Szabadság

Alig egy hete, hogy visszakaptam a szabadságomat. Fel sem fogtam még, még megijedni sem volt időm.

Azon a múlt szombaton, amikor a "gumis" eset történt, drága férjem érzékelte, hogy mekkora vihar dúlt bennem. A klubjában záróbuli volt aznap este, én is elmentem. Amikor a hivatalos rész lezajlott, és éppen belelendültünk a bulizásba (plusz kellően feloldódtunk 1-2 italtól), hívott, hogy menjünk már ki 3 percre beszélgetni.

Ott aztán elkezdte, hogy ő azért mondta, hogy vegyek gumit, mert fél, hogy terhes leszek, és az nem lenne jó január előtt, mert hátha akkor meghosszabbítanák a szerződésemet, de ha terhes vagyok, akkor valószínű nem fogják. Pedig neki a családállítása óta egyre többet van kedve, hiszen az abban is segített, de visszatartja az, hogy nem védekezünk... Megkérdeztem tőle, hogy ugye tudja, hogy ez csak kiduma? Azt hiszem, ezzel gyomorszájon találhattam, mert eléggé kiakadt rajta. Mondtam neki, hogy ha egy férfinak van kedve, akkor hatökrös szekérrel sem lehetne visszatartani... És hogy más megoldások is vannak, ha már attól fél, hogy teherbe esek. 

Elmondtam neki, nyugodtan, a két kezét fogva, hogy amit én szerettem volna tőle, az ma épp nem a szex volt, hanem az együtt töltött idő. Az, hogy ne kelljen folyamatosan az órát nézni, hogy mikor kell már megint edzésre mennie, hanem hogy el lehessen menni bárhová, lehessen bármilyen programot csinálni. És hogy mennyire örültem, amikor azt mondta, szabad a vasárnap, és mennyire szomorú voltam, mikor kiderült, hogy mégsem. Hogy ezzel tudna igazán boldoggá tenni, ha áttenné azt az edzést csütörtökre.

Na erre megint behúzta a kéziféket, és elkezdett dacoskodni. Pedig én szépen szerettem volna beszélgetni... De nem és nem érti... Nem érti, hogy egy kapcsolat szempontjából fontos lenne, hogy legyen legalább egyetlen egy nap a héten, amit teljes egészében együtt tölthetünk. Erre már belőlem is kitört az elfojtott keserűség, és megmondtam neki, hogy nem értem a félelmét sem attól, hogy netán teherbe esek, hiszen nincs is mitől??? És hogy megbeszéltük, és teljesen mást beszéltünk meg, ezért nem értem. Megérteném, ha nem az ajtóból veti oda, menet közben, foghegyről, hogy "Vegyé' gumit!", hanem szépen leülünk, vagy még jobb, ha átölel, és elmagyarázza, hogy lemondta az edzését, ezért kevesebbet fog a télen keresni, és fél hogy nem jövünk ki a pénzből (mondjuk mire gyerek lenne már nyár lenne újra...), vagy hogy egyéb félelmei, blokkjai, lelki problémái vannak, de nem így...  Pedig nagyon erősködött, hogy de januártól aztán. Mondtam neki, hogy és mi lesz januártól? Mikor a múltkor megkérdeztem, hogyan képzelné el az életet egy kisbabával, vagy azután, egy kisgyerekkel, amikor esetleg fontosak lennének a közös vacsorák, a fürdetés, a mesélés elalvás előtt, közölte, hogy akkor ő majd lesz délelőttönként a gyerekével! Na neee.... Nem voltam épp finom, amikor mondtam neki, hogy én így nem szülök neki gyereket. Hova? Minek? És főleg kinek? Erre ő azonnal, csípőből tüzelt: Akkor talán el kellene válnunk... Beleegyezően bólintottam, teljesen hideg vérrel (még most sem értem), hogy igen, akkor talán tényleg el kellene. Megköszönte az együtt töltött három évet, majd elrohant. 

Álltam még egy percig a sötét parkban, és teljesen üres voltam. Nem éreztem sem kétségbeesést, sem félelmet. Hát ennyi volt....

Visszamentem a klubba, megkerestem az indián lányt meg a férjét, szerencsére épp indultak haza, így elvittek. Amikor meghallották, mi a helyzet, azonnal behívtak, és nagy vonalakban elmeséltették velem, hogy mi a helyzet (a kényesebb részletekről persze hallgattam). Jó volt velük beszélni, még ha nem is állnak annyira közel, legalább kicsit kibeszélhettem magamból.

Az éjszakával sem volt semmi gond, aludtam rendesen, de másnapra iszonyú torokfájással ébredtem. Természetes. A kis energiavámpír leszívta az energiámat, persze én hagytam. De ezzel vége, ő maga csatlakozott le rólam.

Szabad vagyok tehát. Zúgó fejjel, torokfájósan, szinte álomvilágban töltöttem a napot, és az utána következőket is. Hétfőn délután elmentem apósomhoz, tisztelem őt annyira, hogy tőlem tudja meg, mi a helyzet. Torokszorongatós, érzelmekkel teli, sírással küszködős beszélgetés volt. (mindkét részről) A végén percekig szorított magához, látszott, hogy sajnálja, hogy elveszítjük egymást. Hitetlenkedve hallgatta a történetet, de nem lepődött meg különösebben... Azt mondta, hogy szerinte a fia nem érdemelt meg engem... És hogy régebben voltak neki is olyan kósza gondolatai, hogy esetleg homoszexuális lehet ez a gyerek, hiszen csak fiúk vannak körülötte... Többször is elmondta, hogy reméli, hogy ez még menthető (sajnos nem úgy néz ki), és szinte mindenben nekem adott igazat (holott nem kértem, hogy ítélkezzen, csak annyit, hogy hallgassa meg a Drága verzióját is).

