék szemeket, a ferde orrát, és túlcsordulok érzelmekkel. Sokszor megsimogatom. Csak úgy, mert jól esik. Csodálkozom magamon. Soha nem voltam ennyire simogatós - odabújós. Mi történt?

Az éjszakák szenvedélyesen telnek. Csak csodálkozom. Elmondtam neki, hogy vigyáznunk kell. Nem érdekli. Engem sem érdekel. A vesztünkbe rohanunk? Vagy a boldogságunkba? Még a végén igaza lesz a férjemnek, és tényleg teherbe esem két héten belül...

Másnap csendesen ünnepeltük a születésnapját. Meghitten. Mélyen belélegeztük az ősz eleji erdő friss-fanyar illatát. Sétáltunk a tó partján, élvezve a meleg napsugarakat. Csendben beszélgetve. Néha hirtelen megállva, összeölelkezve. Boldogok vagyunk, dse még alig merjük hinni. A kapcsolatunk egy új szintre lépett. Elmélyült. Megerősödött.

Találtunk egy nagyon eldugott kávézót a tóparton. Csend, meleg, napsütés, csodás kilátás a vízre, finom kávé és sütemény, körülöttünk halkan duruzsoló emberek, gyerekek, szitakötők és pillangók. Idill. Séta a tóba mélyen benyúló stégen. Napozás a parton. Egymáshoz bújva, egymást néha lopva megérintve, szótlanul, együtt lélegezve, együtt dobbanva. 

Ennél több nem kell nekem. Ennyi kell. Ez a harmónia. És én boldog leszek.

Ezt tudja, látja. Alig hiszi, hogy ez engem ennyire boldoggá tesz. Kész megadni ezt, és még többet is.

Este ismét nála, nem értem magam, tetsem minden egyes négyzetcentiméterével igyekszem hozzáérni. Beleolvadni. Titokban kicsit félek, nehogy egy kicsit sok legyek... Nem vagyok sok. Neki is hiányzott ez már.

Reggel a búcsú nehéz. Most már tényleg elindul a hosszú útra. Először még délre, hogy tényleg legyen egy napja semmittevéssel. Ezúttal valóban egyedül, nyugodtan.

Este sms-ek. Fontos sms-ek. Szerelmes sms-ek. Biztosít róla, hogy bármi történjék is, mellettem áll. Ha az égiek úgy akarják, hogy megfogantam, akkor boldogan fogjuk várni a babát. 

Hogyan lehet ez? Hogyan lehet, hogy a tulajdon férjem nem volt képes megadni nekem azt, amit egy majdnem "idegen" boldogan, gondolkodás nélkül? Mondhatjuk, hogy szerelmes, és ezért elvakult. De mondhatjuk azt is, hogy érett, és már sokat tapasztalt. Felismerte azt, hogy ilyen nem minden nap jön az ember életébe. Készen áll rá, a sok szenvedés után, hogy végre elfogadja, befogadja a boldogságot. Lehet, hogy én vagyok az igazi. És nekem ő. Ezt az idő fogja eldönteni.

Addig viszont jön még 4 kemény hét, amitől most már félek. És ő is. Most már van mit vesztenem. De sikerülni fog, bármi is legyen közben. Sikerülnie kell. Erre kell összpontosítanunk most. Nem véletlenül rendezte így a sors, hogy pont most kellett elmennie. A gondjaimmal, a házasságom lezárásával egyedül kell szembenéznem. Már így is rengeteget segített, hogy az elején, amikor a legnehezebb lehetett volna, ott volt mellettem. Hogy most is ott van, még ha messze is. Ott van, és szeret, támogat, bátorít. És ezt a gondolatot kell erősítenem magamban. Hogy azután is ott lesz. Hogy együtt egy csodálatos életet építhetünk fel magunknak.

Szabadság

Alig egy hete, hogy visszakaptam a szabadságomat. Fel sem fogtam még, még megijedni sem volt időm.

Azon a múlt szombaton, amikor a "gumis" eset történt, drága férjem érzékelte, hogy mekkora vihar dúlt bennem. A klubjában záróbuli volt aznap este, én is elmentem. Amikor a hivatalos rész lezajlott, és éppen belelendültünk a bulizásba (plusz kellően feloldódtunk 1-2 italtól), hívott, hogy menjünk már ki 3 percre beszélgetni.

Ott aztán elkezdte, hogy ő azért mondta, hogy vegyek gumit, mert fél, hogy terhes leszek, és az nem lenne jó január előtt, mert hátha akkor meghosszabbítanák a szerződésemet, de ha terhes vagyok, akkor valószínű nem fogják. Pedig neki a családállítása óta egyre többet van kedve, hiszen az abban is segített, de visszatartja az, hogy nem védekezünk... Megkérdeztem tőle, hogy ugye tudja, hogy ez csak kiduma? Azt hiszem, ezzel gyomorszájon találhattam, mert eléggé kiakadt rajta. Mondtam neki, hogy ha egy férfinak van kedve, akkor hatökrös szekérrel sem lehetne visszatartani... És hogy más megoldások is vannak, ha már attól fél, hogy teherbe esek. 

Elmondtam neki, nyugodtan, a két kezét fogva, hogy amit én szerettem volna tőle, az ma épp nem a szex volt, hanem az együtt töltött idő. Az, hogy ne kelljen folyamatosan az órát nézni, hogy mikor kell már megint edzésre mennie, hanem hogy el lehessen menni bárhová, lehessen bármilyen programot csinálni. És hogy mennyire örültem, amikor azt mondta, szabad a vasárnap, és mennyire szomorú voltam, mikor kiderült, hogy mégsem. Hogy ezzel tudna igazán boldoggá tenni, ha áttenné azt az edzést csütörtökre.

Na erre megint behúzta a kéziféket, és elkezdett dacoskodni. Pedig én szépen szerettem volna beszélgetni... De nem és nem érti... Nem érti, hogy egy kapcsolat szempontjából fontos lenne, hogy legyen legalább egyetlen egy nap a héten, amit teljes egészében együtt tölthetünk. Erre már belőlem is kitört az elfojtott keserűség, és megmondtam neki, hogy nem értem a félelmét sem attól, hogy netán teherbe esek, hiszen nincs is mitől??? És hogy megbeszéltük, és teljesen mást beszéltünk meg, ezért nem értem. Megérteném, ha nem az ajtóból veti oda, menet közben, foghegyről, hogy "Vegyé' gumit!", hanem szépen leülünk, vagy még jobb, ha átölel, és elmagyarázza, hogy lemondta az edzését, ezért kevesebbet fog a télen keresni, és fél hogy nem jövünk ki a pénzből (mondjuk mire gyerek lenne már nyár lenne újra...), vagy hogy egyéb félelmei, blokkjai, lelki problémái vannak, de nem így...  Pedig nagyon erősködött, hogy de januártól aztán. Mondtam neki, hogy és mi lesz januártól? Mikor a múltkor megkérdeztem, hogyan képzelné el az életet egy kisbabával, vagy azután, egy kisgyerekkel, amikor esetleg fontosak lennének a közös vacsorák, a fürdetés, a mesélés elalvás előtt, közölte, hogy akkor ő majd lesz délelőttönként a gyerekével! Na neee.... Nem voltam épp finom, amikor mondtam neki, hogy én így nem szülök neki gyereket. Hova? Minek? És főleg kinek? Erre ő azonnal, csípőből tüzelt: Akkor talán el kellene válnunk... Beleegyezően bólintottam, teljesen hideg vérrel (még most sem értem), hogy igen, akkor talán tényleg el kellene. Megköszönte az együtt töltött három évet, majd elrohant. 

Álltam még egy percig a sötét parkban, és teljesen üres voltam. Nem éreztem sem kétségbeesést, sem félelmet. Hát ennyi volt....

Visszamentem a klubba, megkerestem az indián lányt meg a férjét, szerencsére épp indultak haza, így elvittek. Amikor meghallották, mi a helyzet, azonnal behívtak, és nagy vonalakban elmeséltették velem, hogy mi a helyzet (a kényesebb részletekről persze hallgattam). Jó volt velük beszélni, még ha nem is állnak annyira közel, legalább kicsit kibeszélhettem magamból.

Az éjszakával sem volt semmi gond, aludtam rendesen, de másnapra iszonyú torokfájással ébredtem. Természetes. A kis energiavámpír leszívta az energiámat, persze én hagytam. De ezzel vége, ő maga csatlakozott le rólam.

Szabad vagyok tehát. Zúgó fejjel, torokfájósan, szinte álomvilágban töltöttem a napot, és az utána következőket is. Hétfőn délután elmentem apósomhoz, tisztelem őt annyira, hogy tőlem tudja meg, mi a helyzet. Torokszorongatós, érzelmekkel teli, sírással küszködős beszélgetés volt. (mindkét részről) A végén percekig szorított magához, látszott, hogy sajnálja, hogy elveszítjük egymást. Hitetlenkedve hallgatta a történetet, de nem lepődött meg különösebben... Azt mondta, hogy szerinte a fia nem érdemelt meg engem... És hogy régebben voltak neki is olyan kósza gondolatai, hogy esetleg homoszexuális lehet ez a gyerek, hiszen csak fiúk vannak körülötte... Többször is elmondta, hogy reméli, hogy ez még menthető (sajnos nem úgy néz ki), és szinte mindenben nekem adott igazat (holott nem kértem, hogy ítélkezzen, csak annyit, hogy hallgassa meg a Drága verzióját is).

