Pages

2009. november 29., vasárnap

Egy gyerekszerelem emlékére

Gyönyörű barna szemei voltak. Hatalmasak. Ártatlanok. Igézőek. Ahogy rám nézett, mindig apró mosolyok táncoltak a szemében, és a szája is huncut mosolyra görbült. ugyanakkor mérhetetlen szomorúság is volt ezekben a szemekben... Amit akkor, gyerekként még nem értettem, nem is nagyon tudtam, hogy mi lehet ez. Szegények voltak, és sokan voltak testvérek. Sokszor volt a keresztanyjáéknál, egy miniatűr házikóban, nem messze tőlünk, mégis, mikor átmentem hozzájuk, a rengeteg gyerek közé, nemcsak a házikóban volt meleg, de a szívekben is. A szeretet ott volt, tapinthatóan.

Hány évesek lehettünk? Hat? Hét? Egyetlen randevúnk volt, negyedikes korunkban, amikor elmentünk a helyi presszóba megenni egy sütit. Az volt életem első randevúja.

Aztán valahogy elmúlt, kinőttük, utána már csak simán osztálytársak voltunk, meg kamaszodni is kezdtünk, és akkor mindenki meghülyül kicsit, keresi a helyét ebben a világban.

Általános iskola után már nem nagyon  hallottam róla. Őt magát is elfelejtettem, néha - néha jutott csak eszembe, akkor is inkább volt osztálytársként.

Egyetlenegyszer találkoztunk még, eléggé meglepő körülmények között. Az Apám házában. Ott feküdt a kanapén, és eléggé készen volt.  Tizenhét évesek lehettünk. Az Apám szedte össze valahol,  betört fejjel, vérezve, úgy vitte haza, hogy rendbetegye, ellássa valamennyire. Akkoriban az Apámmal ivott együtt, nagyon durván, önpusztítóan. Sajnáltam őt, és valahol meg is vetettem, hogy hogyan süllyedhetett idáig. Szinte gyerek voltam még, nem tudtam, hogy a háttérben sokszor nagyon komoly problémák állhatnak, amelyeket az egyén nem képes egyedül feldolgozni. Akkor azt gondoltam, hogy ez csak a gyengeség jele, jó hecc, gyerünk, igyuk le magunkat a sárga földig.

Ma már tudom, hogy akkor ott, betört fejjel segítségért kiáltott némán. És én nem segítettem.

Most, amikor otthon voltam, és néhányan összejöttünk osztálytársak, hogy eltemessük az egyik osztálytársnőnket, jött a döbbenetes hír. A srác, aki hozta, a részvétnyilvánítás után falfehér arccal támolygott vissza hozzánk: Ez a lány már a harmadik volt az osztályból... Az első egy ártatlan, jólelkű fiú, akinek a szíve 32 éves korára már felmondta a szolgálatot. A második az én kis szerelmem.

Akkor ott mindenki közhelyeket puffogtatott, hogy igen, érthető, amilyen életet élt... Nem, nem érthető!!! Eltartott egy ideig, amíg feldolgoztam a hírt, hiszen teljesen mással voltam elfoglalva. Aztán mikor visszajöttem otthonról, írtam egy köremailt az osztálytársaknak, hogy akinek van, légyszi-légyszi küldjön már nekem egy fotót róla. Poszthumusz, emlékbe.

Közben kaptam egy hangfelvételt az egyik barátnőmtől, egy hatéves kislányt hallani rajta, elmeséli, hogy miért is szerelmes a Tomiba. Tomi. Nekem is volt egy Tomim. Akkor megsirattam.

Ugyanakkor kaptam meg az e-mailt a hírt hozó sráctól: várjunk még, még semmi sem biztos, keresik. A rendőrségnél volt nyomozó, így az ügy jó kezekben volt. A nyilvántartásukban már passzívként szerepelt (népességnyilvántartó?), ezért gondolták, hogy nem él.

Két nap múlva újra írt. Megtalálták. Ideiglenesen egy hajléktalanszállóra bejelentve. TOMI ÉL!!!! Van Isten. Ez egy jel nekünk, a többieknek, hogy itt van egy ember, akiért most tehetünk, tennünk kell valamit. Akiért felelősséggel tartozunk. Basszus, miért élek én ilyen messze??? Az osztálytalálkozóra, ami jövő nyár elején lesz, megpróbálják előkeríteni. Jó lenne. Hátha tehetünk valamit érte.

Egy biztos. Halálhírét keltettük. Tomi sokáig fog élni. Élj sokáig, Tomi! Mi Veled vagyunk.

2009. november 23., hétfő

Gondolatok

Boldog vagyok, hogy ő a férjem. Bárkivel is találkozom ebben az életben, mindenhonnan csak az elismerés jön felém, hogy ez igen. És ha esetleg ennek az ellenkezőjével hoz össze az élet, hát akkor meg azért... akkor görbe tükröt tartva elém mutatja meg újra és újra, mennyire jól választottam.

Igen, elhagytam a hazámat, és ezzel a szívemből hasítottam ki egy darabot, mintegy saját magamat is elhagyva. De őérte hagytam el, azért az emberért, akit már több, mint 16 éve szeretek, és akkor azt mondom, hogy megérte. Úgyis az a feladatom most, idegenben megtalálni újra önmagamat, az új énemet, és megtartani magyarságomat. Ő ott áll mellettem, még ha nem is látványosan, még ha elégedetlen és türelmetlen vagyok is, akkor is ott áll, és segít nekem. Ő az én erős váram, aki hisz bennem, bennünk, és aki van annyira türelmes, hogy kivárja, amíg én megvívom a harcom az egómmal. Mert le fogom győzni, tudom, győzedelmeskedni fogok felette, és akkor végre egyszerű, boldog mosollyal fogom nézni, belenyugvóan, ahogy dübörög és rohan mellettem az élet, csak nézem majd, ahogyan az emberek idegeskednek és rohannak, és hajszolják azt a valamit, ami úgysem lehet az övéké, legyen az pénz, hatalom, bármi. Ezek az emberek pont azt felejtik el, ami a lényeg, és amit én is még csak most tanulok, az egót lecsendesítve, vagy a legjobb esetben teljesen kikapcsolva a mostban élni, csak lenni, és élvezni a pillanatot.

Most értettem csak meg, hogy a férjem, akiről azt gondoltam, mennyire szabályellenes és lázadó, valójában mennyire tiszteli a szabályokat. A sors szabályait, az életét. Ami ellen lázad, az csakis a társadalom, az egó által szabott törvények. Az életet igenli, és a sorsba belesimul. Olyan ő, mint egy rendíthetetlen kőszikla, és én csakis hálás lehetek neki. Több, mint 16 éve ott van ő a szívemben, kitörölhetetlenül, felülírhatatlanul. És vár, megvárja azt is, amíg én játszom az egó kisded játékait, olyan nyugalommal, amiért csakis csodálni tudom őt. Tudja, hogy a mi sorsunk egy, és vár. A gondok ellenére ezért tartok ki én is. Gondok? Ezek csakis az egó számára gondok, a társadalom által alakított egó számára, és a test számára, amibe ebben az életben beleszülettem. Mert folyamatosan bombáznak mindenfelől, hogy így kell élned, úgy kell élned, ilyennek kell lenned, meg olyannak. Elvárások, törvények, tanácsok. Az egó nélküli létben ilyen nincsen, ott mindenki úgy van jól, ahogy éppen van.