Terveztem, hogy ha hazaérek, kirakom az Osho-kártyákat, hátha megtudok belőlük valami okosat. Vicces volt, hogy amikor hazaértem, ott találtam a kisszobában a kártyákat kirakva a földön. Tehát a Drágának is ugyanez volt a gondolata. Nagyon szép kártyák, meg kell hagyni, pontosan arról szólnak, amit választott: a szabadságról. Hogy ez most a helyes döntés... és hogy most nincsen szüksége másik kapcsolatra, csak barátokra, és hogy előbb meg kell oldania a problémáit, mielőtt bármi másba kezd. Ezt tudtuk. A konyhaasztalon egy darab papíron pedig ez: "Mindig is szerettelek, és ezután is szeretni foglak. De csak azzal tudlak boldoggá tenni, ha most elengedlek." Ez valóban szép.

Kiraktam hát én is a kártyákat. Nálam a téma az összefonódás felszámolása, az elengedés volt. És hogy ami jön, az olyan lesz, mint a bungee jumping - csak épp kötél nélkül. De nem kell félnem, mert az érkezés puha lesz, jó és rózsaszín, csak engednem kell, hogy oda zuhanjak, ahová. Nem baj, ha nem látom, hogy mi az, ami előttem áll, egészen egyszerűen csak ugranom kell, a végeredmény nagyon jó lesz. És ezzel fogok tudni újra továbbfejlődni, mert abban most megrekedtem. Hmm.

Kedden este aztán leültünk a jövendőbeli exférjemmel, és egy pohár bor mellett "kedélyesen" megbeszélgettük, hogy akkor most hogyan tovább, felmondhatom-e az albérletet, és hogy ki mit visz a lakásból. Úgy érzem, nem lesz gond, meg fogunk tudni egyezni, mert nagyjából ő is ugyanazt gondolta, mint én. Azt még előtte leesemeseztük (gyönyörű), hogy akkor mindenki szabad, mint a madár, mindenki azt csinál, amit akar...  Annyit azért kért, hogy szóljak, ha nem alszom otthon, mert neki eléggé éles volt a váltás, hogy egyszer csak nem volt senki a lakásban, meg hát azért félt is, meg érdekli, hogy mi van velem... Nocsak. Épp előtte mondta el, hogy szeretett volna családot, meg szabadságot is szeretett volna, és ő inkább a szabadságot választotta. Akkor meg miről beszél? Nem értem. Annyira tudni akarta, hogy kinél aludtam, még a végén féltékeny lesz nekem... Meg annyira csalódott volt, mikor kérdezte, hogy hogy vagyok, és azt válaszoltam, hogy jól... Csodálkozott, hogy nem fáj? Mondtam, hogy lehet, hogy majd fog, de most még nem. Persze rettentően sajnálom az egészet, mert szerettem volna, ha sikerül, de ha nem megy, nem kell erőltetni... és meglepő módon nem érzem magam rosszul. Láttam rajta a meglepetést. Neki néha fáj, néha meg az ellenkezője. Ez van fiam. Te akartad. (Na jó, én is akartam már valahol mélyen, de én még biztos nem mondtam volna ki most a végszót, ezt meg is mondtam neki.)

Csütörtökön felmondtam a lakást. Nagyon kedvesek és segítőkészek voltak a lakószövetkezetnél (nekem néha már kicsit túlontúl is mézesmázosak), lehet, hogy találnak nekem másik lakást. Kisebbet. Meglátjuk, ha jó, akkor persze elfogadom, de ki tudja még, mi lesz addig.

Pénteken eljött a legjobb barátja, és iszonyatosan ledöbbent, mikor azt látta, hogy jól vagyok. Amikor a drága elment a fürdőszobába, egész halkan megkérdezte, hogy biztos, hogy jól vagyok? Nem akart hinni a fülének, mikor azt mondtam, hogy biztos. A következő meglepetés akkor érte, amikor meghallotta, hogy nem fogok azonnal pakolni és elköltözni ebből az országból, hanem először maradok, aztán majd meglátom. Drága már hallotta ezt, de először nála is döbbenet volt a reakció. De még tudtam tetézni... Hogy esetleg elköltözöm egy másik városba, mert ha már úgyis költözöm, akkor majdnem mindegy, hová, és ki tudja, hogy mit hoz a jövő....

