Találkoztunk...

Találkoztunk egyszer... Találkoztunk kétszer... és még sokszor.

Már hétfőn azzal kellett volna kezdeni, de talán féltünk tőle? Tartottunk valamitől? És hát ott volt a "háver", igen, aki előtt titkolni kell, hogy létezem, pedig simán odamentem volna. Már hétfő este. Már akkor megmutatkozott valami abból, ami előttem állt, és ami aztán meg is történt a héten, abból az érzelmi őrületből, bódulatból, ami beszippantott, és fogva tartott ebben a néhány napban. Már akkor elkezdődött a huzavona, a csiki-csuki, a gyere-ne gyere, a nem akarlak, de akarlak mégis. Tanácstalan voltam, mert ez egy új helyzet, de aztán ott volt Kiki és Cirmos, és ők azt mondták, hogy ő a férfi, döntse el, hogy mit akar. Ha meg nem tudja eldönteni, akkor ne menjek. Van benne valami igazság.

Amúgy is azt tanulom, gyakorlom most, hogyan legyek nő, méginkább nő, mint amilyen vagyok. Lassan tanulom, de kezdek belejönni, és tetszeni is kezd.
Sokat beszélgettem az Anyámmal és a Nagyanyámmal ez alatt a pár nap alatt, figyeltem is őket, mit, hogyan mondanak, és hogyan viszonyulnak az ellenkező nemhez. Most már tisztán láttam azt az ős-félelmet és szomorúságot, ami a férfinéppel kapcsolatban ott van bennük, és amire a családállítás mutatott rá. Ez az, amivel nekem szakítanom kell, amit ki kell tépnem magamból, mert ezt simán megörököltem tőlük. Nem igaz az, hogy csak válogatós voltam, hogy csak magasra tettem a mércét és ezért mentem olyan későn férjhez. Nem. Az igazság az, hogy féltem. Rettegtem. Attól, hogy mi lesz majd, ha ott lesz mellettem egy férfi végérvényesen? Ha végre nőnek kell lennem?
Kevesen láttak engem jól az elmúlt 34 év alatt, de pont az látott jól, aki a legnagyobb ellenkezést váltotta ki belőlem, a Kedvenc Ex-Kolléga, és pont azért ellenkeztem, mert nagyon nem tetszett, amiket mondott. Most már látom, és fejet hajtok előtte. Cirmostól viszont mindig elfogadtam, amit mondott, és ahogyan látott, de most, annyi idő távlatából és Kiki ismeretében azt gondolom, hogy néha olyat és úgy mondott, hogy az nekem tetsszen és jól essen, és ez nem feltétlenül egyezik meg a valódi gondolataival. Persze ez is csak egy vélemény, és lehet, hogy nincsen igazam.

Csak túléltem azt az estét és eljött végre a kedd. Nagyon izgultam, hogy mi lesz most? Reggel fodrász, aztán még ott egy gyors smink, és irány be a városba. hamarabb odaértem már, így tettem egy kört a Szabadság tér felé, bementem a Csarnokba is, és álltam az újságosnál, várva, hogy végre fél 1 legyen, és én repülhessek. Amikor az újságos előtt álltam, akkor láttam már, hogy ő is ott áll a mécsesnél, szintén korábban, várakozva, kíváncsian. Néztem egy pillanatig távolról és mosolyogtam. Itt van hát, és most azonnal találkozni fogunk.

Amikor odaléptem hozzá, végigmértük egymást tetőtől talpig, majd mintha magától értetődő lenne, meg is öleltük egymást. Itt vagy hát. A szívem közben majd' kiugrott, valóban olyan volt, mint egy első randi, én ismét gyámoltalan tinilány voltam, aki talán a nagy szerelemmel találkozik most.