***

Hálás vagyok a sorsnak, hogy összehozott az Angyallal. Megmutatta nekem, milyen lehetne még az életem, vagy milyen lehetett volna. Szép lenne, lehetne, ahhoz kétség nem fér, forró, szenvedélyes, érzéki, szerelmes. De mindez abban a társadalomban, a mókuskerékben, amit egyre inkább megvetek, és amiből kiszállni készülök. Nem tudja talán, de azzal, hogy megmutatta, milyen is vagyok, mennyire nő vagyok és mennyire érzéki, szenvedélyes és érzelmes, azt is megmutatta, hogy mi az, amit nem akarok. Az egóm persze még mindig ott van, és vadul acsarkodik a fejemben, harcol a tiszta énemmel, és azt üvölti, hogy akarom, akarom, akarom őt, ide nekem, szőröstül-bőröstül, azonnal!!!
A legbensőm csak mosolyog, csendes nyugalommal, és azt mondja, hogy hálás a sorsnak, hogy adta őt nekem, hogy megismerhettem egy nagyszerű embert, akivel talán más is lehetne, több is lehetne eltérő körülmények között. De így csak csendben örül annak, ami megadatott, és elteszi őt a szívem legmélyére, egy titkos kis zugba, hogy most már mindig ott maradjon.

A helyzet ijesztő is lehetne, sokszor az is, sírós, kétségbeesetten szűkölős, hogy mi történik, és miért, és miért csak ennyi. Rettentően sajnálnám, és talán bele is betegednék, hogy mi nem lehetünk ebben az életben egymásé, ha nem állna ott a rendíthetetlen erőd a hátam mögött, csendesen várakozva, mindig szeretettel fogadva, ha nem ismerném őt, a férjemet. Akkor nagyon kétségbe esnék. Így azonban csak mosolygok magamban, boldog vagyok, hogy élek, hogy élhetek és megismerhettem egy angyalt, és olykor szabadjára engedem az egómat, hogy őrült vágtába és hajszába kezdjen valakiért, aki sosem volt, és sosem lesz az enyém, egész egyszerűen azért, mert odafönn más sorsot írtak meg nekünk, mást választottunk, hogy mást szolgálunk, énmögöttem is áll valaki, aki csak rám vár, és őmögötte is, a felesége, aki ugyanúgy ott van a háttérben, csendesen, és csak őérte van ott... És ebben a sorsban, ha már megtaláltuk egymást és összekapcsolódtunk, csak szeretni tudjuk egymást, mert azt szabad, szelíd szeretettel, és segíteni egymást mindenek felett, hogy a maximumot tudjuk nyújtani ott, ahová rendeltettünk, és talán kiérdemelhessük, hogy egyszer majd, egy másik életben valóban egymáséi lehessünk, akadályok, országhatárok és sok-sok kilométer nélkül. De hogy ez megvalósul-e majd, azt nem tudja, nem tudhatja senki...

Találkoztunk...

Találkoztunk egyszer... Találkoztunk kétszer... és még sokszor.

Már hétfőn azzal kellett volna kezdeni, de talán féltünk tőle? Tartottunk valamitől? És hát ott volt a "háver", igen, aki előtt titkolni kell, hogy létezem, pedig simán odamentem volna. Már hétfő este. Már akkor megmutatkozott valami abból, ami előttem állt, és ami aztán meg is történt a héten, abból az érzelmi őrületből, bódulatból, ami beszippantott, és fogva tartott ebben a néhány napban. Már akkor elkezdődött a huzavona, a csiki-csuki, a gyere-ne gyere, a nem akarlak, de akarlak mégis. Tanácstalan voltam, mert ez egy új helyzet, de aztán ott volt Kiki és Cirmos, és ők azt mondták, hogy ő a férfi, döntse el, hogy mit akar. Ha meg nem tudja eldönteni, akkor ne menjek. Van benne valami igazság.

Amúgy is azt tanulom, gyakorlom most, hogyan legyek nő, méginkább nő, mint amilyen vagyok. Lassan tanulom, de kezdek belejönni, és tetszeni is kezd.
Sokat beszélgettem az Anyámmal és a Nagyanyámmal ez alatt a pár nap alatt, figyeltem is őket, mit, hogyan mondanak, és hogyan viszonyulnak az ellenkező nemhez. Most már tisztán láttam azt az ős-félelmet és szomorúságot, ami a férfinéppel kapcsolatban ott van bennük, és amire a családállítás mutatott rá. Ez az, amivel nekem szakítanom kell, amit ki kell tépnem magamból, mert ezt simán megörököltem tőlük. Nem igaz az, hogy csak válogatós voltam, hogy csak magasra tettem a mércét és ezért mentem olyan későn férjhez. Nem. Az igazság az, hogy féltem. Rettegtem. Attól, hogy mi lesz majd, ha ott lesz mellettem egy férfi végérvényesen? Ha végre nőnek kell lennem?
Kevesen láttak engem jól az elmúlt 34 év alatt, de pont az látott jól, aki a legnagyobb ellenkezést váltotta ki belőlem, a Kedvenc Ex-Kolléga, és pont azért ellenkeztem, mert nagyon nem tetszett, amiket mondott. Most már látom, és fejet hajtok előtte. Cirmostól viszont mindig elfogadtam, amit mondott, és ahogyan látott, de most, annyi idő távlatából és Kiki ismeretében azt gondolom, hogy néha olyat és úgy mondott, hogy az nekem tetsszen és jól essen, és ez nem feltétlenül egyezik meg a valódi gondolataival. Persze ez is csak egy vélemény, és lehet, hogy nincsen igazam.

Csak túléltem azt az estét és eljött végre a kedd. Nagyon izgultam, hogy mi lesz most? Reggel fodrász, aztán még ott egy gyors smink, és irány be a városba. hamarabb odaértem már, így tettem egy kört a Szabadság tér felé, bementem a Csarnokba is, és álltam az újságosnál, várva, hogy végre fél 1 legyen, és én repülhessek. Amikor az újságos előtt álltam, akkor láttam már, hogy ő is ott áll a mécsesnél, szintén korábban, várakozva, kíváncsian. Néztem egy pillanatig távolról és mosolyogtam. Itt van hát, és most azonnal találkozni fogunk.

Amikor odaléptem hozzá, végigmértük egymást tetőtől talpig, majd mintha magától értetődő lenne, meg is öleltük egymást. Itt vagy hát. A szívem közben majd' kiugrott, valóban olyan volt, mint egy első randi, én ismét gyámoltalan tinilány voltam, aki talán a nagy szerelemmel találkozik most.