Terveztem, hogy ha hazaérek, kirakom az Osho-kártyákat, hátha megtudok belőlük valami okosat. Vicces volt, hogy amikor hazaértem, ott találtam a kisszobában a kártyákat kirakva a földön. Tehát a Drágának is ugyanez volt a gondolata. Nagyon szép kártyák, meg kell hagyni, pontosan arról szólnak, amit választott: a szabadságról. Hogy ez most a helyes döntés... és hogy most nincsen szüksége másik kapcsolatra, csak barátokra, és hogy előbb meg kell oldania a problémáit, mielőtt bármi másba kezd. Ezt tudtuk. A konyhaasztalon egy darab papíron pedig ez: "Mindig is szerettelek, és ezután is szeretni foglak. De csak azzal tudlak boldoggá tenni, ha most elengedlek." Ez valóban szép.

Kiraktam hát én is a kártyákat. Nálam a téma az összefonódás felszámolása, az elengedés volt. És hogy ami jön, az olyan lesz, mint a bungee jumping - csak épp kötél nélkül. De nem kell félnem, mert az érkezés puha lesz, jó és rózsaszín, csak engednem kell, hogy oda zuhanjak, ahová. Nem baj, ha nem látom, hogy mi az, ami előttem áll, egészen egyszerűen csak ugranom kell, a végeredmény nagyon jó lesz. És ezzel fogok tudni újra továbbfejlődni, mert abban most megrekedtem. Hmm.

Kedden este aztán leültünk a jövendőbeli exférjemmel, és egy pohár bor mellett "kedélyesen" megbeszélgettük, hogy akkor most hogyan tovább, felmondhatom-e az albérletet, és hogy ki mit visz a lakásból. Úgy érzem, nem lesz gond, meg fogunk tudni egyezni, mert nagyjából ő is ugyanazt gondolta, mint én. Azt még előtte leesemeseztük (gyönyörű), hogy akkor mindenki szabad, mint a madár, mindenki azt csinál, amit akar...  Annyit azért kért, hogy szóljak, ha nem alszom otthon, mert neki eléggé éles volt a váltás, hogy egyszer csak nem volt senki a lakásban, meg hát azért félt is, meg érdekli, hogy mi van velem... Nocsak. Épp előtte mondta el, hogy szeretett volna családot, meg szabadságot is szeretett volna, és ő inkább a szabadságot választotta. Akkor meg miről beszél? Nem értem. Annyira tudni akarta, hogy kinél aludtam, még a végén féltékeny lesz nekem... Meg annyira csalódott volt, mikor kérdezte, hogy hogy vagyok, és azt válaszoltam, hogy jól... Csodálkozott, hogy nem fáj? Mondtam, hogy lehet, hogy majd fog, de most még nem. Persze rettentően sajnálom az egészet, mert szerettem volna, ha sikerül, de ha nem megy, nem kell erőltetni... és meglepő módon nem érzem magam rosszul. Láttam rajta a meglepetést. Neki néha fáj, néha meg az ellenkezője. Ez van fiam. Te akartad. (Na jó, én is akartam már valahol mélyen, de én még biztos nem mondtam volna ki most a végszót, ezt meg is mondtam neki.)

Csütörtökön felmondtam a lakást. Nagyon kedvesek és segítőkészek voltak a lakószövetkezetnél (nekem néha már kicsit túlontúl is mézesmázosak), lehet, hogy találnak nekem másik lakást. Kisebbet. Meglátjuk, ha jó, akkor persze elfogadom, de ki tudja még, mi lesz addig.

Pénteken eljött a legjobb barátja, és iszonyatosan ledöbbent, mikor azt látta, hogy jól vagyok. Amikor a drága elment a fürdőszobába, egész halkan megkérdezte, hogy biztos, hogy jól vagyok? Nem akart hinni a fülének, mikor azt mondtam, hogy biztos. A következő meglepetés akkor érte, amikor meghallotta, hogy nem fogok azonnal pakolni és elköltözni ebből az országból, hanem először maradok, aztán majd meglátom. Drága már hallotta ezt, de először nála is döbbenet volt a reakció. De még tudtam tetézni... Hogy esetleg elköltözöm egy másik városba, mert ha már úgyis költözöm, akkor majdnem mindegy, hová, és ki tudja, hogy mit hoz a jövő....

Ma szépen, nyugodtan, mint jó házasokhoz illik, leültünk egy gyorsat reggelizni (miután én hazaértem....), majd szépen kitakarítottuk a lakást. Utána együtt főztünk, és szépen megebédeltünk, majd egy pohár bor mellett elbeszélgettünk. Komolyan mondom, nem tudom, mikor volt utoljára ilyen vasárnapunk. Vicces, hogy ez most van, és magától értetődő, mert nem érzi magán a nyomást... (Valamelyik nap egész nap sms-eztünk, ami azelőtt soha nem fordult elő....) Itt is feltett azért néhány érdekes kérdést. Hogy ő most először saját magára koncentrál, és nincs szüksége kapcsolatra, de amúgy sincs most senki a környezetében, akivel el tudná képzelni, keresni meg most nem fog. Hogy én el tudom-e képzelni, hogy akár már holnap legyen valakim (ööö...........), mert őszerinte nekem az lenne a legjobb (na ne már még megmondja mit kéne tennem). Mondtam neki, hogy igen, lehet, hogy holnap megismerek valakit, aki életem férfija... (az elmúlt hétről bölcsen hallgattam). Azt mondta, hogy igen, megismerem, és akár már két hét múlva teherbe is eshetek, ha tudom, hogy az, akit nekem teremtettek, és akkor minden happy lesz. Mondtam, hogy ennyire azért nem eszik forrón a kását... De csak tovább forszírozta, hogy most van-e olyan ember a környezetemben, akiről el tudnám képzelni, hogy esetleg... (rafkós!!). Mondtam, hogy most nem tudom, egyenlőre tartok néhány hét szünetet, még fel kell dolgozni az eseményeket (ami egyébként igaz), aztán majd meglátjuk. Csak erősködött tovább, hogy de hát a munkahelyen, hát új környezet, meg van egy csomó pasi... Igen, mondtam, van egy csomó, és semmit sem tartok kizártnak, de egyenlőre hagyom, hogy történjenek a dolgok, nem keresek (.. mert már megtaláltam - de ezt nem mondtam). De mégis, mégis, ha a munkahelyről, akkor ki lenne az?? (Nem értem, ennek most mi értelme van?) Mondtam neki, hogy hát hiszen tudja, ki az, akit a legjobban kedvelek... Hát persze, hogy tudja. De még szóba jöhetne Hassan is, aki egyáltalán nem néz ki töröknek, meg az a gyönyörű fekete fiú is, de ez már kicsit meredek lenne. (Persze nem jöhetnek szóba, de ha így végiggondolom a kínálatot...) Azt azért hangsúlyoztam neki, a beszélgetéstől függetlenül, más kapcsán, kicsivel korábban szerencsére, hogy kedvenc kollégám már elutazott (mielőtt kombinálna, nem kell még tudnia semmit...), majd csak novemberben jön vissza.

Itt tartunk most... A hetem másik, naposabb oldaláról majd egy másik bejegyzésben. :-)

A tények

Eljött az idő tehát, amikor ismét számot kellett vetnem néhány dologgal az életemben, és rá kellett jöjjek, hogy naiv vagyok. Nagyon is. Mert remélek. Még mindig. Mindezek után is. 

Álmodom. Álmodom az egykor volt nagy szerelemről, hogy talán eljön ismét. Hogy együtt élünk, szerelemben, megértésben, harmóniában. Hogy időnk van egymásra, boldogok vagyunk, sok közös programunk van. Hogy sokat szeretkezünk, és ezek az együttlétek örömteliek, változatosak, és főleg gyakoriak. Sikeresek vagyunk a munkánkban, megtaláljuk benne önmagunkat. Boldog, kiegyensúlyozott gyermekeink vannak, akikkel sokat kirándulunk, játszunk. Hiszünk az újjászületésben, az előző életekben, és eszerint élünk. És egyáltalán...

Ehelyett a rideg tények:

1. Nagy szerelem volt. De csakis részemről. Eljött ismét, de csak holmi halvány pislákolás formájában. Talán a részemről ismét erősebben. Ahogyan az lenni szokott.

2. Együtt élünk, de helyesbítsünk inkább, egy fedél alatt élünk. Nem együtt, hanem egymás mellett alszunk. Életünk ebből áll: néha együtt vacsorázunk otthon, együtt alszunk, majd majdnem minden reggel együtt reggelizünk. Aztán ki-ki megy az útjára. Ez persze önmagában pozitív, már ami a reggeliket illeti, hogy egyáltalán szakítunk rá időt. Sok pár ezt nem teszi. Ezt én hoztam otthonról, vagyis az Anyámnak köszönhetem valamilyen szinten, hogy legalább ez van.

3. Harmónia nyomokban sincs. Nem csak szex terén, de sehol. Már az első együttlétünkkor sem volt, igaz, azóta megtanultuk, hogyan jó a másiknak. Ennek ellenére a lakáson belüli mozgásaink (ha erre képezem le), koordinálatlanok, a Drága sokszor nem "érzékel", belém ütközik, rám lép, éjszaka a könyökével orrba vég. Sokszor arra ébredek, hogy a könyöke vészjóslóan közelít, ilyenkor elkapom, megállítom, majd alszom tovább. És ez nem vicc. Ha találkozunk az ajtóban, általában én állok félre, ő csak nyomul előre, ha nem teszem, összeütközünk. (Belegondolva ez eléggé viccesen hangzik, de a valóságban inkább bosszantó.)