Bementünk a kávézóba, közben mindketten mosolyogtunk, itt ez a férfi, és itt ez a nő, akik a technikán keresztül megéltek már néhány dolgot, de szemtől szemben most először látják egymást. Meghívtam egy kávéra. A helyzet vicces volt, de nem idegen valahogyan, nem éreztem kényelmetlennek vagy cikinek. Csak szórakoztatónak. Felmentünk az emeletre, szerencsére hamar elhúzott az a néhány ember, aki ott volt, és így nyugodtan tudtunk beszélgetni és egymás szemébe nézni. Az első pillanattól kezdve természetes volt a közelsége, de arra azért ügyeltünk (illetve inkább ő), hogy meglegyen köztünk a szükséges távolság. Megbeszéltük, hogy így is tetszünk egymásnak, sőt, és hogy ő milyennek lát így életben, az ezernyi arcom után. Egyetlen negatívumot tudok csak említeni, ami az egész hetet végigkísérte, ez pedig a mobiltelefon, ami állandó mementóként volt kirakva az asztalra vagy volt betéve a mellső zsebbe, látványosan, mindig gyakorta rápillantva, hogy jajj, nem hívja-e a felesége? Ez az egy beárnyékolhatta volna az egészet, ha nem rántottam volna meg már ott a kávézóban a vállamat képzeletben, és nem mondtam volna azt, hogy végül is teljesen mindegy, ez a jelenünk.

A kávé hamar elfogyott, és neki vissza kellett mennie dolgozni, nekem pedig útlevelet csináltatni. Tavasz volt, én pedig röpdöstem, mint egy pillangó. Mi a fene történik? Ezt mások is észrevették, már régen kaptam annyi mosolyt és elismerő megjegyzést, mint akkor. És nem mellékesen az útlevelet is elintéztem pillanatok alatt, pedig állítólag nem is oda voltam bejelentkezve. :-) És csak megírtam azt az sms-t, amit talán nem kellett volna, és amit egyszer már ő is írt (igaz, csak egy dalt idézve), hogy ha volna két életem... Akkor az egyiket örökre nekem adná. A válasz hamar érkezett. Szerelemgyanús sms-ek... (De betudom a felfokozott lelkiállapotnak.)

Aztán rohanás haza, hogy lezuhanyozzak, és átöltözzek. Útközben előjött a kisördög-énem, és vettem egy csomag óvszert. Biztos, ami biztos... De már akkor tudtam, hogy nem lesz szükségem rá. (És nem is lett.)

Este aztán találkoztunk, igaz, később, mint azt eredetileg terveztük, és hosszas hezitálás és séta után beültünk egy aranyos kis pubba, ahol boroztunk egyet. Persze milyen bort... a feleség szelleme mindenhol ott kísértett. Meg is értem, hogy néha tele volt kétségekkel és félelmekkel - én könnyített pályán indultam, ott nem volt mitől tartanom. Ennek ellenére nagyon erős volt a vonzalom, ez látszott rögtön, és a vágy is arra, hogy még jobban megismerhessük egymást, még közelebbről, hogy érezhessük egymás illatát, megízlelhessük egymást. Mindez aztán egy izgalmas feszengéssé, vibrálássá alakult át. De ellenálltunk, csupán mindent elmondó pillantásokat váltottunk a szavakon felül, és egy ölelést. És végre beletúrhattam a hajába. Meglepődtem a selymességén. Ezért inkább csak simogattam, amit nehezményezett is. De a helyzethez ez illett, mit tegyek? Ha vadul beletúrok, belemarkolok, akkor nem biztos, hogy lett volna megállás...
Ezután elkísért a metróhoz, és ott a vibrálás méginkább felerősödött. Nagyon ott volt az a csók a levegőben... de nem történt meg mégsem. Valóban nem egy metrómegálló a legideálisabb hely erre... Csak néztem őt, azzal a nézéssel, ami tudtam, hogy bevadítja, és közben úgy éreztem magam, mint egy ribanc, aki kelleti magát. (Hiába, még eközben is tudnak ilyen ambivalens érzések jönni...) Ettől függetlenül hagytunk jópár metrót elmenni, mert nehéz volt a bódulattól és egymástól elszakadni. Végül mégis sikerült, de tudtuk, hogy még találkoznunk kell, még, még...