Bementünk a kávézóba, közben mindketten mosolyogtunk, itt ez a férfi, és itt ez a nő, akik a technikán keresztül megéltek már néhány dolgot, de szemtől szemben most először látják egymást. Meghívtam egy kávéra. A helyzet vicces volt, de nem idegen valahogyan, nem éreztem kényelmetlennek vagy cikinek. Csak szórakoztatónak. Felmentünk az emeletre, szerencsére hamar elhúzott az a néhány ember, aki ott volt, és így nyugodtan tudtunk beszélgetni és egymás szemébe nézni. Az első pillanattól kezdve természetes volt a közelsége, de arra azért ügyeltünk (illetve inkább ő), hogy meglegyen köztünk a szükséges távolság. Megbeszéltük, hogy így is tetszünk egymásnak, sőt, és hogy ő milyennek lát így életben, az ezernyi arcom után. Egyetlen negatívumot tudok csak említeni, ami az egész hetet végigkísérte, ez pedig a mobiltelefon, ami állandó mementóként volt kirakva az asztalra vagy volt betéve a mellső zsebbe, látványosan, mindig gyakorta rápillantva, hogy jajj, nem hívja-e a felesége? Ez az egy beárnyékolhatta volna az egészet, ha nem rántottam volna meg már ott a kávézóban a vállamat képzeletben, és nem mondtam volna azt, hogy végül is teljesen mindegy, ez a jelenünk.

A kávé hamar elfogyott, és neki vissza kellett mennie dolgozni, nekem pedig útlevelet csináltatni. Tavasz volt, én pedig röpdöstem, mint egy pillangó. Mi a fene történik? Ezt mások is észrevették, már régen kaptam annyi mosolyt és elismerő megjegyzést, mint akkor. És nem mellékesen az útlevelet is elintéztem pillanatok alatt, pedig állítólag nem is oda voltam bejelentkezve. :-) És csak megírtam azt az sms-t, amit talán nem kellett volna, és amit egyszer már ő is írt (igaz, csak egy dalt idézve), hogy ha volna két életem... Akkor az egyiket örökre nekem adná. A válasz hamar érkezett. Szerelemgyanús sms-ek... (De betudom a felfokozott lelkiállapotnak.)

Aztán rohanás haza, hogy lezuhanyozzak, és átöltözzek. Útközben előjött a kisördög-énem, és vettem egy csomag óvszert. Biztos, ami biztos... De már akkor tudtam, hogy nem lesz szükségem rá. (És nem is lett.)

Este aztán találkoztunk, igaz, később, mint azt eredetileg terveztük, és hosszas hezitálás és séta után beültünk egy aranyos kis pubba, ahol boroztunk egyet. Persze milyen bort... a feleség szelleme mindenhol ott kísértett. Meg is értem, hogy néha tele volt kétségekkel és félelmekkel - én könnyített pályán indultam, ott nem volt mitől tartanom. Ennek ellenére nagyon erős volt a vonzalom, ez látszott rögtön, és a vágy is arra, hogy még jobban megismerhessük egymást, még közelebbről, hogy érezhessük egymás illatát, megízlelhessük egymást. Mindez aztán egy izgalmas feszengéssé, vibrálássá alakult át. De ellenálltunk, csupán mindent elmondó pillantásokat váltottunk a szavakon felül, és egy ölelést. És végre beletúrhattam a hajába. Meglepődtem a selymességén. Ezért inkább csak simogattam, amit nehezményezett is. De a helyzethez ez illett, mit tegyek? Ha vadul beletúrok, belemarkolok, akkor nem biztos, hogy lett volna megállás...
Ezután elkísért a metróhoz, és ott a vibrálás méginkább felerősödött. Nagyon ott volt az a csók a levegőben... de nem történt meg mégsem. Valóban nem egy metrómegálló a legideálisabb hely erre... Csak néztem őt, azzal a nézéssel, ami tudtam, hogy bevadítja, és közben úgy éreztem magam, mint egy ribanc, aki kelleti magát. (Hiába, még eközben is tudnak ilyen ambivalens érzések jönni...) Ettől függetlenül hagytunk jópár metrót elmenni, mert nehéz volt a bódulattól és egymástól elszakadni. Végül mégis sikerült, de tudtuk, hogy még találkoznunk kell, még, még...

Ez már másnap megtörtént. Amikor túl voltam egy szomorú eseményen (eltemettük egy volt osztálytársnőmet, és egyébként második unokatestvéremet), és egy örömteli esemény előtt (találkoztam a "kis Olasz"-szal, a lázadóval), akkor találkoztunk ismét. Sétáltunk a környéken egy kicsit, de útközben végig ott volt a feszültség, valami vád is talán, hogy miért csinálod, miért csináljuk ezt, hogyan lehet ez!!! Nem jutottunk semmire, sosem jutunk semmire... Csak körbe-körbe...
Aztán később, a "kis Olasz" után ismét találkoztunk. És már megint olyan filmszerű volt az egész... Miért érzem ezt? Szabadság tér, alkonyat, langyos szellő... :-))) Egy kis tétovázás után (meglátnak) ismét csak beültünk egy kis kocsmába, ahol megittunk egy sört. Közben persze egy ölelés, amiben el lehetne simán veszni, és az illatok. Istenem, milyen jó illata van... Más, új. És a szenvedés, az akarom-de-nem-lehet érzése. És miért van ez az érzés? Mert nem maradtunk meg a szexuális vonzalomnál, hanem elmentünk érzelmi irányba is elég rendesen. És ez aztán már végképp tabu, merénylet azok ellen, akiknek az életünket ajánlottuk. Ez ellen harcolunk, eddig sikertelenül.... Miután elbúcsúztunk, kimentem a Duna partra, és csak néztem a vizet, ahogyan lassan, sötéten hömpölyög, és elviszi a fényeket magával... Csak néztem, az agyam is kiürült közben, aztán pedig felnéztem az égre, de ettől sem lettem okosabb.