Ma szépen, nyugodtan, mint jó házasokhoz illik, leültünk egy gyorsat reggelizni (miután én hazaértem....), majd szépen kitakarítottuk a lakást. Utána együtt főztünk, és szépen megebédeltünk, majd egy pohár bor mellett elbeszélgettünk. Komolyan mondom, nem tudom, mikor volt utoljára ilyen vasárnapunk. Vicces, hogy ez most van, és magától értetődő, mert nem érzi magán a nyomást... (Valamelyik nap egész nap sms-eztünk, ami azelőtt soha nem fordult elő....) Itt is feltett azért néhány érdekes kérdést. Hogy ő most először saját magára koncentrál, és nincs szüksége kapcsolatra, de amúgy sincs most senki a környezetében, akivel el tudná képzelni, keresni meg most nem fog. Hogy én el tudom-e képzelni, hogy akár már holnap legyen valakim (ööö...........), mert őszerinte nekem az lenne a legjobb (na ne már még megmondja mit kéne tennem). Mondtam neki, hogy igen, lehet, hogy holnap megismerek valakit, aki életem férfija... (az elmúlt hétről bölcsen hallgattam). Azt mondta, hogy igen, megismerem, és akár már két hét múlva teherbe is eshetek, ha tudom, hogy az, akit nekem teremtettek, és akkor minden happy lesz. Mondtam, hogy ennyire azért nem eszik forrón a kását... De csak tovább forszírozta, hogy most van-e olyan ember a környezetemben, akiről el tudnám képzelni, hogy esetleg... (rafkós!!). Mondtam, hogy most nem tudom, egyenlőre tartok néhány hét szünetet, még fel kell dolgozni az eseményeket (ami egyébként igaz), aztán majd meglátjuk. Csak erősködött tovább, hogy de hát a munkahelyen, hát új környezet, meg van egy csomó pasi... Igen, mondtam, van egy csomó, és semmit sem tartok kizártnak, de egyenlőre hagyom, hogy történjenek a dolgok, nem keresek (.. mert már megtaláltam - de ezt nem mondtam). De mégis, mégis, ha a munkahelyről, akkor ki lenne az?? (Nem értem, ennek most mi értelme van?) Mondtam neki, hogy hát hiszen tudja, ki az, akit a legjobban kedvelek... Hát persze, hogy tudja. De még szóba jöhetne Hassan is, aki egyáltalán nem néz ki töröknek, meg az a gyönyörű fekete fiú is, de ez már kicsit meredek lenne. (Persze nem jöhetnek szóba, de ha így végiggondolom a kínálatot...) Azt azért hangsúlyoztam neki, a beszélgetéstől függetlenül, más kapcsán, kicsivel korábban szerencsére, hogy kedvenc kollégám már elutazott (mielőtt kombinálna, nem kell még tudnia semmit...), majd csak novemberben jön vissza.

Itt tartunk most... A hetem másik, naposabb oldaláról majd egy másik bejegyzésben. :-)

A tények

Eljött az idő tehát, amikor ismét számot kellett vetnem néhány dologgal az életemben, és rá kellett jöjjek, hogy naiv vagyok. Nagyon is. Mert remélek. Még mindig. Mindezek után is. 

Álmodom. Álmodom az egykor volt nagy szerelemről, hogy talán eljön ismét. Hogy együtt élünk, szerelemben, megértésben, harmóniában. Hogy időnk van egymásra, boldogok vagyunk, sok közös programunk van. Hogy sokat szeretkezünk, és ezek az együttlétek örömteliek, változatosak, és főleg gyakoriak. Sikeresek vagyunk a munkánkban, megtaláljuk benne önmagunkat. Boldog, kiegyensúlyozott gyermekeink vannak, akikkel sokat kirándulunk, játszunk. Hiszünk az újjászületésben, az előző életekben, és eszerint élünk. És egyáltalán...

Ehelyett a rideg tények:

1. Nagy szerelem volt. De csakis részemről. Eljött ismét, de csak holmi halvány pislákolás formájában. Talán a részemről ismét erősebben. Ahogyan az lenni szokott.

2. Együtt élünk, de helyesbítsünk inkább, egy fedél alatt élünk. Nem együtt, hanem egymás mellett alszunk. Életünk ebből áll: néha együtt vacsorázunk otthon, együtt alszunk, majd majdnem minden reggel együtt reggelizünk. Aztán ki-ki megy az útjára. Ez persze önmagában pozitív, már ami a reggeliket illeti, hogy egyáltalán szakítunk rá időt. Sok pár ezt nem teszi. Ezt én hoztam otthonról, vagyis az Anyámnak köszönhetem valamilyen szinten, hogy legalább ez van.

3. Harmónia nyomokban sincs. Nem csak szex terén, de sehol. Már az első együttlétünkkor sem volt, igaz, azóta megtanultuk, hogyan jó a másiknak. Ennek ellenére a lakáson belüli mozgásaink (ha erre képezem le), koordinálatlanok, a Drága sokszor nem "érzékel", belém ütközik, rám lép, éjszaka a könyökével orrba vég. Sokszor arra ébredek, hogy a könyöke vészjóslóan közelít, ilyenkor elkapom, megállítom, majd alszom tovább. És ez nem vicc. Ha találkozunk az ajtóban, általában én állok félre, ő csak nyomul előre, ha nem teszem, összeütközünk. (Belegondolva ez eléggé viccesen hangzik, de a valóságban inkább bosszantó.)

4. Időm csak nekem van, másból sem áll, csak várakozásból. Neki csak akkor van, ha éppen nincs munka, mert szünet van, vagy hasonló. Lehet, hogy én vagyok az önző, mert elképzelni sem tudom, hogy ne lehetne az edzéseket másképpen is szervezni. Közös program gyakorlatilag nulla, nagy ritkán kiveszünk egy filmet a videotékából,  még ritkábban elmegyünk moziba, vagy én elmegyek a klubba, ha valami buli van a csapattársakkal, klubtagokkal. (Persze most ne panaszkodjak, nyári szünet volt, néhány délutánt együtt töltöttünk  - akkor se mindet -, illetve volt két hosszú hétvégénk. Együtt. Végre.) Még ritkábban elmegyünk egy étterembe vacsorázni.