Ez már másnap megtörtént. Amikor túl voltam egy szomorú eseményen (eltemettük egy volt osztálytársnőmet, és egyébként második unokatestvéremet), és egy örömteli esemény előtt (találkoztam a "kis Olasz"-szal, a lázadóval), akkor találkoztunk ismét. Sétáltunk a környéken egy kicsit, de útközben végig ott volt a feszültség, valami vád is talán, hogy miért csinálod, miért csináljuk ezt, hogyan lehet ez!!! Nem jutottunk semmire, sosem jutunk semmire... Csak körbe-körbe...
Aztán később, a "kis Olasz" után ismét találkoztunk. És már megint olyan filmszerű volt az egész... Miért érzem ezt? Szabadság tér, alkonyat, langyos szellő... :-))) Egy kis tétovázás után (meglátnak) ismét csak beültünk egy kis kocsmába, ahol megittunk egy sört. Közben persze egy ölelés, amiben el lehetne simán veszni, és az illatok. Istenem, milyen jó illata van... Más, új. És a szenvedés, az akarom-de-nem-lehet érzése. És miért van ez az érzés? Mert nem maradtunk meg a szexuális vonzalomnál, hanem elmentünk érzelmi irányba is elég rendesen. És ez aztán már végképp tabu, merénylet azok ellen, akiknek az életünket ajánlottuk. Ez ellen harcolunk, eddig sikertelenül.... Miután elbúcsúztunk, kimentem a Duna partra, és csak néztem a vizet, ahogyan lassan, sötéten hömpölyög, és elviszi a fényeket magával... Csak néztem, az agyam is kiürült közben, aztán pedig felnéztem az égre, de ettől sem lettem okosabb.

A Kékszeművel a találkozó ott folytatódott, ahol jó régen abbahagytuk. Egymás ugratása, némi pikáns töltettel. Ez megy már az egyetem óta, és ez fog menni, amíg meg nem halunk. Tetszett, mint férfi, de soha nem kezdtem volna vele, mert veszélyesnek ítéltem meg. Aznap este kiderült számomra, hogy ő is csak egy halandó, mint bárki más, egy érzékeny és szeretetre méltó ember. Most már az embert látom és kedvelem benne. A férfi már nem tetszik, de ez nem is lényeg már. Az biztos, hogy beleszeretni nem tudnék soha, viszont havernak tökéletes. Megtárgyaltuk az élet nagy dolgait, majdnem megváltottuk a világot is, és szereztem némi önigazolást. Ez jó volt, adott körülmények között. Ő azt vallja, hogy lehetetlenség testileg hűnek lenni egyetlen emberhez egy életen át. Érzelmileg viszont nem lehetetlen talán, és nem tudná elképzelni, hogy elhagyja a feleségét valaki másért. Vele akarja leélni az életét, de időnként mással is jól érzi magát. Hát ennyi. Ilyen egyszerű.
Közben megittunk két üveg bort, az egyik természetesen.... Kísért a feleség szelleme. :-) De mondjuk azt, hogy ha mindent jelnek veszek... a sors vigyáz rám. Nagyon, nagyon keményen vigyáz. Megenged egy kis romantikát, érzelmeket is, de csak annyira, hogy le ne térjek az útról, amelyen éppen elindultam.
A bor hatott, eléggé görbe este lett. Kékszemű elrohant a vonathoz, én meg eldülöngéltem a hévig. :-) Ott benyomtam egy félméteres húsos melegszendvicset, és utána jobb lett. Anyám elém jött, és vigyorogva jegyezte meg, hogy milyen cefreszagom van. :-) Hiába na, adni kell a testnek és az érzékeknek. :-D

A reggel kicsit nehezen indult, szédelgősen, óvatosan tettem meg minden mozdulatot, de nem lett baj szerencsére. Aztán újra kezdetét vette a rohanás, babalátogatás ki Budára a francba, pillanatnyi elámulás a lakás láttán, talán cseppnyi irigység is, majd a kijózanító gondolat, hogy mindez csak anyagi, és ezért múlandó, a lélek szempontjából lényegtelen (de a napfényt akkor is irigyeltem, mert az itt nagyon hiányzik), majd visszarohanás, ebéd Diával, kicsit felszínes beszélgetés, már ami háromnegyed óra alatt lehetséges... És aztán újra ünneplőbe öltöztetni a lelkemet, mert ismét találkozunk...