A Kékszeművel a találkozó ott folytatódott, ahol jó régen abbahagytuk. Egymás ugratása, némi pikáns töltettel. Ez megy már az egyetem óta, és ez fog menni, amíg meg nem halunk. Tetszett, mint férfi, de soha nem kezdtem volna vele, mert veszélyesnek ítéltem meg. Aznap este kiderült számomra, hogy ő is csak egy halandó, mint bárki más, egy érzékeny és szeretetre méltó ember. Most már az embert látom és kedvelem benne. A férfi már nem tetszik, de ez nem is lényeg már. Az biztos, hogy beleszeretni nem tudnék soha, viszont havernak tökéletes. Megtárgyaltuk az élet nagy dolgait, majdnem megváltottuk a világot is, és szereztem némi önigazolást. Ez jó volt, adott körülmények között. Ő azt vallja, hogy lehetetlenség testileg hűnek lenni egyetlen emberhez egy életen át. Érzelmileg viszont nem lehetetlen talán, és nem tudná elképzelni, hogy elhagyja a feleségét valaki másért. Vele akarja leélni az életét, de időnként mással is jól érzi magát. Hát ennyi. Ilyen egyszerű.
Közben megittunk két üveg bort, az egyik természetesen.... Kísért a feleség szelleme. :-) De mondjuk azt, hogy ha mindent jelnek veszek... a sors vigyáz rám. Nagyon, nagyon keményen vigyáz. Megenged egy kis romantikát, érzelmeket is, de csak annyira, hogy le ne térjek az útról, amelyen éppen elindultam.
A bor hatott, eléggé görbe este lett. Kékszemű elrohant a vonathoz, én meg eldülöngéltem a hévig. :-) Ott benyomtam egy félméteres húsos melegszendvicset, és utána jobb lett. Anyám elém jött, és vigyorogva jegyezte meg, hogy milyen cefreszagom van. :-) Hiába na, adni kell a testnek és az érzékeknek. :-D

A reggel kicsit nehezen indult, szédelgősen, óvatosan tettem meg minden mozdulatot, de nem lett baj szerencsére. Aztán újra kezdetét vette a rohanás, babalátogatás ki Budára a francba, pillanatnyi elámulás a lakás láttán, talán cseppnyi irigység is, majd a kijózanító gondolat, hogy mindez csak anyagi, és ezért múlandó, a lélek szempontjából lényegtelen (de a napfényt akkor is irigyeltem, mert az itt nagyon hiányzik), majd visszarohanás, ebéd Diával, kicsit felszínes beszélgetés, már ami háromnegyed óra alatt lehetséges... És aztán újra ünneplőbe öltöztetni a lelkemet, mert ismét találkozunk...

Persze először csak röviden, kicsit zaklatottan is, mert az ő munkahelye közelében, és jaj mi lesz, ha meglátnak, meg a térfigyelő kamerákon most ott leszünk 24 óra hosszáig (ettől most tudom, hogy a hideg is ki fogja rázni, ha olvassa, mert ilyet arra feléjük nem mondanak, hogy óra hosszát... ;-))). Ki a jó fene fogja azt valaha is megnézni?? Mindegy, elmúlt már. Szóval egy aranyos kávézóba tértünk be, nagyon tetszett a hely, még akár romantikázós helynek is mondhatnám, ha nem lettek volna ott ismerősei... Elmesélte az álmát, csak félve, hogy most vajon mit fogok szólni... természetesen eléggé szexuális jellegű, és talán kicsit degradáló is lehetne rám nézve, de mivel tudom, hogy mi az igazság, így nem zavart egyáltalán. Csak csendben mosolyogtam, valahol pozitív, hogy álmodik velem. És megmondtam a szemébe, hogy nagyon szívesen megtenném... és közben néznék rá AZZAL a nézésemmel.
Ez onnan jött talán, hogy kedden megkérdezte, hány pasi volt már az életemben. Nem nagyon akartam elmondani, mert elvem, hogy ezek csak számok, és a háttértörténetek ismeretében nem mondanak semmit... Mit számít ez? Mindenesetre nagyon akarta tudni, én pedig engedtem, és elmondtam. Meglepődött, azt hiszem, mert több, mint amennyi nővel ő volt. De ha azt vesszük, ő már nagyon rég óta él egy tartós kapcsolatban, plusz én idősebb is vagyok... :-) Annyira nem jelent semmit... Őket már régen elengedtem, kitöröltem, nincsenek már ott velem. Egyetlen ember van még velem a Drágán kívül, de ő (remélem) velem is lesz mindig. És ha már itt tartunk, milyen érdekes, hogy ő, akit még alig ismerek, már tud rólam ilyesmit, a férjem meg nem, és én sem róla, igaz, ez nem is érdekelt minket soha. A lényeg az, hogy megtaláltuk egymást, a többi, ami régen volt, a jelen szempontjából lényegtelen.

Természetes, hogy még látni akartuk egymást. És ügyes voltam, meg szerencsésen is alakult, hogy összejött, és közben Anyuval is elmentünk egy kicsit shoppingolni. Ilyen ez mindig, amikor hazajövök, egyfajta ámokfutás, mindenkivel találkozni, mindenki igényeit kielégíteni...

Délután tehát újra találkoztunk, a javaslat egy Duna-parti séta volt, aminek nagyon örültem, mert imádom a Dunát, a vizet úgy általában, és a város fényeit, már gyerekkorom óta. Nagy nehezen lejutottunk a vízhez. Leülhettünk volna egy padra, annyira nem volt hideg, de akkor túl nagy lett volna a kísértés, a hely, az egész hangulata, az Újhold keskeny sarlója a Vár felett, és mi ketten ott a padon... Már megint egy filmben vagyok, az is, ahogyan lesétálok a nagy-nagy hosszú lépcsőn egészen a vízig, a kövekig, annyi, de annyi lehetőség... De nem, nem, mert halszag van (amit én nem éreztem, mert minden idegszálammal másra koncentráltam), mert meglátnak, mert felhívnak... Így hát tovább sétáltunk, egy ideig nézelődtünk az Országház előtt a parkban, telefonáltunk egy sort (ő a feleségével persze), ismét egy ölelés, és ezernyi, ezernyi lehetőség, de semmi... Tovább sétáltunk, beültünk egy szocreál cukrászdába egy sütire, agonizáltunk azon, hogy már megint milyen kevés időnk van, holott ráérne tovább is (én meg pknt azért hoztam előrébb a programomat, mert úgy volt, hogy csak eddig ér rá), a Jászain aztán a parkban, mivel a szememre vetette, hogy én nem kezdeményezek (mivel én vagyok a nő...), tettem egy lépést feléje, és megálltam hozzá egészen közel. Alulról néztem fel rá, azzal a nézéssel, de mégis gyenge nőként, várakozón, elfogadón és befogadón. Annyira tudtam, hogy mi játszódott le akkor benne, hogy mennyire erős volt a vonzás akkor ott... Később le is írta, hogy az egy gyomros volt, amit nagyon jól ismerek én is, amikor hirtelen az összes idegszáladat egy hatalmas energialöket éri, ahogyan a másik belép a személyes teredbe, egészen közel... Aztán ez az energia lejjebb ment, és a gatyájában kötött ki. Hiába, a mi kis történetünk ott kezdődött. És megint csak öleltük egymást, szorosan, és arra a pár pillanatra elrepültünk messzire a város zajától, a hétköznapjainktól, az egész kib***ott társadalomtól, és nem létezett semmi más, csak ő és én, abban az ölelésben. Ebben az ölelésben a kérdés is benne volt, a kétségbeesés kérdése, a mi lesz most? Mi lesz velünk? Hogyan tovább? Miért nem lehet? És amikor elköszöntünk, még nagyon sokáig állt ott, és csak nézett utánam. Megkövülten, értetlenül.

