Szabadság

Alig egy hete, hogy visszakaptam a szabadságomat. Fel sem fogtam még, még megijedni sem volt időm.

Azon a múlt szombaton, amikor a "gumis" eset történt, drága férjem érzékelte, hogy mekkora vihar dúlt bennem. A klubjában záróbuli volt aznap este, én is elmentem. Amikor a hivatalos rész lezajlott, és éppen belelendültünk a bulizásba (plusz kellően feloldódtunk 1-2 italtól), hívott, hogy menjünk már ki 3 percre beszélgetni.

Ott aztán elkezdte, hogy ő azért mondta, hogy vegyek gumit, mert fél, hogy terhes leszek, és az nem lenne jó január előtt, mert hátha akkor meghosszabbítanák a szerződésemet, de ha terhes vagyok, akkor valószínű nem fogják. Pedig neki a családállítása óta egyre többet van kedve, hiszen az abban is segített, de visszatartja az, hogy nem védekezünk... Megkérdeztem tőle, hogy ugye tudja, hogy ez csak kiduma? Azt hiszem, ezzel gyomorszájon találhattam, mert eléggé kiakadt rajta. Mondtam neki, hogy ha egy férfinak van kedve, akkor hatökrös szekérrel sem lehetne visszatartani... És hogy más megoldások is vannak, ha már attól fél, hogy teherbe esek. 

Elmondtam neki, nyugodtan, a két kezét fogva, hogy amit én szerettem volna tőle, az ma épp nem a szex volt, hanem az együtt töltött idő. Az, hogy ne kelljen folyamatosan az órát nézni, hogy mikor kell már megint edzésre mennie, hanem hogy el lehessen menni bárhová, lehessen bármilyen programot csinálni. És hogy mennyire örültem, amikor azt mondta, szabad a vasárnap, és mennyire szomorú voltam, mikor kiderült, hogy mégsem. Hogy ezzel tudna igazán boldoggá tenni, ha áttenné azt az edzést csütörtökre.

Na erre megint behúzta a kéziféket, és elkezdett dacoskodni. Pedig én szépen szerettem volna beszélgetni... De nem és nem érti... Nem érti, hogy egy kapcsolat szempontjából fontos lenne, hogy legyen legalább egyetlen egy nap a héten, amit teljes egészében együtt tölthetünk. Erre már belőlem is kitört az elfojtott keserűség, és megmondtam neki, hogy nem értem a félelmét sem attól, hogy netán teherbe esek, hiszen nincs is mitől??? És hogy megbeszéltük, és teljesen mást beszéltünk meg, ezért nem értem. Megérteném, ha nem az ajtóból veti oda, menet közben, foghegyről, hogy "Vegyé' gumit!", hanem szépen leülünk, vagy még jobb, ha átölel, és elmagyarázza, hogy lemondta az edzését, ezért kevesebbet fog a télen keresni, és fél hogy nem jövünk ki a pénzből (mondjuk mire gyerek lenne már nyár lenne újra...), vagy hogy egyéb félelmei, blokkjai, lelki problémái vannak, de nem így...  Pedig nagyon erősködött, hogy de januártól aztán. Mondtam neki, hogy és mi lesz januártól? Mikor a múltkor megkérdeztem, hogyan képzelné el az életet egy kisbabával, vagy azután, egy kisgyerekkel, amikor esetleg fontosak lennének a közös vacsorák, a fürdetés, a mesélés elalvás előtt, közölte, hogy akkor ő majd lesz délelőttönként a gyerekével! Na neee.... Nem voltam épp finom, amikor mondtam neki, hogy én így nem szülök neki gyereket. Hova? Minek? És főleg kinek? Erre ő azonnal, csípőből tüzelt: Akkor talán el kellene válnunk... Beleegyezően bólintottam, teljesen hideg vérrel (még most sem értem), hogy igen, akkor talán tényleg el kellene. Megköszönte az együtt töltött három évet, majd elrohant. 

Álltam még egy percig a sötét parkban, és teljesen üres voltam. Nem éreztem sem kétségbeesést, sem félelmet. Hát ennyi volt....

Visszamentem a klubba, megkerestem az indián lányt meg a férjét, szerencsére épp indultak haza, így elvittek. Amikor meghallották, mi a helyzet, azonnal behívtak, és nagy vonalakban elmeséltették velem, hogy mi a helyzet (a kényesebb részletekről persze hallgattam). Jó volt velük beszélni, még ha nem is állnak annyira közel, legalább kicsit kibeszélhettem magamból.

