Évforduló

Tegnap volt az első házassági évfordulónk.

Mi az, amire az elmúlt 1 évre visszatekintve emlékszem?

Küzdelem.

Magány.

Kétségbeesés.

Önmagam keresése.

Végül lassan megtalálása.

Kibontakozás.

Kiteljesedés.

Virágba borulás.

Megerősödés.

Bizonyosság-szerzés.

Az öröm megélése.

Az élet élvezete.

A nőiesség megélése.

A szeretet, az odaadás megtapasztalása.

Önállósodás.

Racionalitás.

Tépelődés.

Döntésképtelenség.

Remény.

Feladás?

Elengedés.

Hol volt mindeközben a férjem? Háttérben, a saját világában. Bezárva a saját kis világába, éles határokat húzva kettőnk közé.

Az emberek pedig jöttek, segítő kezet nyújtva, önmagukhoz húzva, tanítva. Ismeretlenek, és mégis adtak. Magukból. Önzetlenül.

És a férjem? Bezárva a kis világába, megtagadva attól az embertől mindezt, akit pedig Isten és a törvény előtt másik felévé fogadott. Tőlem.

Ez hát az önzés? Önző lennék, hogy mindezt tőle vártam volna el? Hogy tőle számítottam ezekre a dolgokra, hogy vele szerettem volna megélni mindezt?

Talán van remény. De én képes vagyok-e még várni? Még mindig várni?

A tegnapi napot külön töltöttük. Ő családállításon (végre-végre). De miért is van ott? Miattam? Vagy maga miatt? Gyanítom azért, mert én akartam, nem azért, mert ő szükségét látta. És én? Egy szerető ember mellett, aki csak egyszerűen ott van, és sugározza felém mindazt, amire annyira vágytam, míg én félelemben és kétségek között gyötrődve. Így kell ennek lennie? Vagy el kellene végre mindent engednem? De valójában mit és kit is kellene elengednem?