5. Szeretkezéseink: gyakorlatilag a nullával egyenlő, ami a mennyiséget illeti. Amikor két hónapig semmi sem volt, betudtam a fáradtságnak meg a feszített munkatempónak, persze elfogadni akkor sem fogadtam el. De amikor a nyári szünetben 1 hónap alatt kétszer volt, hááát... most legutóbb pedig 1, egy hónap alatt. igaz, az olyan volt, ami tőle szokatlan. Hurrá. A többi viszont mindig ugyanolyan, sótlan, szenvedély nélküli. Ma pedig egyértelművé vált számomra, hogy az tartja vissza, nehogy teherbe essek, holott néhány hónapja még az volt a cél. Szerintem ez is csak álca, a tudat alatti ok valami teljesen más. Szintén abból ered, hogy míg más férfiak majd megvesznek, hogy megkaphassanak, őt teljesen hidegen hagyja, ha valami szexi fehérneműbe bújok. Még oda se néz. Elvárja, hogy kezdeményezzek, de ezt ő úgy érti, hogy én munkálkodjak rajta, ő élvezi, viszonzás semmi. Köszönöm szépen. Egó, egó, egó.

6. Sikeresek vagyunk a munkában, na ez stimmel. Megtaláljuk benne magunkat, most már én is élvezem és örömmel csinálom, amit csinálok. A különbség csupán annyi közöttünk, hogy én még mindig tudom, hogy nem azért élek, hogy dolgozhassak, hanem azért dolgozom, hogy élhessek. A Drágánál ez fordítva van, életének 90 %-át a munkája teszi ki. A maradék 10%-on osztozhatom a barátokkal,  a szüleivel, meg a kutyával. És még ki tudja, kivel/mivel.

7. Gyermekek.... Jelenleg nem látom rá az esélyt. Mint már mondtam, hamarabb leszek valaki mástól terhes. Ha lennének is: hová szülnék? És főleg kinek? Amikor Drága sosincs otthon... Amikor a jómúltkor feltettem neki a kérdést, hogy hogyan képzeli el az esti fürdetéseket, meg a meseolvasást, meg az altatást, ha késő estig edzéseket tart, azt válaszolta, hogy majd ő otthon lesz délelőttönként a gyerekkel. Aha, szuper. És majd lesz egy gyerekünk, aki folyamatosan kérdezi, hogy az apa hol van, hogy miért nem megy el néha ő a szülői értekezletre, hogy miért nem jön el velünk az állatkertre, és miért nem oda az iskolai színjátszó csoport délutáni előadására. Kirándulások, játék... Ahogy sejtem, a gyerek(ek) már 4 éves korukban ütőt kapnának a kezükbe, aztán tölthetik a hétvégéket a pályán. Ha akarják.

8.  Reinkarnáció, ezotéria és társai. Hisz benne, sok könyvet elolvasott a témában, és ez nagyon tetszik is. Sokszor meditáltunk is már együtt, valljuk mindketten, hogy mi már korábban is összetartoztunk. Ahogyan én azt egy utaztatásom alkalmával láttam is, valóban. Nos, az elmélet megvan... Csak a gyakorlat maradt el valahol. És a nagy büdös francot sem érek vele, ha ugyanúgy gondolkodunk, ha ő nem eszerint cselekszik és él. Akkor már inkább valaki, aki nem hisz benne mélységeiben, csak esetleg elfogadja, de egy szeretetteljes életet folytat...

9. És egyáltalán...? Rá kellett jönnöm, hogy én nem egy férfival élek együtt, hanem egy gyerekkel. Aki azt képzeli rólam, hogy én vagyok az anyja. Aki azt képzeli, hogy majd én ellátom őt, és neki semmire nem kell gondja legyen a drágalátos edzésein kívül. Természetes, hogy:

- mindig van tiszta ruha

- hogy valaki ezeket kimossa, és utána összehajtogatja (neki csak annyi a dolga, hogy eltegye a szekrénybe)

- ha ne adj' isten nem vagyok otthon huzamosabb ideig, akkor mos ő, de csak magára, és a fehéreket a színesekkel vegyesen

- mosogatás csak nagy duzzogva, sokszor előfordult már, hogy ha ott hagytam a mosatlant és elmentem  haza egy hétre, akkor mikor visszajöttem, még mindig ugyanúgy ott állt a konyhában

- a lakás tisztasága és a rend csak nekem fontos, takarítani csak akkor takarít (segít), ha külön kérem, magától nem igazán

- természetes, hogy a virágokat meglocsolja valaki

- természetes, hogy ha csörög az ébresztőóra, mert esetleg neki kell előbb dolgozni menni, valaki felkelti akkor is, ha ő netán negyedjére is visszaalszik (más kérdés, hogy ez a valaki ezek után már képtelen visszaaludni)

- természetes, hogy mindig várják otthon, hogy az a másik a megbeszélt időben otthon van, de ő lazán odatelefonál 5 perccel előbb, hogy ja, majd csak 2 és fél óra múlva jövök...