Persze először csak röviden, kicsit zaklatottan is, mert az ő munkahelye közelében, és jaj mi lesz, ha meglátnak, meg a térfigyelő kamerákon most ott leszünk 24 óra hosszáig (ettől most tudom, hogy a hideg is ki fogja rázni, ha olvassa, mert ilyet arra feléjük nem mondanak, hogy óra hosszát... ;-))). Ki a jó fene fogja azt valaha is megnézni?? Mindegy, elmúlt már. Szóval egy aranyos kávézóba tértünk be, nagyon tetszett a hely, még akár romantikázós helynek is mondhatnám, ha nem lettek volna ott ismerősei... Elmesélte az álmát, csak félve, hogy most vajon mit fogok szólni... természetesen eléggé szexuális jellegű, és talán kicsit degradáló is lehetne rám nézve, de mivel tudom, hogy mi az igazság, így nem zavart egyáltalán. Csak csendben mosolyogtam, valahol pozitív, hogy álmodik velem. És megmondtam a szemébe, hogy nagyon szívesen megtenném... és közben néznék rá AZZAL a nézésemmel.
Ez onnan jött talán, hogy kedden megkérdezte, hány pasi volt már az életemben. Nem nagyon akartam elmondani, mert elvem, hogy ezek csak számok, és a háttértörténetek ismeretében nem mondanak semmit... Mit számít ez? Mindenesetre nagyon akarta tudni, én pedig engedtem, és elmondtam. Meglepődött, azt hiszem, mert több, mint amennyi nővel ő volt. De ha azt vesszük, ő már nagyon rég óta él egy tartós kapcsolatban, plusz én idősebb is vagyok... :-) Annyira nem jelent semmit... Őket már régen elengedtem, kitöröltem, nincsenek már ott velem. Egyetlen ember van még velem a Drágán kívül, de ő (remélem) velem is lesz mindig. És ha már itt tartunk, milyen érdekes, hogy ő, akit még alig ismerek, már tud rólam ilyesmit, a férjem meg nem, és én sem róla, igaz, ez nem is érdekelt minket soha. A lényeg az, hogy megtaláltuk egymást, a többi, ami régen volt, a jelen szempontjából lényegtelen.

Természetes, hogy még látni akartuk egymást. És ügyes voltam, meg szerencsésen is alakult, hogy összejött, és közben Anyuval is elmentünk egy kicsit shoppingolni. Ilyen ez mindig, amikor hazajövök, egyfajta ámokfutás, mindenkivel találkozni, mindenki igényeit kielégíteni...