Kedvenc Ex-Kolléga jó fej volt, laza, bár kicsit megfáradt a saját fontosságától, úgy látom, ugyanakkor meg is komolyodott. Szorítok neki, hogy az a szerelem beteljesedhessen, habár a kilátások jelenleg nem jók. A lány a másik féltekén, túl messze, a nyár pedig elkezdődött... Nagyon szeretném, ha végre megtalálná ő is a másik felét, ha boldog lenne végre és nem pusztítaná magát többé...
Vele is elfilozofáltunk az életről, a házasságról, és ő is úgy látja, mint tegnap Kékszemű... Mindenki úgy látja? Mondjuk inkább úgy, hogy a férfiak úgy látják.

Másnap reggel nagyon korán felkeltem. Bortúra a lányokkal odalenn délen, haha, vicces gyerek ez a sors, hogy miért pont oda akartak menni a lányok, ahol ő is éppen ott lesz, tök véletlenül, mindössze néhány kilométer választ el minket egymástól... Ez egy teszt, tesztel minket az élet, hogy hogyan tudunk ellenállni a kísértésnek, és egymásnak. Különös gonndal készültem, még a hajamat is becsavartam, hogy estére szexi legyek. Útközben már beszéltünk, persze pont ott jártunk, ahonnan a felesége származik, micsoda helyzetkomikum ez! Megnéztük a két kis falut, amit javasolt, nagyon szépek valóban, csak ilyenkor teljesen elhagyatottak, majd elfoglaltuk a szállást (hatalmas szoba plusz egy ággyal, hmmm...), és nekiindultunk a borozóknak. Nekem minden mindegy volt, azt sem tudtam, hol vagyok éppen, minden sejtem feszülten várakozott... Közben sms-ben ment az infó, hol vagyunk éppen. És egyszercsak megérkezett. Nagyon sokat agyaltunk agyon, hogy mégis mit mondunk majd, hogy kerül ő oda, milyen mesét adjunk be a lányoknak, hogy ne legyen feltűnő. Az egész azonnal értelmét vesztette, mert egy picike pincében voltunk, csak mi hárman lányok és a borász, és oda nem sétál csak úgy be akárki az utcáról. Épp egy borkóstoló vége felé jártunk már, lassan túl voltunk egy üvegnyi boron, persze ez jó sokféléből összetevődött, úgyhogy a lányok lazán vették a helyzetet. Meg tetszett is nekik, hogy csatlakozott hozzánk egy férfi, egy nem is akármilyen férfi. Ő sajnos nem ivott, nem ihatott, mert kocsival volt, és mindennek tetejébe még sűrű, tejszerű köd is volt. Megmutatta nekünk a kedvenc pincéjét, ahol halovány emlékeim szerint nagyon jó bort ittunk (mint másnap reggel kiderült, a legdrágábbat), én pedig csak néztem őt, na nem feltűnően, nehogy a lányok észre vegyék. Gonosz a sors, hogy utamba küld egy olyan pasast, aki nagyon tetszik, és aki még szexuálisan is vonz. Az idő pedig csak rohant és rohant, és neki már mennie is kellett. Ez igazságtalanság. A lányok bementek abba a borozóba, ahol kezdtük a napot, én meg felkísértem a kocsihoz. Ismét csak a tétovázás és a sóhajtozás, majd be a kocsiba, gurulás pár métert a borozó elé, ott kiszállás, és elköszönés. Ölelés a sötét, ködös éjszakában, és akkor már ő is tudta, hogy nincs visszaút, ez az utolsó lehetőség, most kell megtennie. Magától értetődően forrtak össze ajkaink a csókban, ami könnyed volt és játékos... és nagyon rövid. Annyira régen vártam már, és annyira akartam, és annyira jó volt, és annyira szerettem volna még tovább.... Tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy jól csókol, tudtam, tudtam, megőrülök. Ennyi nem elég, ezt a csókot órákig tudnám folytatni... Could I have this kiss forever?

Kicsit magamon kívül és elveszetten mentem vissza a borozóba, és csak ültem ott, néztem ki a fejemből. Bámultam a lányokat, hallgattam a szövegelést, majd libazsíros kenyeret ettem... és közben nem hallottam, hogy csörög a telefonom!!! Hogy miért nem hallottam? Talán mert sok bort ittam, talán mert hangzavar volt... de leginkább talán azért, mert azt gondoltam, hogy ő egy nagyon határozott férfi, és ha azt mondja, hogy márpedig most hazamegy, akkor én azt elfogadom, hogy most hazament. De nem ment haza... Kinn várt engem, de erről már csak jó háromnegyed óra múlva értesültem, amikor észre is vettem a nem fogadott hívást. Akkor már késő volt...

Sms-ek következtek... Állítólag nyomulós nyelvű vagyok, és nem hagytam, hogy finom legyen. ??? Ezt én nem éreztem, de az tény, hogy már annyira vártam ezt a csókot, hogy biztos bedobtam magam.... :-)) Én finomnak éreztem, nagyon is, de akkor ott nem volt lehetőség és idő sem egy hosszú és finom csókot váltani. És még hozzálépő csábos és csodálatos teremtés is vagyok. Ezt nagyon szépen mondta. Nem tuddom, ilyet mondott-e már valaki, szerintem még nem. Az sms-ek után telefonok, ismét, a fürdőszobában telefonáltam, hová menjek, hogy ne hallják a lányok? Jó volt hallani, akkor is, ha ezek a telefonok mindig kicsit cívódók... és nagyon vágyakózók, és sehová sem vezetők.

Másnap nagyon korán felébredtem, de a csajok is. Kicsit óvatosan kellett mozognom, megint csak azon a határon egyensúlyoztam, ahol már csak egyetlen apró billenés kellett volna ahhoz, hogy rosszul érezzem magam. Szerencsére sikerült ideát maradni. A másik gondom az volt, hogy álarcot kellett viselnem, úgy beszélnem vagy nem beszélnem róla, mintha semmit sem jelentene, vagy legalábbis nem többet egy ismerősnél. Ami viszont meglepett, hogy a csajoknak nagyon tetszett. Pedig ők aztán kritikusak, különleges igényekkel és ízléssel (ami számomra inkább kifacsarodott, mint különleges), és általában nem jönnek be nekik azok a pasik, akik nekem tetszenek (mondjuk ez nem akadályozta meg a szőkét abban régebben, hogy folyamatosan bepróbálkozzon.). Eddig az egyetlen kivétel a Drága volt - és most már van másik is, ami vicces valahol.

Reggeli után visszamentünk abba a pincébe, amit ő mutatott nekünk este, és vettünk egy csomó bort. Lementünk ténylegesen is a pincébe, amit, látva, kár lett volna kihagyni. Nagyon szép volt, a borok finomak, a srác pedig nagyon profin magyarázott.
Utána elindultunk haza, ismét sűrű ködben. Ez fog most már mindig erre a helyre emlékeztetni. Az érzéki csók és a tejszerű köd. Meg a várakozás.