4. Időm csak nekem van, másból sem áll, csak várakozásból. Neki csak akkor van, ha éppen nincs munka, mert szünet van, vagy hasonló. Lehet, hogy én vagyok az önző, mert elképzelni sem tudom, hogy ne lehetne az edzéseket másképpen is szervezni. Közös program gyakorlatilag nulla, nagy ritkán kiveszünk egy filmet a videotékából,  még ritkábban elmegyünk moziba, vagy én elmegyek a klubba, ha valami buli van a csapattársakkal, klubtagokkal. (Persze most ne panaszkodjak, nyári szünet volt, néhány délutánt együtt töltöttünk  - akkor se mindet -, illetve volt két hosszú hétvégénk. Együtt. Végre.) Még ritkábban elmegyünk egy étterembe vacsorázni.

5. Szeretkezéseink: gyakorlatilag a nullával egyenlő, ami a mennyiséget illeti. Amikor két hónapig semmi sem volt, betudtam a fáradtságnak meg a feszített munkatempónak, persze elfogadni akkor sem fogadtam el. De amikor a nyári szünetben 1 hónap alatt kétszer volt, hááát... most legutóbb pedig 1, egy hónap alatt. igaz, az olyan volt, ami tőle szokatlan. Hurrá. A többi viszont mindig ugyanolyan, sótlan, szenvedély nélküli. Ma pedig egyértelművé vált számomra, hogy az tartja vissza, nehogy teherbe essek, holott néhány hónapja még az volt a cél. Szerintem ez is csak álca, a tudat alatti ok valami teljesen más. Szintén abból ered, hogy míg más férfiak majd megvesznek, hogy megkaphassanak, őt teljesen hidegen hagyja, ha valami szexi fehérneműbe bújok. Még oda se néz. Elvárja, hogy kezdeményezzek, de ezt ő úgy érti, hogy én munkálkodjak rajta, ő élvezi, viszonzás semmi. Köszönöm szépen. Egó, egó, egó.

6. Sikeresek vagyunk a munkában, na ez stimmel. Megtaláljuk benne magunkat, most már én is élvezem és örömmel csinálom, amit csinálok. A különbség csupán annyi közöttünk, hogy én még mindig tudom, hogy nem azért élek, hogy dolgozhassak, hanem azért dolgozom, hogy élhessek. A Drágánál ez fordítva van, életének 90 %-át a munkája teszi ki. A maradék 10%-on osztozhatom a barátokkal,  a szüleivel, meg a kutyával. És még ki tudja, kivel/mivel.

7. Gyermekek.... Jelenleg nem látom rá az esélyt. Mint már mondtam, hamarabb leszek valaki mástól terhes. Ha lennének is: hová szülnék? És főleg kinek? Amikor Drága sosincs otthon... Amikor a jómúltkor feltettem neki a kérdést, hogy hogyan képzeli el az esti fürdetéseket, meg a meseolvasást, meg az altatást, ha késő estig edzéseket tart, azt válaszolta, hogy majd ő otthon lesz délelőttönként a gyerekkel. Aha, szuper. És majd lesz egy gyerekünk, aki folyamatosan kérdezi, hogy az apa hol van, hogy miért nem megy el néha ő a szülői értekezletre, hogy miért nem jön el velünk az állatkertre, és miért nem oda az iskolai színjátszó csoport délutáni előadására. Kirándulások, játék... Ahogy sejtem, a gyerek(ek) már 4 éves korukban ütőt kapnának a kezükbe, aztán tölthetik a hétvégéket a pályán. Ha akarják.

8.  Reinkarnáció, ezotéria és társai. Hisz benne, sok könyvet elolvasott a témában, és ez nagyon tetszik is. Sokszor meditáltunk is már együtt, valljuk mindketten, hogy mi már korábban is összetartoztunk. Ahogyan én azt egy utaztatásom alkalmával láttam is, valóban. Nos, az elmélet megvan... Csak a gyakorlat maradt el valahol. És a nagy büdös francot sem érek vele, ha ugyanúgy gondolkodunk, ha ő nem eszerint cselekszik és él. Akkor már inkább valaki, aki nem hisz benne mélységeiben, csak esetleg elfogadja, de egy szeretetteljes életet folytat...

9. És egyáltalán...? Rá kellett jönnöm, hogy én nem egy férfival élek együtt, hanem egy gyerekkel. Aki azt képzeli rólam, hogy én vagyok az anyja. Aki azt képzeli, hogy majd én ellátom őt, és neki semmire nem kell gondja legyen a drágalátos edzésein kívül. Természetes, hogy:

- mindig van tiszta ruha

- hogy valaki ezeket kimossa, és utána összehajtogatja (neki csak annyi a dolga, hogy eltegye a szekrénybe)

- ha ne adj' isten nem vagyok otthon huzamosabb ideig, akkor mos ő, de csak magára, és a fehéreket a színesekkel vegyesen

- mosogatás csak nagy duzzogva, sokszor előfordult már, hogy ha ott hagytam a mosatlant és elmentem  haza egy hétre, akkor mikor visszajöttem, még mindig ugyanúgy ott állt a konyhában

- a lakás tisztasága és a rend csak nekem fontos, takarítani csak akkor takarít (segít), ha külön kérem, magától nem igazán

- természetes, hogy a virágokat meglocsolja valaki

- természetes, hogy ha csörög az ébresztőóra, mert esetleg neki kell előbb dolgozni menni, valaki felkelti akkor is, ha ő netán negyedjére is visszaalszik (más kérdés, hogy ez a valaki ezek után már képtelen visszaaludni)

- természetes, hogy mindig várják otthon, hogy az a másik a megbeszélt időben otthon van, de ő lazán odatelefonál 5 perccel előbb, hogy ja, majd csak 2 és fél óra múlva jövök...

- nem érdekli, hogy hogyan van felöltözve, néha a legnevetségesebb darabokat aggatja magára a legőrültebb kombinációban, amitől én majd' elsüllyedek szégyenemben néha... Nem a ruha teszi az embert, tudom, de mégis... 

- nem érdekli, hogy amit felvesz, az esetleg koszos, pecsétes... Engem nem érdekel, ha valami kopott, régi, de legalább tiszta legyen!!! És ha már van, aki mos rá, legalább tegye be a szennyes tartóba, ne úgy kelljen leimádkozni róla...

- ha esetleg van pénze, azon nyomban elfolyik valahová, a végén fogalmunk sincs, hová

- ha nem értünk egyet, akkor én vagyok túl érzékeny, vagy én nem figyelek, vagy én reagálok túl hevesen

- amikor összeköltöztünk, nem kellett a TV, minek amikor Ő úgysincs otthon... Az más kérdés, hogy én otthon voltam egy éven keresztül minden álló nap, egyedül, és netán a nyelvtanulás szempontjából is fontos lett volna...

- amikor lakást váltott, én voltam, aki összepakolta a dolgait, hogy másnap, amikor a haverok jönnek költöztetni, minden meglegyen, ő meg hajnal 3-kor talált csak haza  klubtársaktól

- ő volt jobban kiakadva, hogy úristen, el kell költöznie, az eszébe sem jutott, hogy én nem csak egy másik városrészbe költöztem, hanem egy vadidegen országba, ott hagyva családot, barátokat, sikeres munkát, gyönyörű lakást, mindent, és kezdhettem a nulláról...

- természetesnek veszi, hogy valaki lesi kívánságait, és születésnapra, meg karácsonyra mindig a legnagyobb örömet okozó ajándékokat kapja.. Ezzel szemben fingja sincs, hogy én minek örülnék, néha már én érzem kínosnak azt, amit kapok... (pl. egyhatalmas rózsaszín rezgő plüss műpénisz...)

- felelőtlen, megveti a társadalmat és annak törvényeit.Jó, azokkal én sem vagyok mindig kibékülve, de mivel ebben a társadalomban és szociális hálóban KELL élnünk, kénytelenek vagyunk elfogadni a szabályait is... különben mehetünk a híd alá, vagy fel a hegyre remetének...

És még sorolhatnám hosszasan.

De hogy ne csak a negatívumok legyenek:

- amikor van ideje, nagyon jól és mélyen tudunk beszélgetni

- a kutyát szinte teljesen egyedül látja el (más kérdés, hogy hogyan)

- nagyon jól főz, ha éppen van rá ideje

- az esetek döntő többségében felkel korábban, hogy velem reggelizhessen, és majdnem mindig ő is készíti a reggelit
- gyakran bevásárol (sokszor viszont nem, és olyankor nekem kell a karton vizet is hazacipelni)

- olykor meglep egy-egy szál virággal

- néha forró fürdővel vár, a fürdőszoba tele mécsesekkel

- sportos, hajlandó elmenni sátorozni (más kérdés, hogy szinte csak sátorozni megyünk, szállodára nincsen pénz)

Íme az életünk, feketén-fehéren. Egészségesek vagyunk, fiatalok, és mégis gyártunk magunknak ezernyi problémát. Ha nem vagyunk még betegek, hát majd ezzel azzá tesszük magunkat. 

Befejezem, ennyi elég. Ha másra nem jó, hát elrettentő példának...

Záróakkord - Döntés?

Mikor Cirmos itt volt egy hónapja, volt időnk beszélgetni, és megvitatni az eseményeket mindkét részről.

Mivel dolgoznom kellett, a Drágának viszont nyári szünete volt, együtt töltöttek kb. másfél napot. Kíváncsi voltam, na vajon mi sül ki ebből... De jó sült ki, jól elbeszélgettek, Cirmost még Drága egóját is megsimogatta kicsit azzal, hogy hevesen érdeklődött a munkája iránt, és azt demonstrálnia is kellett. Drága jó Cirmos, Te annyira jó vagy mindenkihez... Jó, elfogadom, hogy tényleg érdekelt a dolog, de hogy teljesen őszinte legyek, nekem kicsit hányingerem lett az egésztől...