Az éjszakával sem volt semmi gond, aludtam rendesen, de másnapra iszonyú torokfájással ébredtem. Természetes. A kis energiavámpír leszívta az energiámat, persze én hagytam. De ezzel vége, ő maga csatlakozott le rólam.

Szabad vagyok tehát. Zúgó fejjel, torokfájósan, szinte álomvilágban töltöttem a napot, és az utána következőket is. Hétfőn délután elmentem apósomhoz, tisztelem őt annyira, hogy tőlem tudja meg, mi a helyzet. Torokszorongatós, érzelmekkel teli, sírással küszködős beszélgetés volt. (mindkét részről) A végén percekig szorított magához, látszott, hogy sajnálja, hogy elveszítjük egymást. Hitetlenkedve hallgatta a történetet, de nem lepődött meg különösebben... Azt mondta, hogy szerinte a fia nem érdemelt meg engem... És hogy régebben voltak neki is olyan kósza gondolatai, hogy esetleg homoszexuális lehet ez a gyerek, hiszen csak fiúk vannak körülötte... Többször is elmondta, hogy reméli, hogy ez még menthető (sajnos nem úgy néz ki), és szinte mindenben nekem adott igazat (holott nem kértem, hogy ítélkezzen, csak annyit, hogy hallgassa meg a Drága verzióját is).

Terveztem, hogy ha hazaérek, kirakom az Osho-kártyákat, hátha megtudok belőlük valami okosat. Vicces volt, hogy amikor hazaértem, ott találtam a kisszobában a kártyákat kirakva a földön. Tehát a Drágának is ugyanez volt a gondolata. Nagyon szép kártyák, meg kell hagyni, pontosan arról szólnak, amit választott: a szabadságról. Hogy ez most a helyes döntés... és hogy most nincsen szüksége másik kapcsolatra, csak barátokra, és hogy előbb meg kell oldania a problémáit, mielőtt bármi másba kezd. Ezt tudtuk. A konyhaasztalon egy darab papíron pedig ez: "Mindig is szerettelek, és ezután is szeretni foglak. De csak azzal tudlak boldoggá tenni, ha most elengedlek." Ez valóban szép.

Kiraktam hát én is a kártyákat. Nálam a téma az összefonódás felszámolása, az elengedés volt. És hogy ami jön, az olyan lesz, mint a bungee jumping - csak épp kötél nélkül. De nem kell félnem, mert az érkezés puha lesz, jó és rózsaszín, csak engednem kell, hogy oda zuhanjak, ahová. Nem baj, ha nem látom, hogy mi az, ami előttem áll, egészen egyszerűen csak ugranom kell, a végeredmény nagyon jó lesz. És ezzel fogok tudni újra továbbfejlődni, mert abban most megrekedtem. Hmm.

Kedden este aztán leültünk a jövendőbeli exférjemmel, és egy pohár bor mellett "kedélyesen" megbeszélgettük, hogy akkor most hogyan tovább, felmondhatom-e az albérletet, és hogy ki mit visz a lakásból. Úgy érzem, nem lesz gond, meg fogunk tudni egyezni, mert nagyjából ő is ugyanazt gondolta, mint én. Azt még előtte leesemeseztük (gyönyörű), hogy akkor mindenki szabad, mint a madár, mindenki azt csinál, amit akar...  Annyit azért kért, hogy szóljak, ha nem alszom otthon, mert neki eléggé éles volt a váltás, hogy egyszer csak nem volt senki a lakásban, meg hát azért félt is, meg érdekli, hogy mi van velem... Nocsak. Épp előtte mondta el, hogy szeretett volna családot, meg szabadságot is szeretett volna, és ő inkább a szabadságot választotta. Akkor meg miről beszél? Nem értem. Annyira tudni akarta, hogy kinél aludtam, még a végén féltékeny lesz nekem... Meg annyira csalódott volt, mikor kérdezte, hogy hogy vagyok, és azt válaszoltam, hogy jól... Csodálkozott, hogy nem fáj? Mondtam, hogy lehet, hogy majd fog, de most még nem. Persze rettentően sajnálom az egészet, mert szerettem volna, ha sikerül, de ha nem megy, nem kell erőltetni... és meglepő módon nem érzem magam rosszul. Láttam rajta a meglepetést. Neki néha fáj, néha meg az ellenkezője. Ez van fiam. Te akartad. (Na jó, én is akartam már valahol mélyen, de én még biztos nem mondtam volna ki most a végszót, ezt meg is mondtam neki.)