Egész délelőtt vártam, hogy hátha jelentkezik, egy sms, vagy telefon, de semmi. Végül nem bírtam ki, és küldtem én egy sms-t. Rögtön megkérdezte, hogy nem bírtam ki, ugye? Hát nem. Este aztán megkaptam a magamét. Nem tudom, hányszor beszélhettünk, de minimum tízszer biztosan. Boregyleti ülés volt, aholtermészetesen ittak is, úgyhogy egy idő után már egyre akadozóbb nyelvvel hívott fel. Az alkohol persze feloldja a gátlásokat, mondhatnám, de az irány, bár először nagyon tetszett, és jól esett, egy idő után mégis kicsit ijesztővé vált. A lényeg, hogy nagyon szeretne engem, ha lehetne... és mi minden lehetne... ez teljesen rendben is van, mert én is ezt éreztem mindazok után, ami a héten történt, de egy idő után átfordult szenvedésbe, önmarcangolásba, önvádaskodásba, illetve az azon való panaszkodásba, hogy én miért nem hagytam őt, hogy finom legyen, ő ezt nhem így akarta, teljesen más lehetett volna... És a fellegekből lezuhantam akkor, ő rántott le, mert én boldog voltam, és úgy éreztem, hogy jó volt, és a végén én voltam a hibás, meg lettem vádolva, hogy elrontottam mindent... Mit, könyörgöm? Mit lehet elrontani egy fél perces csókban? Igen, az a bűnöm, hogy nem úgy csókoltam vissza, ahogyan ő azt elképzelte. Én is panaszkodhattam volna, hogy én meg egy icipicit rámenősebb csókra vágytam volna, de nem panaszkodtam, mert engem ez is maximálisan boldoggá tett.... Ez lett volna az, amit az asztrológus mondott? Hogy csalódás lesz? Mert mindketten többet látunk bele a másikba, mint ami? Vagy még hátravan a csalódás? Nagyon remélem, hogy ez volt az, és ha ezek után még történne valaha valami, az már gyönyörű lesz....
Nem, számomra a csók csodálatos volt. A csalódás a késői telefonhívások voltak. Az akadozó nyelvvel ezerszer elismételt, sehová sem vezető mondatok. És sajnálom nagyon, de ez tényleg olyan volt, mint az apám, amikor ivott. Amikor ezt elmondtam neki, nagyon kiakadt rajta. Pedig nem is tudja, hogy milyen volt az apám... Kiakadni nekem lett volna okom pont a rossz emlék miatt (nem őmiatta). De nem akadtam ki, csak elkönyveltem, hogy ilyen van, és kész. Hulla fáradt voltam, korán aludni akartam már, de ő csak hívott és hívott, rendíthetetlenül... Később, mikor már elköszöntünk, lehalkítottam a telefont, mert tudtam, hogy ha nem teszem, akkor nem sokat fogok aludni az éjjel. Muszáj voltam megtenni, mert a reggelek már borozós este is szédülősek voltak a fáradtságtól.

Reggelre hét nem fogadott hívásom volt. Istenkém, milyen egy pasi, mennyire agresszív, és mennyire szenvedélyes... Tökéletes ellentéte a Drágának.
Nem kellett sokáig várnom, hívott újra. Még eléggé labilis lelkiállapotban, ahogy kivettem a szavaiból, habár már kicsit józanabbul. De változni nem változott semmi, ugyanaz a téma, mint éjjel.
Délután aztán, mikor elindult a feleségéért, felhívott még, hogy elbúcsúzzon. Örökre. Ez ijesztő volt. Nem, nem, kérlek ne még. Erre még nem vagyok felkészülve. Kicsivel később újra beszéltünk, akkor már sokkal józanabbul, az előző estéről is, akkor már nem tűnt olyan rémisztőnek a dolog, habár még mindig bennem volt az, hogy mi van, ha tényleg vége van? Vége? minek is van vége? Annak, ami el sem kezdődött? Vagy elkezdődött volna mégis?

Ma reggel felhívtam, hogy jó utat kívánjak és elköszönjek. Amikor néhány hete kérdezte, nem leszek-e ebben a két napban véletlenül Brüsszelben, átvillant az agyamon, hogy de, talán el kellene repülnöm Brüsszelbe. Mit lett volna akkor? Ott, egy idegen városban, távol a családtól, az ismerősöktől, a kötelezettségektől? Akkor bátrabbak lettünk volna?
Természetesen nem mentem Brüsszelbe, mert nem nagyon kivitelezhető, főleg úgy, hogy most van a szüleetésnapom. És a reptérre sem mentem ki, elköszönni tőle, pedig nagyon szívesen kimentem volna. Ami miatt mégsem tettem, az az ő múltja. Nem akarok annak az ismétlése lenni. Az már megtörtént egyszer, más lánnyal, én meg én vagyok, egy merőben más, új történet, új körülményekkel. Meg színházat játszani sem akartam, minek tenném, ha amúgy a helyzet nem indokolná?

Még egyszer beszéltünk. Aztán ő is elrepült, és később én is, vissza ide. Most csend van, nagyon nagy csend és nyugalom. Furcsa az elmúlt egy hét után. Ülök, és mosolygok magam elé. Hiányzik, már most. Nehéz lesz. Mert megszerettem.


2009. november 14., szombat

Sunshine

Gabrielle: Sunshine

Made a wish
I can dream
I can be what I want to be
Not afraid
to live the life
and fulfill my fantasies
I learnt a lot of tricks to help me live my life
you helped me find my paradise
when you came you were like

//: Sunshine through my window
That's what you are, my shining star
Sunshine
Making me feel I'm on top of the world
Telling me I'll go far://

Reaching out, for new heights
you inspired me to try
Felt the magic inside
And felt that I could fly
I'm looking at the world in an optimistic light
You made me appreciate my life
Cause when you came you were like

//: Sunshine through my window
That's what you are, my shining star
Sunshine
Making me feel I'm on top of the world
Telling me I'll go far://

You are the calm, when I am the storm
You are the breeze, that carries me on
When I set adrift, you anchor me
You're there for me

//: Sunshine through my window
That's what you are, my shining star
Sunshine
Making me feel I'm on top of the world
Telling me I'll go far://

És a modern verzió....

2009. november 4., szerda

Igazi tél van...

Oláh Pál: Igazi tél van…


Igazi tél van,
egy kicsit hideg.
Esik a hó és süvít a szél
az adó antennán zenél.

Nézem a szürkéskék eget
vonszol a hátán sok nehéz felleget.
Kérdésem felteszem neki
De nincs rá felelet.

Jön majd a szép tavasz
elűzi a telet.
Eltűnik majd a hó
s viszi kérdésemet.

A madarak csókolóznak
szép zöld lombok között.
Amott a patakban
kérdésem kikötött.

Ha jön a forró nyár
s a kövér lomha dél.
Egy nagy fa árnyában
kérdésem ott henyél.