Szombaton kirándultunk a Balti tengerhez, mert Cirmos látni akarta. A vicc az egészben az, hogy ő sokkal inkább ott volt velem, mint a drága Férjem, aki megint mindenfelé bóklászott, meg a kutyával menőzött.

Aztán mikor vasárnap reggel Cirmos haza indult, azt mondta, hogy végigtekintve az elmúlt napokon, és meghallgatva mindkettőnk távlati céljait külön-külön, azt kell hogy mondja, hogy nincsen közös jövőnk. Bumm.

Én pedig azóta is, mint mindig, ingadozom, és nem tudom, mi tévő legyek. Azok után, hogy eldöntöttem, nem az én kedves Kollégám lesz a befutó, valóban elindult valami pozitív változás. De még így is voltak olyan események, amelyek azt mutatták, hogy egyáltalán nem biztos, hogy helyes ez a döntés.

Volt egy összezördülésünk Macival, az első, azon a héten, amikor én olyan feszült voltam. Szerencsére sikerült tisztázni, de láttam, fáj neki a dolog. Nem vagyok egyszerű eset, az tény, főleg akkor nem, ha fáradt és ehhez még feszült is vagyok. De elmúlt, túléltük. 

Már korábban terveztük, hogy hasznos lenne, ha ki tudnánk próbálni, milyen is együtt ébredni. Megadatott, mikor hazautaztam, ő utánam jött. Három éjszaka volt és a nappalok, harmóniában, feszültségben, erotikával telítve. Azt hiszem, kihoztuk belőle a maximumot, amit lehetett. Volt benne minden, aminek kellett, nagy séták, nagy szeretkezések, nagy evések, bulizás. Csak alvás nem nagyon volt, az én részemről legalábbis. Nem tudom, hogy mi okozta, attól eltekintve, hogy Maci - sajnos - horkol (amit ő nem értett, azt mondta, nem szokott...), viszont amikor éppen nem horkolt, akkor is képtelen voltam elaludni. Valószínű benne volt a tudat alatti félelem - mi lesz, ha terhes leszek? "Vigyáztunk", persze, de nem vagyunk óvodások, tudjuk, hogy hogy megy az ilyesmi... Miután elutazott, megpróbálkoztam az egyik gyógyszertárral, hátha adnak recept nélkül esemény utáni tablettát - természetesen nem adnak...

Kimerült voltam, kicsit talán kiégett is az elmúlt pár nap után. Úgy viselkedtünk, mint az állatok. :-) Elemi ösztön, a javából. Ilyet én még nem éltem, ilyen férfival még nem találkoztam, aki ennyire és ennyiszer... Ő meg rajtam csodálkozott, mert ilyen nővel még ő sem.  :-)

Mégis valami legbelül azt mondta, hogy nem, nem ő az, a Drága az, még mindig.... 

Drága erre persze megint reagált, nagyon érzi a hullámaimat... megírta sms-ben, hogy a téli szezonban a vasárnapi edzéseit átadta másnak, hogy legyen több időnk egymásra, meg hogy ki tudja magát pihenni. és akkor szombatonként akár még bulizni is elmehetünk. Viszont esténként így gyakrabban el fog járni a csapatával ütögetni. Mit érdekelt engem, olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem! Végre, hosszas küzdelem után, 3 év elteltével kapok egy szabad napot hetente!!

Találkoztam Cirmossal is, ő persze up to date mindenben. Mostani elbeszélésem alapján már azt mondta, hogy lehet mégis van közös jövőnk a Drágával, hiszen a kártyából is az jött ki legelőször, hogy ha a férjem választom, újra fellendülés jön, ha a másik fiút, akkor szomorúság... És hogy hiába rakta ki a kártyákat a Boszi újra, ami már Macinál a nagy és igazi szerelmet mondta, az első az igazi mindig... 

Cirmos, Te Drága, Te mindig mindenkinek azt mondod, amit éppen hallani szeretne...

(A kártyákhoz csak annyi megjegyzésem van, hogy mindkét kártyavetés igaz. Chillimacival akkor nem működne, akkor lenne szomorúság és szenvedés, ha mindketten a józan eszünkre hallgatnánk, és emiatt nem mennénk bele a dologba... Ez a második kirakásban is benne volt, mégpedig mindkettőnk esetében, hogy a hideg fej tud a boldogságunk útjába állni.)

A lényeg tehát: boldog voltam és bizakodó, ami a Drágát illeti, Macival pedig kedves és gyengéd, mert bár megint átbillentem, kapcsolatunk mégis egy új szintre lépett. 

Tartott ez egészen tegnap előttig. Drága nagy boldogan mutatja a téli edzéstervet, mondja, hogy a hétfő és a kedd este szabad, és hogy a csapatának csütörtökön és vasárnap van edzése, és hogy ő a vasárnapi csapatban van, mert akkorra 2 pálya van foglalva, csütörtökre meg csak 1 és már öten vannak rá.... Micsoda?? Vasárnap?? Nem értette, hogy min akadtam fenn. Hiszen ő megmondta, hogy nem tart edzést, de esténként gyakrabban jár el edzésekre, akkor nem figyeltem oda... Elismételtem ötször, hogy hogyan lehet értelmezni az sms-t, de ő egyre csak azt hajtogatta, hogy én nem figyeltem oda arra, amit mondott. 

Mérhetetlenül csalódott voltam. Kimondhatatlanul. Hogyan lehet az, hogy egyetlen napot sem képes a k..va sportja nélkül kibírni??? Hiszen pont azzal magyarázta a vasárnapot, hogy az izmainak is szükségük van a regenerációra. Kérdezem én, hogyan, ha a fiúkkal vad edzéseik vannak?? (Nem szép dolog, de most már komolyan azt kívánom neki ezek után, hogy sérüljön le egyszer, és akkor majd megtudja, hogy nem azért mondtam neki, hogy legyen 1-2 szabad napja, mert szórakozni akartam vele...)

Megmutattam a Hercegnőnek is az sms-t, kíváncsi voltam, hogy ő hogyan értelmezi. Természetesen ugyanúgy, ahogyan én: az esténként az nem a vasárnap este, hanem a héten bármelyik este, és ha előtte le van írva, hogy vasárnapra nem vállalt edzést, akkor az azt jelenti, hogy bármelyik este a vasárnapot kivéve...

Megint átbillentem, persze, de most nagyon. Jéghideg lettem, nem veszekedtem, csak belül forrt a dühöm. 

A Hercegnő most kivételesen egész este velem foglalkozott, és azt kell mondjam, hogy jó tanácsokat adott. Illetve nem is tanácsokat, inkább csak rávilágított néhány dologra. Az mind nagyon szép, hogy én ennyire ezoterikusan gondolkozom, és hogy eszerint próbálok élni, de ezzel sajnos egyedül maradtam... mert a Drága éppen az egoista korszakát éli, méghozzá a nagyon egoista korszakát. És talán nekem is vissza kellene térnem egy kicsit ebbe a világba... Na nem az egoistába, de a materialistába. Talán észre kellene vennem, hogy van egy igazi férfi a háttérben, aki vár rám, aki talán velem szeretne élni, és aki a szereteten és a szexen kívül még az anyagi biztonságot is megadhatná. Akitől talán az ismert okok miatt tudat alatt félek, amire a családállítás is rávilágított: egy férfitől teherbe lehet esni... És azt is észre kell vennem, hogy a tanítások szerint, ha egy lélek le akar születni erre a földre, akkor mindent megtesz azért, hogy az általa választott szülők egymásra találjanak és gyermeket nemzzenek... na hát mi a Drágával mindent csinálunk, csak gyereket nem. Macival viszont... mint a nyulak...Még mindig nem tudom, megúsztam-e a háromnapos intenzív együttlétünket, de ha nem, és terhes lettem, akkor az egyet jelent: nekem tőle kellett teherbe esnem, és nekem őmiatta kellett ebbe az országba jönnöm. És azért a Drága "hozott" ide, mert más miatt nem lettem volna hajlandó kimozdulni otthonról...

Éppen írtam a naplóbejegyzéseimet, amikor váratlanul hazajött. Ezen én eléggé meglepődtem, mert sosem szokott, sosem hagyja ott az edzését. Mint kiderült, most is csak azért, mert az egyik nőnek azonnal meg kellett húroznia egy ütőt. (Nekem persze nem ugrana azonnal...) Észrevette, hogy eléggé lefelé görbül a szám, amikor elköszönt tőlem. Hohó, valakinek itt alvásra van szüksége! - mondta. Nem, nem alvásra van szükségem, válaszoltam, valami egészen másra. Megkapod, mondta. Vegyél kérlek gumit, kérte még. Döbbenten néztem rá. Gumit??? Igen, mondta, valószínű volt mostanában peteérésed, és hát nem akarom idő előtt kihúzni... 

Ez akkor a pofon volt, hogy elmondani sem tudom.  Hát nem megbeszéltük néhány hónapja, hogy augusztus után akár már teherbe is eshetek, hiszen úgyis le tudom dolgozni a maradék időt??

Nem, a sors nem akarja, hogy tőle essek teherbe. Majd veszel magadnak gumit, ha akarsz, válaszoltam, én ugyan nem veszek semmit. Még mit nem?? (Azon kívül peteérésem pontosan akkor volt, amikor Macival voltam együtt...) Fogalma sincs semmiről... Még Maci is jobban tudja, mi van velem, mint a saját férjem.