- nem érdekli, hogy hogyan van felöltözve, néha a legnevetségesebb darabokat aggatja magára a legőrültebb kombinációban, amitől én majd' elsüllyedek szégyenemben néha... Nem a ruha teszi az embert, tudom, de mégis... 

- nem érdekli, hogy amit felvesz, az esetleg koszos, pecsétes... Engem nem érdekel, ha valami kopott, régi, de legalább tiszta legyen!!! És ha már van, aki mos rá, legalább tegye be a szennyes tartóba, ne úgy kelljen leimádkozni róla...

- ha esetleg van pénze, azon nyomban elfolyik valahová, a végén fogalmunk sincs, hová

- ha nem értünk egyet, akkor én vagyok túl érzékeny, vagy én nem figyelek, vagy én reagálok túl hevesen

- amikor összeköltöztünk, nem kellett a TV, minek amikor Ő úgysincs otthon... Az más kérdés, hogy én otthon voltam egy éven keresztül minden álló nap, egyedül, és netán a nyelvtanulás szempontjából is fontos lett volna...

- amikor lakást váltott, én voltam, aki összepakolta a dolgait, hogy másnap, amikor a haverok jönnek költöztetni, minden meglegyen, ő meg hajnal 3-kor talált csak haza  klubtársaktól

- ő volt jobban kiakadva, hogy úristen, el kell költöznie, az eszébe sem jutott, hogy én nem csak egy másik városrészbe költöztem, hanem egy vadidegen országba, ott hagyva családot, barátokat, sikeres munkát, gyönyörű lakást, mindent, és kezdhettem a nulláról...

- természetesnek veszi, hogy valaki lesi kívánságait, és születésnapra, meg karácsonyra mindig a legnagyobb örömet okozó ajándékokat kapja.. Ezzel szemben fingja sincs, hogy én minek örülnék, néha már én érzem kínosnak azt, amit kapok... (pl. egyhatalmas rózsaszín rezgő plüss műpénisz...)

- felelőtlen, megveti a társadalmat és annak törvényeit.Jó, azokkal én sem vagyok mindig kibékülve, de mivel ebben a társadalomban és szociális hálóban KELL élnünk, kénytelenek vagyunk elfogadni a szabályait is... különben mehetünk a híd alá, vagy fel a hegyre remetének...

És még sorolhatnám hosszasan.

De hogy ne csak a negatívumok legyenek:

- amikor van ideje, nagyon jól és mélyen tudunk beszélgetni

- a kutyát szinte teljesen egyedül látja el (más kérdés, hogy hogyan)

- nagyon jól főz, ha éppen van rá ideje

- az esetek döntő többségében felkel korábban, hogy velem reggelizhessen, és majdnem mindig ő is készíti a reggelit
- gyakran bevásárol (sokszor viszont nem, és olyankor nekem kell a karton vizet is hazacipelni)

- olykor meglep egy-egy szál virággal

- néha forró fürdővel vár, a fürdőszoba tele mécsesekkel

- sportos, hajlandó elmenni sátorozni (más kérdés, hogy szinte csak sátorozni megyünk, szállodára nincsen pénz)

Íme az életünk, feketén-fehéren. Egészségesek vagyunk, fiatalok, és mégis gyártunk magunknak ezernyi problémát. Ha nem vagyunk még betegek, hát majd ezzel azzá tesszük magunkat. 

Befejezem, ennyi elég. Ha másra nem jó, hát elrettentő példának...

Záróakkord - Döntés?

Mikor Cirmos itt volt egy hónapja, volt időnk beszélgetni, és megvitatni az eseményeket mindkét részről.

Mivel dolgoznom kellett, a Drágának viszont nyári szünete volt, együtt töltöttek kb. másfél napot. Kíváncsi voltam, na vajon mi sül ki ebből... De jó sült ki, jól elbeszélgettek, Cirmost még Drága egóját is megsimogatta kicsit azzal, hogy hevesen érdeklődött a munkája iránt, és azt demonstrálnia is kellett. Drága jó Cirmos, Te annyira jó vagy mindenkihez... Jó, elfogadom, hogy tényleg érdekelt a dolog, de hogy teljesen őszinte legyek, nekem kicsit hányingerem lett az egésztől...

Szombaton kirándultunk a Balti tengerhez, mert Cirmos látni akarta. A vicc az egészben az, hogy ő sokkal inkább ott volt velem, mint a drága Férjem, aki megint mindenfelé bóklászott, meg a kutyával menőzött.

Aztán mikor vasárnap reggel Cirmos haza indult, azt mondta, hogy végigtekintve az elmúlt napokon, és meghallgatva mindkettőnk távlati céljait külön-külön, azt kell hogy mondja, hogy nincsen közös jövőnk. Bumm.

Én pedig azóta is, mint mindig, ingadozom, és nem tudom, mi tévő legyek. Azok után, hogy eldöntöttem, nem az én kedves Kollégám lesz a befutó, valóban elindult valami pozitív változás. De még így is voltak olyan események, amelyek azt mutatták, hogy egyáltalán nem biztos, hogy helyes ez a döntés.

Volt egy összezördülésünk Macival, az első, azon a héten, amikor én olyan feszült voltam. Szerencsére sikerült tisztázni, de láttam, fáj neki a dolog. Nem vagyok egyszerű eset, az tény, főleg akkor nem, ha fáradt és ehhez még feszült is vagyok. De elmúlt, túléltük. 