Csütörtökön felmondtam a lakást. Nagyon kedvesek és segítőkészek voltak a lakószövetkezetnél (nekem néha már kicsit túlontúl is mézesmázosak), lehet, hogy találnak nekem másik lakást. Kisebbet. Meglátjuk, ha jó, akkor persze elfogadom, de ki tudja még, mi lesz addig.

Pénteken eljött a legjobb barátja, és iszonyatosan ledöbbent, mikor azt látta, hogy jól vagyok. Amikor a drága elment a fürdőszobába, egész halkan megkérdezte, hogy biztos, hogy jól vagyok? Nem akart hinni a fülének, mikor azt mondtam, hogy biztos. A következő meglepetés akkor érte, amikor meghallotta, hogy nem fogok azonnal pakolni és elköltözni ebből az országból, hanem először maradok, aztán majd meglátom. Drága már hallotta ezt, de először nála is döbbenet volt a reakció. De még tudtam tetézni... Hogy esetleg elköltözöm egy másik városba, mert ha már úgyis költözöm, akkor majdnem mindegy, hová, és ki tudja, hogy mit hoz a jövő....

Ma szépen, nyugodtan, mint jó házasokhoz illik, leültünk egy gyorsat reggelizni (miután én hazaértem....), majd szépen kitakarítottuk a lakást. Utána együtt főztünk, és szépen megebédeltünk, majd egy pohár bor mellett elbeszélgettünk. Komolyan mondom, nem tudom, mikor volt utoljára ilyen vasárnapunk. Vicces, hogy ez most van, és magától értetődő, mert nem érzi magán a nyomást... (Valamelyik nap egész nap sms-eztünk, ami azelőtt soha nem fordult elő....) Itt is feltett azért néhány érdekes kérdést. Hogy ő most először saját magára koncentrál, és nincs szüksége kapcsolatra, de amúgy sincs most senki a környezetében, akivel el tudná képzelni, keresni meg most nem fog. Hogy én el tudom-e képzelni, hogy akár már holnap legyen valakim (ööö...........), mert őszerinte nekem az lenne a legjobb (na ne már még megmondja mit kéne tennem). Mondtam neki, hogy igen, lehet, hogy holnap megismerek valakit, aki életem férfija... (az elmúlt hétről bölcsen hallgattam). Azt mondta, hogy igen, megismerem, és akár már két hét múlva teherbe is eshetek, ha tudom, hogy az, akit nekem teremtettek, és akkor minden happy lesz. Mondtam, hogy ennyire azért nem eszik forrón a kását... De csak tovább forszírozta, hogy most van-e olyan ember a környezetemben, akiről el tudnám képzelni, hogy esetleg... (rafkós!!). Mondtam, hogy most nem tudom, egyenlőre tartok néhány hét szünetet, még fel kell dolgozni az eseményeket (ami egyébként igaz), aztán majd meglátjuk. Csak erősködött tovább, hogy de hát a munkahelyen, hát új környezet, meg van egy csomó pasi... Igen, mondtam, van egy csomó, és semmit sem tartok kizártnak, de egyenlőre hagyom, hogy történjenek a dolgok, nem keresek (.. mert már megtaláltam - de ezt nem mondtam). De mégis, mégis, ha a munkahelyről, akkor ki lenne az?? (Nem értem, ennek most mi értelme van?) Mondtam neki, hogy hát hiszen tudja, ki az, akit a legjobban kedvelek... Hát persze, hogy tudja. De még szóba jöhetne Hassan is, aki egyáltalán nem néz ki töröknek, meg az a gyönyörű fekete fiú is, de ez már kicsit meredek lenne. (Persze nem jöhetnek szóba, de ha így végiggondolom a kínálatot...) Azt azért hangsúlyoztam neki, a beszélgetéstől függetlenül, más kapcsán, kicsivel korábban szerencsére, hogy kedvenc kollégám már elutazott (mielőtt kombinálna, nem kell még tudnia semmit...), majd csak novemberben jön vissza.

Itt tartunk most... A hetem másik, naposabb oldaláról majd egy másik bejegyzésben. :-)