Erősnek kell most lennem. Ma elkezdtem lakást keresni az interneten. Holnap már megyek is egyet megnézni. Elég volt. Elfogyott a türelmem. Ha Maci mellettem marad, nagyon jó, ha nem, úgy is jó. Még egyedül is boldogabb leszek, mint most. Kevésbé leszek egyedül, mint most a férjem mellett.

3. Felvonás - Figyelmeztető jelek

Kb. a 3 héttel ezelőtti állapotnál hagytam abba. 

Chillimaci visszajött a ferdeszeműektől, és én türelmetlenül vártam, hogy végre lássam. Tudtam, hogy a főnököm is benn lesz aznap, és arra z időpontra már vele van egy megbeszélés betervezve, amikor pedig a Macival szoktunk lopva találkozni. Megírtam hát neki ezt is, néhány nappal korábban, hogy siessen, legyen időnk.

Hát nem sietett. Fáradt volt az időeltolódás miatt, próbálta magát kialudni, így elég későn esett be az irodába, én pedig feszült voltam, amiért a főnök ott volt, és mert tudtam, hogy kemény napok várnak rám. Végre kijutottunk a kis kávézóba, de a határtalan öröm helyett mélységes csalódottságot éreztem, amiért nem volt képes miattam fél órával hamarabb bejönni (ami amúgy is később van már, mint a munkaidő kezdete...), és hogy rohannunk kell, mert nekem időben vissza kell érnem. A feszültségemet ő is érezte, és nem tudott vele mit kezdeni, csak nézett rám néha összevont szemöldökkel, ami tovább bőszített. 

Este azért találkoztunk, ismét az idegbaj, hogy időben el tudjak szabadulni a munkából, rohanás hozzá, és ő meg csak néz rám megint összevont szemöldökkel , mint aki nem érti, miért vagyok szétsresszelve, holott pont két perccel azelőtt mondta ki kérdezés nélkül, mi a bajom, vagyis tökéletesen tisztában volt vele. 

Magam sem tudom, miért, akkor azt éreztem, hogy nem, nem, nem kell ez nekem.... 

Otthon a Drága már várt, valahogy máshogyan, mint addig. Azonnal kézen fogott, és mutatott egy honlapot, ahol a párokat együtt is vissza tudják vezetni előző életeikbe, ezáltal erősítve mostani kapcsolatukat. Ojjé. Én persze azonnal beleszerettem újra, igen, mégis akarja, hogy jobb legyen, mégiscsak tesz értünk! Aztán hosszú beszélgetés következett, ahol teljesen magától elmesélte, mi volt a családállításában, holott úgy tervezte, hallgat, mint a  sír. Bár úgy gondolom, hogy a családállításában egyáltalán nem a problémáira keresett választ (ez is egyfajta menekülés??), de valami összefüggés azért mégiscsak volt, ami talán segít egy s másban. Az éjszaka pedig egy igazi szeretkezéssel fejeződött be, olyannal, amilyenben tőle még sosem volt részem, és én csak néztem, és nem értettem, és sírtam. Mondtam neki, hogy semmi mást nem kívánok, csak hogy ilyen legyen mindig. Azt mondta, most valahogy szabadabbnak érezte magát, mint bármikor máskor, és minden jött magától, szenvedély is, gyengédség is.

Ez valahol megint engem igazol (és az egómnak valószínűleg jót tesz): nem én vagyok a hibás a kialakult helyzetért, vagyis nagyobb részt nem én. Hihetetlen, hogy mennyire megérzi a hullámzásaimat, még ha nem is tudatosan, mert azonnal tett, amikor érezte, a mérleg nyelve őfeléje billent.

És hogy ezzel még ne legyen vége: Maci karambolozott aznap este, mikor engem hazavitt. Van egy nagyon pocsék kereszteződés, ahol a múltkor egyszer már majdnem telibe kapták, hát arra ment most is. (Amit egyáltalán nem értek, mert ha ugyanazon az utcán megy ki a főútra, ahol befordult, akkor van lámpa, simán ki tud menni biztonsággal.) Szerencsére nem lett nagy baj, csak a mérgelődés, az idő, és a pénz. Ez mégis egy figyelmeztetés volt számára. Első körben, hogy hulla fáradtan jetlag-esen ne üljön autóba, de amúgy meg talán arra, hogy óvakodjon egy olyan nőtöl, aki esetleg nem őt választja??

Ez már nem az első eset, hogy velem összefüggésben valami történt az autójával. Korábban rossz helyen parkolt, mert akkor is rám figyelt, hozzám rohant, és a szomszéd nem tudott kiállni miatta. Így kihívta a rendőrséget meg egy teherautót, és már majdnem elvitték a kocsiját, mire eszmélt, hogy ez bizony az ő autója...

Mi a figyelmeztetés? Mire kell vigyáznia? Vagy csak annyi, hogy ne cselekedjen ész nélkül?

Figyelmeztető jelek persze nem csak az ő esetében vannak. A Drága esetében is, és azok még komolyabbak.

Egyik reggel szokás szerint edzésre rohant, hulla fáradtan, kutyástól, a kutya persze póráz és minden nélkül. Átszaladtak az úton (nem a zebrán), és a kutya, jámbor jószág lévén, plusz a biciklik iránti megmagyarázhatatlan csodálata jeléül, fogta magát és állva maradt a bicikliúton. A nő, aki éppen arra biciklizett, már későn reagált, és szépen felbukott a kutyában. A kutya jobbra hemperedett, a nő balra, nekiesve az egyik parkoló autónak, amit kissé össze is tört. Rendőrség, jegyzőkönyv, ahogy az már errefelé lenni szokott. És a későbbi levél az autótulajdonos ügyvédjétől, hogy fizessen 1600 eurót a károkért. Drága persze mélységesen kiakadva, átkozva saját magát, a fáradtságot, a törököket, meg a társadalmat, amiben lehetetlen pénz nélkül élni. Ki is a hibás? Csakis ő. Mert sosem tesz pórázt a kutyára, mert nem figyel, mert túlhajtja magát, és mert megtagadta az év elején a külön kutyákra létrehozott felelősségbiztosítás befizetését, mondván az állam ezzel is csak pénzt akar kihúzni a zsebünkből, ami pont az ilyen esetekben okozott károkra nyújtana fedezetet.

A következő jel akkor érkezett, amikor én éppen a Guiness-t ízlelgettem Dublinban... Szokásos éves házi bajnokság, negyeddöntő. Áh, mit neki az ellenfél, gondolta ő, lenyeli keresztbe reggelire. Csak hát az ellenfél egy feltörekvő fiatal srác, kellemetlen játékstílussal, akinek volt ideje felkészülni a meccsre, ellentétben a Drágával. Ő rá tudott koncentrálni a meccsre, így, ha szorosan is, de megnyerte azt. A Drága mérgében a földhöz vágta az ütőjét. Isten nem ver bottal ugye, de ezúttal teniszütővel, mert az fogta magát, és a lendülettől visszapattant a földről, a nyele végével egyenesen a szemöldökcsontjának, szépen felszakítva a bőrt. Ezer szerencse, hogy nem 3 centivel lejjebb találta el, mert akkor most oda lenne a szeme világa, így viszont csak 3-4 csinos öltést kapott kék cérnával, meg másnapra egy hatalmas lila monoklit a szeme köré az ütéstől. mire figyelmeztetett ez az eset? Arra, hogy vegye vissza és pihenjen, vagy készüljön fel, vagy vegyen vissza az agressziójából?

Lehet, hogy ezeknek az eseteknek nem kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítanom. Egy az érdekes csak, ami egyben megnyugtató is: nem velem történnek ezek a dolgok. Én tehát jó úton járnék??!

2. felvonás - egy tipikus mérleg

A nagy "beszélgetést" követő időszak, tán több, mint egy hónap, folyamatos billegésben telt. Tipikus mérleg, aki az egyensúlyi állapotot keresi, a középpontot. Hogy mennyire utálom ezt, hogy képtelen vagyok dönteni... Pedig csak az aszcendensem mérleg, de látszólag egyre erősebb lesz, ahogy múlnak az évek. 

Általában úgy voltam a dologgal, hogy a ChilliMaci az én emberem, és most őt kell jobban megismernem. Igen ám, de ez abban a lopott pár órában elég nehéz. És aztán még nehezebb lett, mert eljött a nyári szünet, amikor a Drága szabadságon volt. Szabadságon? Ez annyit jelentett mindössze, hogy kevesebbet dolgozott, de dolgozott, az istennek sem tudott még ilyenkor sem leszakadni a klubról. Ezt sérelmeztem is, mivel azt beszéltük, hogy szabadok lesznek a délutánjaink, amiben majd jól azt csinálunk, amit akarunk. Valóban volt néhány szabad délutánunk. És hétvégénk is, ami különösen nagy dolog. Mégis, eleinte feszültek voltak ezek az együtt töltött órák, távolságtartók, tapogatózók, félénkek. Mindkét részről. Némi közeledés azért történt, de mégsem olyan ütemben, mint azt a bennem tomboló türelmetlenség követelte, hiába hűtöttem folyamatosan. 