Szénaboglya tövén
simul egy boldog pár.
Kérdésem szemérmes
s így nem mehet tovább.

A vén nap korongja
nem lesz oly tüzes már.
Megérkezik az ősz
és búcsút int a nyár.

Véget ér az ősz is
ismét eljön a tél.
Újra tőle kérdem:
- Szerethetlek-e még?


Véletlenül találtam erre a versre. Milyen érdekes, hogy pont volt Alma Materem honlapján. Passzol, szakad kinn a hó. Szárnyakat szeretnék, szél szárnyán könnyen suhanót. Akkor elrepülhettem volna a vadludakkal a csillagos, sötét éjszakában....

2009. november 3., kedd

Boldog születésnapot

Boldog születésnapot, Cirmos Macsek! :-) Remélem úgy sikerült ez a nap, ahogyan szeretted volna...

Bár mostanában nem nagyon tudunk értekezni, de azért nem múlik el nap, hogy ne gondolnék Rád, Rátok!! Nagyon szorítok, hogy minden sikerüljön, és túl legyetek a nehezén!! Nem véletlenül állít az élet ilyen nehéz helyzet elé mindkettőtöket, ez most egy teszt, amin helyt kell állni. Szeretettel és a dolgok elfogadásával menni fog! Hiszem azt, hogy ezt is Ti választottátok, azért, hogy általa is fejlődhessetek, többek lehessetek. Kitartás és semmi esetre se adjátok fel!

Remélem, hogy azóta találtatok már valamilyen megoldást, még ha nem is olyan szívmelengetőt, mint amilyenek az első tervek voltak. Azt tartsátok szem előtt, hogy ez csak egy fél év, ami után ott lesz még egy egész élet. Hajrá!

Te fantasztikus ember vagy, mindig és minden helyzetben olyan higgadt és bölcs tudtál maradni... Odafentről figyelnek és vigyáznak Rátok, ne aggódj!! :-) Sajnálom, hogy már nem találkozunk, mielőtt elmész, de remélem néha azért olvassuk egymást... ;-)

2009. november 1., vasárnap

Találkozunk...

A héten elején ismét úgy érzetem, hogy búcsúzunk. Fájdalmasan, szomorúan, magunkat és egymást emésztve. Hogy mégsem fogunk találkozni, és annyiban marad minden. Annyiban marad egy történet, ami igaz sem volt, ami nem is volt, csak a mi képzeletünkben. Egy történet, ami csak a képzelet, az érzékek és az érzelmek játéka csupán, és a rideg, való világban, a nagybetűs ÉLET-ben nincsen létjogosultsága. Egy történet, amit mindenki saját kedve szerint színez, alakít, hajlít tovább. És amibe a valóság olykor kegyetlenül bepofátlankodik.

Aztán a hét vége felé felfejlődött a hangulat, lazítottunk, egymást bátorítottuk, nyugtattuk, és végre kimondtuk mindketten, hogy akárhogyan is lesz azután, akármelyik is a felsorolt és agyonbeszélt verziók közül, akkor is találkozni akarunk egymással... És hogy addig is, amíg nem találkozunk, marad minden a régiben, mert igényeljük egymás társaságát. Juhéé! :-) Hogy őszinte legyek, megkönnyebbültem titokban, nagyon örülök neki és nagyon várom már.

Mondjuk elvárni nem akarok, nem is várhatok el ettől a találkozástól semmit. Amilyen lesz, olyan lesz. Továbbgondolni sem akarom, nem is szabad a történetet. Majd adja magát minden, hiszek benne, hogy odafenn a Jóisten figyel minket, és ha nyitottak vagyunk rá, hogy észrevegyük az apró jeleket, akkor el is rendez mindent. És akkor tényleg úgy lesz jó minden, ahogy lesz.

Azt persze azért elképzelem, hogy milyen lesz majd a találkozás, amikor először meglátjuk egymást. Hogy milyen lehet majd együtt kávézni...


Ott ülni mellette, vagy vele szemben, hallani a hangját, beletúrni a hajába (ha már annyit, de annyit beszélünk róla)... és megölelni egymást.


Hogy mi mást még? Mást képzelni már tabu....



Addig meg megpróbálom elfogadni, hogy az érzelmek virtustáncot járnak, föl-le, föl-le, és hogy a hét eleje mindig sokkal nehezebb, mert akkor ott volt a család, az életünk párja, és eltávolodtunk egymástól, meg a gondolatainktól, és mindent kicsit távolabbról és felülről szemlélünk, és megrettenünk tőle... ami egyébként rendjén is való. Visszatalálni egymáshoz ilyenkor nehéz, mert így még jobban érezzük, hogy amit teszünk, az tilos... Ebben az életben, ebben a társadalomban, a társadalmi normák és elvárások alapján.
De elfogadom, hogy ez van velünk, ez a valóságunk, mert ha ellenszegülök, ha őrlöm magam rajta, akkor vesztesként alulmaradok a csatában, felőrlöm, tönkreteszem magam. Annak meg értelme nincs. Megélem hát a pillanatot a maga valójában, és igyekszem a számomra legjobbat és legpozitívabbat kivenni belőle. Carpe Diem!!

(Első ránézésre nem gondoltam volna, hogy ilyen baromi nehéz mangát rajzolni... Rengeteg gyakorlás kell még hozzá, hogy tökélyre lehessen fejleszteni. Az arcok már mennek nagyjából, na de a kezek??? Azok még bénák...
Az utolsó kép meg csak félkész még, többre már nem fogja most futni...
Képek feltöltve 2009. november 14-én.)

Csak úgy 2.

Csak mert ez a nap egy olyan nap, amilyennek minden napnak lennie kellene... mert minden jól sikerül, mert minden vidám...

Mert lenn voltam a kutyával, és még fotókat is csináltam, igaz a fények már nem voltak délután annyira királyak, mint korán reggel, de azért megteszi... mert elértem a buszt, amivel edzésre kellett mennem (a héten már a másodikra!!! Woooahh!), és a metróból rossz helyen szálltam ki, vagyis az állomás elején, és nem a végén... és így vissza kellett gyalogolnom, és ezért az utamba esett egy hostel, ahol egy csomó állásajánlat volt kinn az ablakban... én meg fogtam magam, és bementem, a kutyasétáltatós dzsekimben meg a kopott farmeremben, sportcipőben, és a nő úgy örült nekem, mint majom a farkának, és azt mondta, hogy nagyon jók az esélyeim, és szimpi vagyok, és esetleg tudnék azonnal kezdeni?? Persze még előbb még el kell küldenem az önéletrajzomat meg az egész paksamétát, meg beszélnem kell a fővezérrel, de ki tudja??