Már korábban terveztük, hogy hasznos lenne, ha ki tudnánk próbálni, milyen is együtt ébredni. Megadatott, mikor hazautaztam, ő utánam jött. Három éjszaka volt és a nappalok, harmóniában, feszültségben, erotikával telítve. Azt hiszem, kihoztuk belőle a maximumot, amit lehetett. Volt benne minden, aminek kellett, nagy séták, nagy szeretkezések, nagy evések, bulizás. Csak alvás nem nagyon volt, az én részemről legalábbis. Nem tudom, hogy mi okozta, attól eltekintve, hogy Maci - sajnos - horkol (amit ő nem értett, azt mondta, nem szokott...), viszont amikor éppen nem horkolt, akkor is képtelen voltam elaludni. Valószínű benne volt a tudat alatti félelem - mi lesz, ha terhes leszek? "Vigyáztunk", persze, de nem vagyunk óvodások, tudjuk, hogy hogy megy az ilyesmi... Miután elutazott, megpróbálkoztam az egyik gyógyszertárral, hátha adnak recept nélkül esemény utáni tablettát - természetesen nem adnak...

Kimerült voltam, kicsit talán kiégett is az elmúlt pár nap után. Úgy viselkedtünk, mint az állatok. :-) Elemi ösztön, a javából. Ilyet én még nem éltem, ilyen férfival még nem találkoztam, aki ennyire és ennyiszer... Ő meg rajtam csodálkozott, mert ilyen nővel még ő sem.  :-)

Mégis valami legbelül azt mondta, hogy nem, nem ő az, a Drága az, még mindig.... 

Drága erre persze megint reagált, nagyon érzi a hullámaimat... megírta sms-ben, hogy a téli szezonban a vasárnapi edzéseit átadta másnak, hogy legyen több időnk egymásra, meg hogy ki tudja magát pihenni. és akkor szombatonként akár még bulizni is elmehetünk. Viszont esténként így gyakrabban el fog járni a csapatával ütögetni. Mit érdekelt engem, olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem! Végre, hosszas küzdelem után, 3 év elteltével kapok egy szabad napot hetente!!

Találkoztam Cirmossal is, ő persze up to date mindenben. Mostani elbeszélésem alapján már azt mondta, hogy lehet mégis van közös jövőnk a Drágával, hiszen a kártyából is az jött ki legelőször, hogy ha a férjem választom, újra fellendülés jön, ha a másik fiút, akkor szomorúság... És hogy hiába rakta ki a kártyákat a Boszi újra, ami már Macinál a nagy és igazi szerelmet mondta, az első az igazi mindig... 

Cirmos, Te Drága, Te mindig mindenkinek azt mondod, amit éppen hallani szeretne...

(A kártyákhoz csak annyi megjegyzésem van, hogy mindkét kártyavetés igaz. Chillimacival akkor nem működne, akkor lenne szomorúság és szenvedés, ha mindketten a józan eszünkre hallgatnánk, és emiatt nem mennénk bele a dologba... Ez a második kirakásban is benne volt, mégpedig mindkettőnk esetében, hogy a hideg fej tud a boldogságunk útjába állni.)

A lényeg tehát: boldog voltam és bizakodó, ami a Drágát illeti, Macival pedig kedves és gyengéd, mert bár megint átbillentem, kapcsolatunk mégis egy új szintre lépett. 

Tartott ez egészen tegnap előttig. Drága nagy boldogan mutatja a téli edzéstervet, mondja, hogy a hétfő és a kedd este szabad, és hogy a csapatának csütörtökön és vasárnap van edzése, és hogy ő a vasárnapi csapatban van, mert akkorra 2 pálya van foglalva, csütörtökre meg csak 1 és már öten vannak rá.... Micsoda?? Vasárnap?? Nem értette, hogy min akadtam fenn. Hiszen ő megmondta, hogy nem tart edzést, de esténként gyakrabban jár el edzésekre, akkor nem figyeltem oda... Elismételtem ötször, hogy hogyan lehet értelmezni az sms-t, de ő egyre csak azt hajtogatta, hogy én nem figyeltem oda arra, amit mondott. 

Mérhetetlenül csalódott voltam. Kimondhatatlanul. Hogyan lehet az, hogy egyetlen napot sem képes a k..va sportja nélkül kibírni??? Hiszen pont azzal magyarázta a vasárnapot, hogy az izmainak is szükségük van a regenerációra. Kérdezem én, hogyan, ha a fiúkkal vad edzéseik vannak?? (Nem szép dolog, de most már komolyan azt kívánom neki ezek után, hogy sérüljön le egyszer, és akkor majd megtudja, hogy nem azért mondtam neki, hogy legyen 1-2 szabad napja, mert szórakozni akartam vele...)

Megmutattam a Hercegnőnek is az sms-t, kíváncsi voltam, hogy ő hogyan értelmezi. Természetesen ugyanúgy, ahogyan én: az esténként az nem a vasárnap este, hanem a héten bármelyik este, és ha előtte le van írva, hogy vasárnapra nem vállalt edzést, akkor az azt jelenti, hogy bármelyik este a vasárnapot kivéve...

Megint átbillentem, persze, de most nagyon. Jéghideg lettem, nem veszekedtem, csak belül forrt a dühöm. 