ChilliMaci pedig ott volt folyamatosan, a maga rendíthetetlen nyugalmában, várakozóan, megnyugtatóan, ölelően. Együttléteink bensőségesek voltak, kerek egész, ahol tényleg összeillenek a puzzle darabkái. Mikor jó másfél hétig nem láttuk egymást, akkor is a sok sms, e-mail, mind-mind gondoskodó, figyelmes, szerető. Sokszor arra billentem, hogy igen, ez kell nekem, ő megadja, amire vágyom, harc nélkül, szenvedés nélkül. Miért ne lehetne egy párkapcsolat ajándék, miért ne lehetne végre élvezni is, amit adhat? Aztán hazamentem, és belenéztem a kisfiús, ártatlan arcba, és akkor megint billentem egyet, és azt mondtam magamnak: Hogyan is hagyhatnám el ezt az embert, akivel annyi minden összeköt? Akit annyi éven át szerettem? Sokszor azt gondoltam, nem érdekel mi lesz, ha szenvedés lesz is, akkor is maradok. Aztán megint jöttek tisztább pillanatok, és a fejemet vertem a falba, hogy hülye vagyok én? Szenvedni akarok? Mert az jó nekem? Ahelyett, hogy nyugtom lenne, puha, meleg, biztonságos, ölelő, gondoskodó? Miért is olyan jó nekünk szenvedni? Mi az, ami szenvedni AKAR bennünk?

Ide oda, ide oda. Igen, nem. Szeret, nem szeret. Lassan már elegem van saját magamból is. Már nem tudom, hová forduljak, milyen jóshoz, csillagelemzőhöz, de valaki mondja már meg, mit kell tennem???

Semmi válasz. Hogy mit kell tennem, azt csakis én tudhatom. Hurrá.

1. Felvonás - A Krízis

Legutóbbi júliusi bejegyzésem után nem sokkal érkezett el.

Valóra váltottam egy álmomat. Elmentem egy utaztató tanfolyamra. 

Mindig is érdekelt, vágytam rá, hogy megtudjam, mi, ki voltam előző életeimben, hogy az emberek, akiket szeretek, és azok is, akiket esetleg nem, vagy akik csak úgy körülöttem vannak most, hol voltak akkor.

A tanfolyam keretében (alaptanfolyam, még van pár másik) egyszer utaztattam, és egyszer utaztam. Anyuval mentem el, de a Mester óva intett mindenkit, hogy családtagok, szerelmes párok lehetőleg ne legyen együtt. Így hát egy másik párral "álltunk össze". 

Egyértelmű volt, hogy a fiú engem fog választani. Először óvakodtam tőle, tipikus szépfiú, de aztán persze kiderült, nem volt véletlen. A srác a lezsersége ellenére nagyszerű utaztatónak bizonyult, és emellé még nagyszerű pszichológusnak is.

Pontosan arra kaptam választ, amire akartam, vagyis hogy mi dolgom van a Drága Férjemmel. Volt, jócskán, de ezt akkor és ott feloldottuk. Testvérek voltunk abban az életben, valamelyik világháború idején, én a báty, ő a tíz évvel fiatalabb kishúgom. Nagyon szerettük egymást, tiszta, feltétel nélküli szeretettel. A szüleinket elhurcolták, de előtte még megígértem nekik, hogy vigyázok a húgomra. Ezek után megígértem a nagymamánknak is. Mégsem tudtam rá vigyázni, katonák törtek be a házunkba, engem egyszerűen leütöttek hátulról, őt meg elhurcolták, megerőszakolták és megfojtották. Nekem végig kellett néznem, ahogy kivonszolják a házból, mert az eszméletemet nem vesztettem el, csak lebénultam az ütéstől. Néhány napig éltem már csak ezután, majd utána haltam én is. De előtte még megígértem magamnak, hogy máskor jobban fogok vigyázni rá....

Hát ezért volt az, hogy egész eddigi életemben azt éreztem, mellette van a helyem, hogy segítenem kell neki, hogy meg kell oldanom helyette a problémáit. Olykor kemény vagyok, persze, hiszen férfi voltam. Ő egészen lágy, lányos, ez is egyértelmű, hiszen lány volt abban az életben. A szexualitást tudat alatt fenntartással kezeli, hiszen az az erőszakkal egyenlő, ezért van az, hogy nem is igazán igényli, nem tudja élvezni. A kapcsolatunk pedig - hát igen, testvéri. Ezt érzem sokszor. És azt, hogy nekem kell az erősebbnek, az oltalmazónak lennem. Most viszont távol tartja magát tőlem, hiszen én is "férfi" vagyok, és a férfiak bántották, ráadásul nem is segítettem, amikor elhurcolták (mert nem tudtam). 

Utaztatóm szépen megbocsáttatott velem minden elkövetőnek (akik a mostani életében az anyja(!) és a teniszedzője), és visszavonatta velem az ígéretemet, miszerint vigyáznom kell rá. Nem, nem kell már rá vigyáznom, ő egy nagy és erős férfi most, majd jókora fejmosást is tartott, miszerint jól nézünk ki, a gyenge nő védelmezi a nagy és erős férfit (na akkor kicsit elgondolkodtam,. el is szégyelltem magam tán).

Szépen hazavonatoztam utána, és már egy kicsit más szemmel néztem rá, mint azelőtt. Már nem akaszkodtam rá annyira, sőt távolodtam is kicsit, mert az oldás, ha nem is száz százalékosan, de megtette a magáét.

Otthon aztán meséltem a dologról, de a saját utazásomat nem meséltem el, csak 1-2 dolgot, izgatottan vártam, hogy ha esetleg akar majd utazni, hátha megutazza ugyanazt az életet a saját szemszögéből.

Akart utazni. Elmeséltem neki, hogy miről szól, hogy fájdalmas eseményeket lát majd, mert ez arra való, hogy a régi sérüléseket feldolgozzuk. Nem figyelt rám, de én sem, amikor azt mondta, hogy csak az apját akarja látni. Látta is, amint békésen kaszál a mezőn, de ennél több nem történt. Amikor kértem, hogy jelentős eseményhez ugorjon, azonnal visszaugrott ebbe a z életbe, a gyerekkorába, az anyjához, és az istennek se tudtam visszavinni az apjához. Így hát az volt az az eset, amit meg kellett oldani. Végigvittem hát rajta többször, de csak a feszültség növekedését éreztem, meg egy bizonyos passzivitást, együtt-nemműködni-akarást. Amikor arra kértem, hogy bocsásson meg az anyjának azért, amit tett, kifakadt, hogy én ne mondjam meg neki, hogy ő mit tegyen, vagy mit ne. Akkor ott kénytelen voltam letorkolni, hogy márpedig én vezetem ezt az utaztatást, és neki azt kell tennie, amit én mondok. Eleinte egyáltalán nem volt rá hajlandó, később is csak vonakodva.

Amikor visszahoztam, sokáig nem is szólt hozzám, de én is jobbnak éreztem pihentetni a témát. Aztán csak elkezdtünk beszélni,  de bárcsak ne tettük volna. Közölte, hogy tudatosan állt ellen, ezért nem is tudtunk olyan szintre lemenni, amilyenre kellett volna, mert hogy engem nem fogad el vezetőnek, nem ismer el... (Akkor mi a  francnak akart velem utazni??) És hogy hatalmas dühöt érez irányomban, mert ő csak az apját akarta látni... Hát persze, kéjutazást akart, de ez a téma sajnos nem arról szól. Azt mondta, hogy most olyan, mintha kinyitottak volna egy ajtót, amin kiömlött egy jó csomó düh Mondta, hogy érzi, hogy történt valami néhány hete, de azt nem látta tisztán, hogy mi, de tudja, hogy amiatt dühös rám. (Bámulatos!!!) Meg hogy több mindent látott, de azt megtartotta magának. Na ez az, ahogyan nem szabad utazni.

Itt még nem volt vége, megkaptam azt is, hogy lehet, hogy mi mindig is csak testvérek voltunk (ennyit azért elmondtam neki), és hogy nem is szabadott volna összeházasodnunk. És hogy érthető, hogy miért olyan a kapcsolatunk, amilyen. Kérdeztem tőle, hogy akkor minek vett el feleségül? Senki nem kényszerítette. Minek, ha nem szeret? És látszólag nem is szeretett soha? Ezt megerősítette... Nem rázott meg annyira, amennyire néhány hónappal azelőtt még megrázott volna ez a hír. Akkor biztos könnyekben törtem volna ki és egész nap zokogtam volna, most viszont csak a fásultság és a sajnálat lett úrrá rajtam, hogy ennyire vak voltam és már megint ennyi időt elpazaroltam.

Ezek után némileg hűvösebb napok következtek. Én még távolságtartóbb lettem, méginkább nem törődtem vele, mi van otthon, mi van vele, meg úgy egyáltalán. Ahogy az lenni szokott, ő picit elkezdett közelíteni néhány nap múlva. Ez persze csak alkalmat adott a következő nagy veszekedésre...

Mivel tudni akartam, mit mondanak a csillagok, meg a kártyák, meg minden, elmentem a Boszi barátnőmhöz, hogy jósoljon nekem kártyából. Ezt meg is tette. Először egy ollót rakott ki, felső szára az egyik alternatíva, hogy mi történik, ha a férjemmel maradok, másik a másik, ha megyek, ha a Macit választom. Felső szár: új kezdet, minden szép és jó. Alsó szár: szomorúság, csalódás. Nem értettem. A Boszi sem. Ő szíve szerint azt mondta volna, hogy menjek, már holnap pakoljak. Így hát megnézte közelebbről mindkét történetet, kirakta mindkettőre a kelta keresztet. Az elsőt a férjemmel közös életre. Szinte az összes pénz-kártyát kihúztam, ami ebben az életben az újrakezdést, a fellendülést jelenti. Azt is megmondta, hogy ősszel lesz egy nagy beszélgetés, és télre lesz tökéletes a helyzet. Persze, mert akkorra véget ér a főszezon, lesz ideje. Második a Macival való élet: behúztam az összes szerelem kártyát. Az igazi, nagy szerelem, akik egymás tükörképei (a kártyában is kijött az, amit érzek). Egyetlen dolog lehet a buktatója: ha mindketten megpróbáljuk megőrizni a józan eszünket, ha hideg fejjel próbálunk gondolkodni, ha nem adjuk át magunkat teljesen a dolognak. Ez pedig tényleg fennáll...