Mert az edzésem szuper volt, mert a Drága tegnap tényleg vette az adást és most kedvesebb volt velem, mint szokott, és sokkal jobb edzést is tartott. Mert hazafelé együtt mentünk, aztán én leszálltam a villamosról és ő ment tovább a másik edzésre, én meg lementem a metróba, és a másik oldalra egyszercsak besétál Csabi... Tudtam, hogy itt van, mert visszahúzta a szíve, de mivel én nem tartozom a legszűkebb baráti köréhez, ezért nem kaptam buli meghívást. Integettem kicsit, amikor épp rám nézett, először nem esett le neki, de mikor másodjára rám nézett, akkor már igen, és azonnal visszament fel, majd átjött hozzám, és egy akkora mosolyt meg ölelést kaptam, hogy csak na. Éppen ráért ő is, persze normális kávézó nincs akörnyéken, nem baj, bementünk a moziba és a mozi kávézójába ültünk be. Dumáltunk, és tök jól érzetük magunkat, és azt mondta, hogy szuper a cd, amit tőlem kapott búcsúzóul, és az első két hétben, amikor rettenetes "honvágya" volt, akkor egyfolytában azt hallgatta. Ez engem annyira boldoggá tett, mert ilyet még nem csináltam azelőtt, hogy valakinek összeállítsak egy cd-t zenékkel, főleg nem egy városról, és főleg mert ő 10 évvel fiatalabb nálam, igazi partiarc, és mégis bejött neki. Mondta, hogy decemberben újra jön, és akkor majd csinál egy brunch-ot, mondtam, hogy akkor már ne hagyjon ki...

És mert azt mondta, hogy tökre igazam van, amikor azt mondom, hogy nem tudok úgy beszélgetni a helyiekkel, hiába beszélek már nagyon jól, mert még ő sem, holott ő osztrák meg német egyetemre is járt és már évek óta német nyelvterületen él, és még mindig, ha a kollégákkal elment valahová, nem mindig értette a poénokat és sokszor kimaradt a beszélgetésekből, mert nem tudott olyan spontánul reagálni. Hálás vagyok, mert a mai nap ketten is engem igazoltak, és a Drága meg befoghatja, mert mégsem én vagyok paranoiás hanem tényleg így van. :-)

Emlékezem...

Mert ma Mindenszentek van. Nincsen sok halottam, szerencsére, és akiket ismertem, azok sem álltak annyira nagyon közel hozzám. Egyetlenegytől eltekintve.

Ő Éva néni, volt óvónőm (az óvoda vezető óvónője), barátnőm, pót-nagymamám. Valóban, pont akkor kerültem vele ismét kapcsolatba, amikor az apai nagyanyámat "elvesztettem", vagyis kezdtem.

Mennyire megtaláltuk a hangot már akkor is, pedig én még csak alig 15 éves voltam. Amíg a fiúk a régi Ladát szerelték az udvarban, addig mi beszélgettünk. És utána is, ha nem is havi rendszerességgel, de megmaradt a kapcsolat, az első néhány évben ritkábban, de aztán úgy 20 éves koromtól megint gyakrabban, akkor már havonta szinten. Egyetlen kivételtől eltekintve én mentem hozzá, a régi, csendes házba, ahol mindig finom meleg volt, és ahol mindig akadt valami aprósütemény. Éva nénit mindig érdekelte, mi van velem, hogyan gondolkodom a világról és az életről, és mi van velem éppen. Ha valami olyat tettem, ami neki nem nagyon tetszett, pl. olyan fiúval jártam, aki rangon aluli volt, szelíden korholt, mégis jobban fájt az sokszor egy arculcsapásnál.

De leginkább dícsért, és beszélgetett, és kérdezett... Most már sajnálom, hogy olyan fiatal voltam még, és ezért nem tudtam visszakérdezni, csak a legvégén már, a legutolsó évében. Az Ex nagyon tetszett neki, azzal a tudattal ment el, hogy jó helyen vagyok, révbe értem végre. Ha tudná... hogy azóta mennyi minden történt. De hiszen tudja, hiszem, hogy tudja, a lélek, aki az ő testében lakozott, most is lát. Éppen ezért nem sajnálom annyira, hogy nem tudok most kimenni hozzá a temetőbe, hogy virágot vigyek és egy gyertyát gyújtsak, amint azt tetem minden évben, amíg otthon éltem, mert az csak a porhüvelye ott, abban a sírban. A lelke fenn van a fényben, pihen és boldog.

Éva néni nagyon bölcs asszony volt, egy öreg, sok életet megélt lélek, aki, ha emberére akadt, végre kibontakozhatott. Ennek hiányában viszont sok emberrel és helyzettel nem tudott mit kezdeni, csak csendes kétségbeeséssel szemlélte, hogyan bukdácsol a fia, majd az unokái az élet útvesztőjében. Mindig higgadt, megfontolt volt, és a 75 éve tapasztalatával nagyon jó tanácsokat tudott adni, amiket ma is igyekszem szem előtt tartani. Vidám volt és szerette az életet, a szép ruhákat, az utazást. És Antonio Banderast. :-) Ez az egy alkalom volt, amikor eljött hozzánk, már betegen és soványan, hogy videón megnézzük a Zorro-t Banderas-szal a főszerepben. Akkor egyszeriben ismét sugárzó fiatal nővé vált, a szeme csillogott, olyan elragadtatással nézte kedvencét. :-)



Isten nyugosztalja Éva néni, nagyon hiányzik. Remélem találkozunk még ebben az életben...

Csak úgy

Csak mert jó kedvem van, mert süt a nap, mert ma egy csomót takarítottam és egész nap nyitva az ablak, mert elkezdtem rendet rakni a pincében lévő káoszban... Mert találkoztam a lengyel szomszédasszonnyal, és egész sokat dumáltunk, és megdicsért, hogy milyen jól beszélem már a nyelvet, és megnyugtatott, hogy ne aggódjak, neki még 20 év után is van olyan, hogy nem ért valamit... És mert ezzel engem igazolt, hogy mégsem gondolkodom hülyén, amikor azt mondom, hogy 2 év után még nem tudok olyan nagyon spontán beszélgetni az emberekkel...

Mert sétáltam a kutyával és gyönyörködtem a színek kavalkádjában, a napfényben tündöklő vörösben, sárgában, a lehulló falevelek táncában... Minden enyhén fátyolos aranyszínű fényben fürdik odakinn. Sikeres nap, és még nincs fél 2 sem.

És mert tegnap volt a Drágával egy nagyon komoly beszélgetésünk, amiben minden kijött belőlem azt hiszem, és sikerült nagyjából nyugodtnak maradnom, csak néha bőgtem el magam... A beszélgetés után lement kutyát sétáltatni, nagyon sokáig odavolt, majd feljött és a fürdőszobában volt nagyon sokáig... összevissza krákogott, nem tudtam eldönteni, hogy csak a megfázás, vagy a vacsora is kijött belőle... És utána odajött, és azt mondta, hogy azt hiszi, érti már, mit várok tőle. Hogy rájött, hogy felelősséget kell vállalnia értem, és el kell köteleznie magát mellettem. Heuréka!!! Csak azt nem értem, hogy erre miért csak most jött rá, és miért ilyen áron.............
 

Sample text

Sample Text