A Hercegnő most kivételesen egész este velem foglalkozott, és azt kell mondjam, hogy jó tanácsokat adott. Illetve nem is tanácsokat, inkább csak rávilágított néhány dologra. Az mind nagyon szép, hogy én ennyire ezoterikusan gondolkozom, és hogy eszerint próbálok élni, de ezzel sajnos egyedül maradtam... mert a Drága éppen az egoista korszakát éli, méghozzá a nagyon egoista korszakát. És talán nekem is vissza kellene térnem egy kicsit ebbe a világba... Na nem az egoistába, de a materialistába. Talán észre kellene vennem, hogy van egy igazi férfi a háttérben, aki vár rám, aki talán velem szeretne élni, és aki a szereteten és a szexen kívül még az anyagi biztonságot is megadhatná. Akitől talán az ismert okok miatt tudat alatt félek, amire a családállítás is rávilágított: egy férfitől teherbe lehet esni... És azt is észre kell vennem, hogy a tanítások szerint, ha egy lélek le akar születni erre a földre, akkor mindent megtesz azért, hogy az általa választott szülők egymásra találjanak és gyermeket nemzzenek... na hát mi a Drágával mindent csinálunk, csak gyereket nem. Macival viszont... mint a nyulak...Még mindig nem tudom, megúsztam-e a háromnapos intenzív együttlétünket, de ha nem, és terhes lettem, akkor az egyet jelent: nekem tőle kellett teherbe esnem, és nekem őmiatta kellett ebbe az országba jönnöm. És azért a Drága "hozott" ide, mert más miatt nem lettem volna hajlandó kimozdulni otthonról...

Éppen írtam a naplóbejegyzéseimet, amikor váratlanul hazajött. Ezen én eléggé meglepődtem, mert sosem szokott, sosem hagyja ott az edzését. Mint kiderült, most is csak azért, mert az egyik nőnek azonnal meg kellett húroznia egy ütőt. (Nekem persze nem ugrana azonnal...) Észrevette, hogy eléggé lefelé görbül a szám, amikor elköszönt tőlem. Hohó, valakinek itt alvásra van szüksége! - mondta. Nem, nem alvásra van szükségem, válaszoltam, valami egészen másra. Megkapod, mondta. Vegyél kérlek gumit, kérte még. Döbbenten néztem rá. Gumit??? Igen, mondta, valószínű volt mostanában peteérésed, és hát nem akarom idő előtt kihúzni... 

Ez akkor a pofon volt, hogy elmondani sem tudom.  Hát nem megbeszéltük néhány hónapja, hogy augusztus után akár már teherbe is eshetek, hiszen úgyis le tudom dolgozni a maradék időt??

Nem, a sors nem akarja, hogy tőle essek teherbe. Majd veszel magadnak gumit, ha akarsz, válaszoltam, én ugyan nem veszek semmit. Még mit nem?? (Azon kívül peteérésem pontosan akkor volt, amikor Macival voltam együtt...) Fogalma sincs semmiről... Még Maci is jobban tudja, mi van velem, mint a saját férjem.

Erősnek kell most lennem. Ma elkezdtem lakást keresni az interneten. Holnap már megyek is egyet megnézni. Elég volt. Elfogyott a türelmem. Ha Maci mellettem marad, nagyon jó, ha nem, úgy is jó. Még egyedül is boldogabb leszek, mint most. Kevésbé leszek egyedül, mint most a férjem mellett.

3. Felvonás - Figyelmeztető jelek

Kb. a 3 héttel ezelőtti állapotnál hagytam abba. 

Chillimaci visszajött a ferdeszeműektől, és én türelmetlenül vártam, hogy végre lássam. Tudtam, hogy a főnököm is benn lesz aznap, és arra z időpontra már vele van egy megbeszélés betervezve, amikor pedig a Macival szoktunk lopva találkozni. Megírtam hát neki ezt is, néhány nappal korábban, hogy siessen, legyen időnk.

Hát nem sietett. Fáradt volt az időeltolódás miatt, próbálta magát kialudni, így elég későn esett be az irodába, én pedig feszült voltam, amiért a főnök ott volt, és mert tudtam, hogy kemény napok várnak rám. Végre kijutottunk a kis kávézóba, de a határtalan öröm helyett mélységes csalódottságot éreztem, amiért nem volt képes miattam fél órával hamarabb bejönni (ami amúgy is később van már, mint a munkaidő kezdete...), és hogy rohannunk kell, mert nekem időben vissza kell érnem. A feszültségemet ő is érezte, és nem tudott vele mit kezdeni, csak nézett rám néha összevont szemöldökkel, ami tovább bőszített. 

Este azért találkoztunk, ismét az idegbaj, hogy időben el tudjak szabadulni a munkából, rohanás hozzá, és ő meg csak néz rám megint összevont szemöldökkel , mint aki nem érti, miért vagyok szétsresszelve, holott pont két perccel azelőtt mondta ki kérdezés nélkül, mi a bajom, vagyis tökéletesen tisztában volt vele. 

Magam sem tudom, miért, akkor azt éreztem, hogy nem, nem, nem kell ez nekem.... 