Összegzésül annyit tett még hozzá, hogy nem csoda, hogy a férjemmel nincs szex, hiszen vagy a testvére vagyok, vagy az ápolónője (gyógyítója), ne csodálkozzak.... Próbáljak rá is úgy nézni, ahogyan a Macira, próbáljam őt odaképzelni, és akkor egyszerre férfiasodni fog az én férjem is. Hja, ha ez olyan könnyű volna...

Búcsúzóul kaptam még egy nyakéket, amibe egy csomó Boszi-varázserő bele van szőve, talizmánul, hogy jól döntsek...

Mikor otthon voltam, találkoztam a fotóssal, aki adott nekem egy könyvet, amiben a mi esküvői fotóinkat is közzétették. Ezt egy vacsora alkalmával találtam megmutatni a Drágának, és izgatottan vártam, hogy belelapozzon, és majd jól meglepődjön. De nem lapozott. Csak hűvösen végigmérte a könyvet, látta, hogy magyarul van valami ráírva, majd szépen evett tovább. Én persze mondtam neki, hogy nézze már meg, ő meg közölte, hogy majd kaja után. Győzködni kezdtem, hogy de csak lapozzon bele, meg így, meg úgy, mire aztán begurult, hogy nem, mert zsíros a keze - én meg, hogy miért nem mossa meg - ő meg, hogy majd előbb befejezi a kaját. Nem értettem, hogy ez miért olyan nagy probléma, nem azt kértem, hogy fejezze be az evést azonnal és olvassa ki a könyvet, hanem csak azt, hogy evés közbe lapozzon bele - kb. 1 percig tartott volna. Csalódott voltam, és dühös is, úgyhogy fogtam a könyvet, és elvittem onnan. Utánam üvöltött, hogy azonnal vigyem vissza, és hogy képzelem. Erre bennem is felment a pumpa, és amikor visszamentem, halkan, de fenyegetően közöltem vele, hogy velem még egyszer ne beszéljen így.

Vacsora után kézen fogott és kimentünk az erkélyre. Már békülni akart, a reakcióm nem a megszokott volt, és épp ezért félelmetes is. Megnézte a könyvet, majd azt mondta, hogy szüksége van rám, meg arra, hogy "gyógyítsam", meg hogy utaztassam. Megmondtam neki kerek-perec, hogy ezt felejtse el, ebből nem lesz semmi, keressen valaki mást. Én a múltkorival befejeztem a témát. (Ismét csak nem szívleltem meg a Mester tanácsát: párok lehetőleg ne, mert besz**ás lesz a vége...) Meg hogy tudja, hogy mi összetartozunk életek óta. Meg hogy ő szeret engem, de akkor csak dühöt érzett. Hogy ne adjam fel. Meg hogy ő akar fejlődni, csak hát az ő tempója lassabb, mint amit én elvárok (akkor talán kicsit gyorsítani kéne??). Nem hatott meg, távolságtartó voltam. Közöltem, hogy gondolkodom, hogyan tovább, de most tényleg komolyan fontolóra vettem, hogy elhagyom. Hogy szerettem, nagyon, de ez már elmúlt, mert nem volt utánpótlás. Azt mondta, annyiszor fenyegettem már ezzel, hogy elhagyom. Hogy visszamegyek a hazámba. Mondtam neki, igen, mert különben nem változott volna semmi. De az összes ilyen "fenyegetésből" kettő volt komoly. Az az egy, ami után megkérte a kezem, meg a mostani. De most már nem mondom, hogy haza megyek. Nem. Elhagyom, de itt fogok maradni. Azt hiszem, ezzel nem tudott mit kezdeni... A vége az lett, ami mindig, hogy legyek türelmes, adjak időt. Időt? Mi az idő? Azt mondjuk, hogy relatív, és mint olyan, csak az emberi elmében létezik. Valóban, a lélek számára nincs idő. A test számára viszont, amiben ez a lélek lakozik, sajnos van, és öregszik. Ha családot akar, utódokat, akkor lépni kell. Nagyon hamar.

(Hogy én mennyire utálom a veszekedéseket....)

Levél a Férfitársaknak

Most találtam. Érdekes.

Franco Marco tollából:
Férfitársaim! A nők hűtlenségének oka ti vagytok. Ritkábban a tévelyegni vágyó nő maga. De sokkal inkább ti. Mert megszerezni az asszonyt van tudásotok. Megtartani nincs. Ahhoz már kevés az ész, a lélek, a tehetség. Meg az akarat. Az hiányzik leginkább. Mert azt hiszitek balga módon, ha már Isten megteremtette a nőt, és mellétek helyezte háztartásbelinek, ott is marad örökké. Ne higgyétek, nem marad. Mert azt gondoljátok, ha odacsaptok az asztalra - pénzt, öklöt, lehetőséget -, akkor a nő párás szemmel néz fel rátok, s hálálkodik, míg csak él. Ne gondoljátok, nem néz. És nem hálálkodik. Mert biztosak vagytok mindabban, amit tesztek, ettől önelégültté lesztek, megcsaltok, de csalatkozni nem bírtok. A vége ennek nem kérdéses. Impulzusvadászat kezdődik, ráadásul intenzíven. Mert a nők rosszul tűrik az elhanyagolást. Rohadt kevés nekik a pénz, a jó- vagy a rosszmód, amiben élnek, a biztos családi háttér, a főzés, takarítás és mosás lehetősége, nem várják remegve az áttévézett estéket vagy a korán kelést a nyafogó gyerekkel. Végzik, teszik, csinálják, mert kell. Más nincs. Ezzel ellentétben minden porcikájuk vágyik a lélekre, a testre, a szellemre. A szép szóra, a sikító szexre, a bor mellett átbeszélt éjszakára. Érthető végül is tán. Nincs más hátra, férfiak: adjátok meg a nőknek, amire vágynak. Mert különben nézhettek ki a fejetekből bambán, mikor rájöttök, hogy bár az asszony otthon mosolyogva vacsorával titeket vár, a lopott óráiban már rég más ágyára és vágyára jár. Rendületlen szeretettel.

Évforduló

Tegnap volt az első házassági évfordulónk.

Mi az, amire az elmúlt 1 évre visszatekintve emlékszem?

Küzdelem.

Magány.

Kétségbeesés.

Önmagam keresése.

Végül lassan megtalálása.

Kibontakozás.

Kiteljesedés.

Virágba borulás.

Megerősödés.

Bizonyosság-szerzés.

Az öröm megélése.

Az élet élvezete.

A nőiesség megélése.

A szeretet, az odaadás megtapasztalása.

Önállósodás.

Racionalitás.

Tépelődés.

Döntésképtelenség.

Remény.

Feladás?

Elengedés.

Hol volt mindeközben a férjem? Háttérben, a saját világában. Bezárva a saját kis világába, éles határokat húzva kettőnk közé.

Az emberek pedig jöttek, segítő kezet nyújtva, önmagukhoz húzva, tanítva. Ismeretlenek, és mégis adtak. Magukból. Önzetlenül.

És a férjem? Bezárva a kis világába, megtagadva attól az embertől mindezt, akit pedig Isten és a törvény előtt másik felévé fogadott. Tőlem.

Ez hát az önzés? Önző lennék, hogy mindezt tőle vártam volna el? Hogy tőle számítottam ezekre a dolgokra, hogy vele szerettem volna megélni mindezt?

Talán van remény. De én képes vagyok-e még várni? Még mindig várni?

A tegnapi napot külön töltöttük. Ő családállításon (végre-végre). De miért is van ott? Miattam? Vagy maga miatt? Gyanítom azért, mert én akartam, nem azért, mert ő szükségét látta. És én? Egy szerető ember mellett, aki csak egyszerűen ott van, és sugározza felém mindazt, amire annyira vágytam, míg én félelemben és kétségek között gyötrődve. Így kell ennek lennie? Vagy el kellene végre mindent engednem? De valójában mit és kit is kellene elengednem?

Paranoia

Nos, közel 1 hónapos szünet után nem éppen egy ilyen bejegyzéssel akartam kezdeni... De a helyzet az, hogy hiába migráltam az egész blogot, az áruló bejegyzést kikerülendő, illetve azt, hogy a másik, fotós blogomra való kereséskor ezt a blogot dobja ki a gugli, mivel azt a bejegyzést is migráltam, amire a komment jött, és amiben ugye benne volt a fotós blogom linkje, és eléggé okosan, hiába töröltem azt a kommentet, a keresőkben valahogy még mindig benne van és ki is dobja ezt a blogot, ha arra keresel... Úgyhogy köszönet a névtelennek még egyszer, most már ő okozza a problémát...

Kénytelen leszek azt az egész bejegyzést törölni (elnézést, Csien, pont a Neked írtat), aztán már csak idő kérdése, amíg talán frissülnek a keresőprogramok és az egész elfelejtődik. Más megoldást nem tudok.... Valakinek valami ötlete? Mielőtt egy hirtelen felindulásból törlöm az egész blogot? :-( Mert azt végképp nem szeretném... Köszönöm!

Napsugaras szemű

Holnap után lesz 3 hónapja, hogy ott dolgozom. Az már a legelső nap egyértelmű volt, hogy azért kerültem egy olyan helyre, ahol valójában semmi keresnivalóm sem lenne, mert valakivel, valakikkel találkoznom kellett. 

