Találkozunk...

A héten elején ismét úgy érzetem, hogy búcsúzunk. Fájdalmasan, szomorúan, magunkat és egymást emésztve. Hogy mégsem fogunk találkozni, és annyiban marad minden. Annyiban marad egy történet, ami igaz sem volt, ami nem is volt, csak a mi képzeletünkben. Egy történet, ami csak a képzelet, az érzékek és az érzelmek játéka csupán, és a rideg, való világban, a nagybetűs ÉLET-ben nincsen létjogosultsága. Egy történet, amit mindenki saját kedve szerint színez, alakít, hajlít tovább. És amibe a valóság olykor kegyetlenül bepofátlankodik.

Aztán a hét vége felé felfejlődött a hangulat, lazítottunk, egymást bátorítottuk, nyugtattuk, és végre kimondtuk mindketten, hogy akárhogyan is lesz azután, akármelyik is a felsorolt és agyonbeszélt verziók közül, akkor is találkozni akarunk egymással... És hogy addig is, amíg nem találkozunk, marad minden a régiben, mert igényeljük egymás társaságát. Juhéé! :-) Hogy őszinte legyek, megkönnyebbültem titokban, nagyon örülök neki és nagyon várom már.

Mondjuk elvárni nem akarok, nem is várhatok el ettől a találkozástól semmit. Amilyen lesz, olyan lesz. Továbbgondolni sem akarom, nem is szabad a történetet. Majd adja magát minden, hiszek benne, hogy odafenn a Jóisten figyel minket, és ha nyitottak vagyunk rá, hogy észrevegyük az apró jeleket, akkor el is rendez mindent. És akkor tényleg úgy lesz jó minden, ahogy lesz.

Azt persze azért elképzelem, hogy milyen lesz majd a találkozás, amikor először meglátjuk egymást. Hogy milyen lehet majd együtt kávézni...

Ott ülni mellette, vagy vele szemben, hallani a hangját, beletúrni a hajába (ha már annyit, de annyit beszélünk róla)... és megölelni egymást.

Hogy mi mást még? Mást képzelni már tabu....

Addig meg megpróbálom elfogadni, hogy az érzelmek virtustáncot járnak, föl-le, föl-le, és hogy a hét eleje mindig sokkal nehezebb, mert akkor ott volt a család, az életünk párja, és eltávolodtunk egymástól, meg a gondolatainktól, és mindent kicsit távolabbról és felülről szemlélünk, és megrettenünk tőle... ami egyébként rendjén is való. Visszatalálni egymáshoz ilyenkor nehéz, mert így még jobban érezzük, hogy amit teszünk, az tilos... Ebben az életben, ebben a társadalomban, a társadalmi normák és elvárások alapján.
De elfogadom, hogy ez van velünk, ez a valóságunk, mert ha ellenszegülök, ha őrlöm magam rajta, akkor vesztesként alulmaradok a csatában, felőrlöm, tönkreteszem magam. Annak meg értelme nincs. Megélem hát a pillanatot a maga valójában, és igyekszem a számomra legjobbat és legpozitívabbat kivenni belőle. Carpe Diem!!

(Első ránézésre nem gondoltam volna, hogy ilyen baromi nehéz mangát rajzolni... Rengeteg gyakorlás kell még hozzá, hogy tökélyre lehessen fejleszteni. Az arcok már mennek nagyjából, na de a kezek??? Azok még bénák...
Az utolsó kép meg csak félkész még, többre már nem fogja most futni...
Képek feltöltve 2009. november 14-én.)