Otthon a Drága már várt, valahogy máshogyan, mint addig. Azonnal kézen fogott, és mutatott egy honlapot, ahol a párokat együtt is vissza tudják vezetni előző életeikbe, ezáltal erősítve mostani kapcsolatukat. Ojjé. Én persze azonnal beleszerettem újra, igen, mégis akarja, hogy jobb legyen, mégiscsak tesz értünk! Aztán hosszú beszélgetés következett, ahol teljesen magától elmesélte, mi volt a családállításában, holott úgy tervezte, hallgat, mint a  sír. Bár úgy gondolom, hogy a családállításában egyáltalán nem a problémáira keresett választ (ez is egyfajta menekülés??), de valami összefüggés azért mégiscsak volt, ami talán segít egy s másban. Az éjszaka pedig egy igazi szeretkezéssel fejeződött be, olyannal, amilyenben tőle még sosem volt részem, és én csak néztem, és nem értettem, és sírtam. Mondtam neki, hogy semmi mást nem kívánok, csak hogy ilyen legyen mindig. Azt mondta, most valahogy szabadabbnak érezte magát, mint bármikor máskor, és minden jött magától, szenvedély is, gyengédség is.

Ez valahol megint engem igazol (és az egómnak valószínűleg jót tesz): nem én vagyok a hibás a kialakult helyzetért, vagyis nagyobb részt nem én. Hihetetlen, hogy mennyire megérzi a hullámzásaimat, még ha nem is tudatosan, mert azonnal tett, amikor érezte, a mérleg nyelve őfeléje billent.

És hogy ezzel még ne legyen vége: Maci karambolozott aznap este, mikor engem hazavitt. Van egy nagyon pocsék kereszteződés, ahol a múltkor egyszer már majdnem telibe kapták, hát arra ment most is. (Amit egyáltalán nem értek, mert ha ugyanazon az utcán megy ki a főútra, ahol befordult, akkor van lámpa, simán ki tud menni biztonsággal.) Szerencsére nem lett nagy baj, csak a mérgelődés, az idő, és a pénz. Ez mégis egy figyelmeztetés volt számára. Első körben, hogy hulla fáradtan jetlag-esen ne üljön autóba, de amúgy meg talán arra, hogy óvakodjon egy olyan nőtöl, aki esetleg nem őt választja??

Ez már nem az első eset, hogy velem összefüggésben valami történt az autójával. Korábban rossz helyen parkolt, mert akkor is rám figyelt, hozzám rohant, és a szomszéd nem tudott kiállni miatta. Így kihívta a rendőrséget meg egy teherautót, és már majdnem elvitték a kocsiját, mire eszmélt, hogy ez bizony az ő autója...

Mi a figyelmeztetés? Mire kell vigyáznia? Vagy csak annyi, hogy ne cselekedjen ész nélkül?

Figyelmeztető jelek persze nem csak az ő esetében vannak. A Drága esetében is, és azok még komolyabbak.

Egyik reggel szokás szerint edzésre rohant, hulla fáradtan, kutyástól, a kutya persze póráz és minden nélkül. Átszaladtak az úton (nem a zebrán), és a kutya, jámbor jószág lévén, plusz a biciklik iránti megmagyarázhatatlan csodálata jeléül, fogta magát és állva maradt a bicikliúton. A nő, aki éppen arra biciklizett, már későn reagált, és szépen felbukott a kutyában. A kutya jobbra hemperedett, a nő balra, nekiesve az egyik parkoló autónak, amit kissé össze is tört. Rendőrség, jegyzőkönyv, ahogy az már errefelé lenni szokott. És a későbbi levél az autótulajdonos ügyvédjétől, hogy fizessen 1600 eurót a károkért. Drága persze mélységesen kiakadva, átkozva saját magát, a fáradtságot, a törököket, meg a társadalmat, amiben lehetetlen pénz nélkül élni. Ki is a hibás? Csakis ő. Mert sosem tesz pórázt a kutyára, mert nem figyel, mert túlhajtja magát, és mert megtagadta az év elején a külön kutyákra létrehozott felelősségbiztosítás befizetését, mondván az állam ezzel is csak pénzt akar kihúzni a zsebünkből, ami pont az ilyen esetekben okozott károkra nyújtana fedezetet.

A következő jel akkor érkezett, amikor én éppen a Guiness-t ízlelgettem Dublinban... Szokásos éves házi bajnokság, negyeddöntő. Áh, mit neki az ellenfél, gondolta ő, lenyeli keresztbe reggelire. Csak hát az ellenfél egy feltörekvő fiatal srác, kellemetlen játékstílussal, akinek volt ideje felkészülni a meccsre, ellentétben a Drágával. Ő rá tudott koncentrálni a meccsre, így, ha szorosan is, de megnyerte azt. A Drága mérgében a földhöz vágta az ütőjét. Isten nem ver bottal ugye, de ezúttal teniszütővel, mert az fogta magát, és a lendülettől visszapattant a földről, a nyele végével egyenesen a szemöldökcsontjának, szépen felszakítva a bőrt. Ezer szerencse, hogy nem 3 centivel lejjebb találta el, mert akkor most oda lenne a szeme világa, így viszont csak 3-4 csinos öltést kapott kék cérnával, meg másnapra egy hatalmas lila monoklit a szeme köré az ütéstől. mire figyelmeztetett ez az eset? Arra, hogy vegye vissza és pihenjen, vagy készüljön fel, vagy vegyen vissza az agressziójából?

Lehet, hogy ezeknek az eseteknek nem kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítanom. Egy az érdekes csak, ami egyben megnyugtató is: nem velem történnek ezek a dolgok. Én tehát jó úton járnék??!