M. az egyik, az biztos. Hogy mit kell tanulnom tőle (a szakmán kívül), az még nem világos, illetve hogy mit kell tanítanom neki, az is csak halványan dereng. Néha azt képzeli magáról, hogy az apám, de legalábbis a bátyám, akinek meg kell védelmeznie, és meg kell mondania, hogy hogyan öltözködjem és hogyan viselkedjem. Legutóbb már elküldtem melegebb éghajlatra.

A másik a Munkaügyes nő, akivel az elején nem mondhatnám, hogy kedveltük egymást. Azóta azonban, mivel békét kötöttem a helyzettel és vele is, illetve azt programoztam, és azt meséltem mindenkinek, hogy "még a végén barátok leszünk", szinte azok is lettünk. Vagy ha barátok nem is, de mindenképpen egy kellemes munkakapcsolat alakult ki közöttünk.

A harmadik, akivel mindenképpen találkoznom kellett, de valójában az első helyen érdemelne említést, az én Napsugaras szemű Chilli Macim, akit a legelején Vaddisznó névvel illettem és tiltólistára tettem. Nem véletlen. Női szimatom nem csalt, abban az egyben legalábbis nem, hogy egy állat. :-) Ezt ő is tudja magáról, úgyhogy egyetértünk. Ebben is. És minden másban is. 

Félelmetesen hasonlítunk egymásra, és én néha csak állok, és nézek, és nem értem, fel sem foghatom, hogy valaki hogy hasonlíthat rám ennyire. Ilyennel még nem találkoztam életemben, és ez nem azért van, mert az érzelmeim elvakítanak. Egyszerűen ő ugyanaz férfiban, mint én nőben. Még kinézetre is, ha a vonásokban nem is, de karakterre mindenképpen, simán eladhatnám bátyámnak. :-) Ugyanaz a hajszín (na jó, az enyém festett, de az eredeti nekem is olyan lenne), ugyanaz a bőrszín, tökéletesen ugyanolyan szemek. Ez utóbbi pedig azért érdekes, mert ritkán látok olyan kékesszürkés szemű egyént, akinek sárga cirmok, kis napsugarak vannak a szemében, mint nekem. De ezek ugye csak a külsőségek. Ez után jön a családi háttér, ami bár nem ugyanolyan, de hasonló, a gyerekkor (ugyanaz a betegsége volt, ami nekem, ami azért elég ritka...), a neveltetés (Mekkora különbség van a kelet-németek és a nyugat-németek között!! Azt kell mondjam sajnos, hogy a keletiek javára.), az iskolák... És az egyéni érdeklődés, a gondolkodás. Már meg sem lepődöm, ha valamit kimond, amit akár én is mondhatnék... Ez persze nem igaz, mert meglepődöm, még mindig, és nem tudok mit kezdeni vele... Ugyanaz a kreatív vonal, ugyanaz az ország, ahol élne, ugyanazok az igények, ugyanazok a félelmek... Amikor pénteken elmesélte, hogy az összes sms-emet őrzi, és hogy lementi majd a számítógépére, akkor tényleg megállt bennem az ütő. 

Hogyan lehet valaki ennyire ugyanolyan???? Hogyan, miért, és miért most?? Miért küldték nekem őt éppen most?? Vagy ez is csak próbatétel, ez is csak az egómat simogatja, mert a tükörképemet látom, csak férfiban?

Vagy éppen ez a feladat? És most ismét megkaptam, mint anno az Ex-nél Cirmos képében? És azért kapom újra és újra, hogy hátha végre felismerem, mit kell tennem?

Bármi, amit mostanában olvasok, hogy kitaláljam, mi a feladatom, a dolgom ebben az életben, és a családom tekintetében, azt mondja egyrészt, hogy a feladat a nőiesség, a nőiség kifejlesztése, megélése, a másik pedig a családi szellem, amit nem szó szerint kell érteni, hanem egy régi titok, egy régi esemény, ami a családunk életére rányomta a bélyegét, és amit azóta is magunkban hordozunk, és azóta is öröklődik anyáról leányra, feloldása, megsemmisítése.

És ez a kettő természetesen nagyon is összefügg, hiszen írtam már róla, hogy dédnagymamám egy rosszul sikerült abortuszt követően vérmérgezésben halt meg... Azóta, igaz még csak 3 generációnál tartunk, ez az ősfélelem öröklődik tovább mindentől, ami a férfi, és amit egy nővel tehet, hiszen a férfi okozta a terhességet, és ezáltal közvetetten a halált... Ezért van aztán az, hogy be is választunk sorozatosan... Mégpedig olyan férfiakat, akik valójában nem igazi férfiak, mert egy nem igazi férfi mellett nem kell igazi nőnek lenni.... 

Ez lenne hát a megoldás?? Ezért vagyok én a Drága mellett? A kérdés most már csak az, hogy a nőiesség kifejlesztése mellett mi a Drágával a feladatom? Van egyáltalán? Vagy neki van feladata velem? Vagy pont az a feladatom, hogy magára kell hagynom?? Mennyire szeretném megtudni, ó, de mennyire. De még türelmesnek kell lennem... De! Az első utaztató tanfolyam már a jövő hét végén lesz!! És a második után már tisztábban fogok látni. De hogy az mikor lesz...

Addig viszont ki kell tartanunk... Addig nyugton kell maradnom, türelmesnek kell lennem, és addig nem szabad teherbe esnem... Mert lehet hogy nem a Drágától kell??

Mindenféle gondolatok kavarognak a fejemben, már amikor éppen tudom, hogy hol áll a fejem, meg hogy van fejem egyáltalán. Nap közben rettentő módon kell koncentrálnom, hogy ne vétsek hibát a munkámban, hogy a minduntalan elkalandozó gondolataimat visszaterelhessem... Hogy ne vegye észre senki, amikor egy rövidke kávézásra kisurranok a közeli kis kávézóba, ahol aztán egy pár percre összebújunk. Vagy hogy itthon ne áruljam el magam, amikor azt mondom, hogy munka után beültünk még a kollégákkal egy italra, de a valóságban pont az történik, ami miatt tiltólistára helyeztem őt? Nem értem, fel sem foghatom, hogy két ember hogy passzolhat össze ennyire, és hogy ennek miért most kellett történnie, amikor már túl késő? Hogy miért van az, hogy ő gondolkodás nélkül megad nekem mindent, amire vágyom, időt, figyelmet, törődést, mert nála is ez az alap, és amit a Drágától nem kapok meg, hosszú évek után sem, szép szó árán sem, könyörgés árán sem? Hogyan lehet az, hogy két ember mozgása teljesen harmonikus, egyszerűen minden idegszálunkban érezzük a másikat, minden olyan, mint egy tánc, míg a Drágával ez a harmónia nincs meg, rengetegszer belém ütközik a lakásban, mert nem figyel, vagy az éjjel orrba vág a könyökével, és hogy képtelenek vagyunk együtt táncolni? Egyetlen egyszer tudtunk igazán jól, harmonikusan együtt táncolni, és ez az esküvőnk volt, de abból is az otthoni. Akkor miért voltunk egymásra hangolódva, és a németen miért nem? Miért olyan a szexuális életünk, amilyen, ami, bár jó, de csak közepes, és nagyon ritka, az utóbbi időben havi egy, és akkor is csak egyetlen alkalom, az is sokszor unalmas? És miért van az, hogy mással már néhány alkalommal azonnal egymásra hangolódtunk, és akár órákon keresztül, többször is egymás után?

Azt mondja az asztrológus, hogy nem fogok elválni. Ez mit jelent? A Drágával fogok maradni? Valami csoda történik és megváltozik minden, és olyan lesz, mint Cirmos, vagy mint a Napsugaras szemű? Vagy úgy nem fogok elválni, ahogyan az Anyám, holott 20 éve mással él már? Mikor, mikor fog minden kiderülni?

Ó, Istenem, annyira szeretnék tisztán látni... Tudom, hogy meditálnom kell, rendbe kell szednem egy kicsit az agyamat, a gondolataimat, és természetesen le kell csendesítsem ismét az egómat, mert most aztán balzsamozva van rendesen... Most aztán mindent megkaptam azonnal, amitől egy nő igazán nőnek érezheti magát. Méghozzá bomba nőnek... Miért megy ez egyeseknek erőlködés nélkül, természetesen, zsigerből, és másoknak meg miért nem, vagy ha igen, akkor csak erőlködve, kínkeservesen? Miért van az, hogy ez utóbbiba lettem szerelmes, és ez utóbbihoz mentem hozzá feleségül, pedig mellette nem érzem jól magam, nőnek meg pláne nem? És mégis szeretem? Miért nem érezhetem ugyanazt a szerelmet az iránt, aki mindazt megadhatná, amire vágyom? Aki évek óta jelen van az életemben? Pont amiatt, mert félek? Félek nőnek lenni? Félek feloldódni, úgy igazán, egy igazi férfiban? És miért jön akkor egy vadidegen, egy harmadik, és felkínálja ugyanazt, amit egyszer már valaki felkínált? Én pedig félve bár, de belekóstolok, hogy mi is az, amit adhat? És lassan kezdek benne feloldódni? Az egó lett volna az, "aki" nem mert feloldódni? És akit most félrelöktem, és azt mondtam, egy életem, egy halálom, megpróbálom? Vagy pont az egó játssza ezt velem, és nemhogy nem löktem félre, de pont előre löktem?

Őrület. Kérdések, kérdések, kérdések. Néha úgy érzem, hogy kontrollálni tudom a helyzetet. Néha úgy érzem, hogy már kicsúszott a gyeplő a kezemből... és néha pedig úgy, hogy ez pont így jó...