Egy gyerekszerelem emlékére

Gyönyörű barna szemei voltak. Hatalmasak. Ártatlanok. Igézőek. Ahogy rám nézett, mindig apró mosolyok táncoltak a szemében, és a szája is huncut mosolyra görbült. ugyanakkor mérhetetlen szomorúság is volt ezekben a szemekben... Amit akkor, gyerekként még nem értettem, nem is nagyon tudtam, hogy mi lehet ez. Szegények voltak, és sokan voltak testvérek. Sokszor volt a keresztanyjáéknál, egy miniatűr házikóban, nem messze tőlünk, mégis, mikor átmentem hozzájuk, a rengeteg gyerek közé, nemcsak a házikóban volt meleg, de a szívekben is. A szeretet ott volt, tapinthatóan.

Hány évesek lehettünk? Hat? Hét? Egyetlen randevúnk volt, negyedikes korunkban, amikor elmentünk a helyi presszóba megenni egy sütit. Az volt életem első randevúja.

Aztán valahogy elmúlt, kinőttük, utána már csak simán osztálytársak voltunk, meg kamaszodni is kezdtünk, és akkor mindenki meghülyül kicsit, keresi a helyét ebben a világban.

Általános iskola után már nem nagyon  hallottam róla. Őt magát is elfelejtettem, néha - néha jutott csak eszembe, akkor is inkább volt osztálytársként.

Egyetlenegyszer találkoztunk még, eléggé meglepő körülmények között. Az Apám házában. Ott feküdt a kanapén, és eléggé készen volt.  Tizenhét évesek lehettünk. Az Apám szedte össze valahol,  betört fejjel, vérezve, úgy vitte haza, hogy rendbetegye, ellássa valamennyire. Akkoriban az Apámmal ivott együtt, nagyon durván, önpusztítóan. Sajnáltam őt, és valahol meg is vetettem, hogy hogyan süllyedhetett idáig. Szinte gyerek voltam még, nem tudtam, hogy a háttérben sokszor nagyon komoly problémák állhatnak, amelyeket az egyén nem képes egyedül feldolgozni. Akkor azt gondoltam, hogy ez csak a gyengeség jele, jó hecc, gyerünk, igyuk le magunkat a sárga földig.

Ma már tudom, hogy akkor ott, betört fejjel segítségért kiáltott némán. És én nem segítettem.

Most, amikor otthon voltam, és néhányan összejöttünk osztálytársak, hogy eltemessük az egyik osztálytársnőnket, jött a döbbenetes hír. A srác, aki hozta, a részvétnyilvánítás után falfehér arccal támolygott vissza hozzánk: Ez a lány már a harmadik volt az osztályból... Az első egy ártatlan, jólelkű fiú, akinek a szíve 32 éves korára már felmondta a szolgálatot. A második az én kis szerelmem.

Akkor ott mindenki közhelyeket puffogtatott, hogy igen, érthető, amilyen életet élt... Nem, nem érthető!!! Eltartott egy ideig, amíg feldolgoztam a hírt, hiszen teljesen mással voltam elfoglalva. Aztán mikor visszajöttem otthonról, írtam egy köremailt az osztálytársaknak, hogy akinek van, légyszi-légyszi küldjön már nekem egy fotót róla. Poszthumusz, emlékbe.

Közben kaptam egy hangfelvételt az egyik barátnőmtől, egy hatéves kislányt hallani rajta, elmeséli, hogy miért is szerelmes a Tomiba. Tomi. Nekem is volt egy Tomim. Akkor megsirattam.

Ugyanakkor kaptam meg az e-mailt a hírt hozó sráctól: várjunk még, még semmi sem biztos, keresik. A rendőrségnél volt nyomozó, így az ügy jó kezekben volt. A nyilvántartásukban már passzívként szerepelt (népességnyilvántartó?), ezért gondolták, hogy nem él.

Két nap múlva újra írt. Megtalálták. Ideiglenesen egy hajléktalanszállóra bejelentve. TOMI ÉL!!!! Van Isten. Ez egy jel nekünk, a többieknek, hogy itt van egy ember, akiért most tehetünk, tennünk kell valamit. Akiért felelősséggel tartozunk. Basszus, miért élek én ilyen messze??? Az osztálytalálkozóra, ami jövő nyár elején lesz, megpróbálják előkeríteni. Jó lenne. Hátha tehetünk valamit érte.

Egy biztos. Halálhírét keltettük. Tomi sokáig fog élni. Élj sokáig, Tomi! Mi Veled vagyunk.