Délután tehát újra találkoztunk, a javaslat egy Duna-parti séta volt, aminek nagyon örültem, mert imádom a Dunát, a vizet úgy általában, és a város fényeit, már gyerekkorom óta. Nagy nehezen lejutottunk a vízhez. Leülhettünk volna egy padra, annyira nem volt hideg, de akkor túl nagy lett volna a kísértés, a hely, az egész hangulata, az Újhold keskeny sarlója a Vár felett, és mi ketten ott a padon... Már megint egy filmben vagyok, az is, ahogyan lesétálok a nagy-nagy hosszú lépcsőn egészen a vízig, a kövekig, annyi, de annyi lehetőség... De nem, nem, mert halszag van (amit én nem éreztem, mert minden idegszálammal másra koncentráltam), mert meglátnak, mert felhívnak... Így hát tovább sétáltunk, egy ideig nézelődtünk az Országház előtt a parkban, telefonáltunk egy sort (ő a feleségével persze), ismét egy ölelés, és ezernyi, ezernyi lehetőség, de semmi... Tovább sétáltunk, beültünk egy szocreál cukrászdába egy sütire, agonizáltunk azon, hogy már megint milyen kevés időnk van, holott ráérne tovább is (én meg pknt azért hoztam előrébb a programomat, mert úgy volt, hogy csak eddig ér rá), a Jászain aztán a parkban, mivel a szememre vetette, hogy én nem kezdeményezek (mivel én vagyok a nő...), tettem egy lépést feléje, és megálltam hozzá egészen közel. Alulról néztem fel rá, azzal a nézéssel, de mégis gyenge nőként, várakozón, elfogadón és befogadón. Annyira tudtam, hogy mi játszódott le akkor benne, hogy mennyire erős volt a vonzás akkor ott... Később le is írta, hogy az egy gyomros volt, amit nagyon jól ismerek én is, amikor hirtelen az összes idegszáladat egy hatalmas energialöket éri, ahogyan a másik belép a személyes teredbe, egészen közel... Aztán ez az energia lejjebb ment, és a gatyájában kötött ki. Hiába, a mi kis történetünk ott kezdődött. És megint csak öleltük egymást, szorosan, és arra a pár pillanatra elrepültünk messzire a város zajától, a hétköznapjainktól, az egész kib***ott társadalomtól, és nem létezett semmi más, csak ő és én, abban az ölelésben. Ebben az ölelésben a kérdés is benne volt, a kétségbeesés kérdése, a mi lesz most? Mi lesz velünk? Hogyan tovább? Miért nem lehet? És amikor elköszöntünk, még nagyon sokáig állt ott, és csak nézett utánam. Megkövülten, értetlenül.

Kedvenc Ex-Kolléga jó fej volt, laza, bár kicsit megfáradt a saját fontosságától, úgy látom, ugyanakkor meg is komolyodott. Szorítok neki, hogy az a szerelem beteljesedhessen, habár a kilátások jelenleg nem jók. A lány a másik féltekén, túl messze, a nyár pedig elkezdődött... Nagyon szeretném, ha végre megtalálná ő is a másik felét, ha boldog lenne végre és nem pusztítaná magát többé...
Vele is elfilozofáltunk az életről, a házasságról, és ő is úgy látja, mint tegnap Kékszemű... Mindenki úgy látja? Mondjuk inkább úgy, hogy a férfiak úgy látják.

Másnap reggel nagyon korán felkeltem. Bortúra a lányokkal odalenn délen, haha, vicces gyerek ez a sors, hogy miért pont oda akartak menni a lányok, ahol ő is éppen ott lesz, tök véletlenül, mindössze néhány kilométer választ el minket egymástól... Ez egy teszt, tesztel minket az élet, hogy hogyan tudunk ellenállni a kísértésnek, és egymásnak. Különös gonndal készültem, még a hajamat is becsavartam, hogy estére szexi legyek. Útközben már beszéltünk, persze pont ott jártunk, ahonnan a felesége származik, micsoda helyzetkomikum ez! Megnéztük a két kis falut, amit javasolt, nagyon szépek valóban, csak ilyenkor teljesen elhagyatottak, majd elfoglaltuk a szállást (hatalmas szoba plusz egy ággyal, hmmm...), és nekiindultunk a borozóknak. Nekem minden mindegy volt, azt sem tudtam, hol vagyok éppen, minden sejtem feszülten várakozott... Közben sms-ben ment az infó, hol vagyunk éppen. És egyszercsak megérkezett. Nagyon sokat agyaltunk agyon, hogy mégis mit mondunk majd, hogy kerül ő oda, milyen mesét adjunk be a lányoknak, hogy ne legyen feltűnő. Az egész azonnal értelmét vesztette, mert egy picike pincében voltunk, csak mi hárman lányok és a borász, és oda nem sétál csak úgy be akárki az utcáról. Épp egy borkóstoló vége felé jártunk már, lassan túl voltunk egy üvegnyi boron, persze ez jó sokféléből összetevődött, úgyhogy a lányok lazán vették a helyzetet. Meg tetszett is nekik, hogy csatlakozott hozzánk egy férfi, egy nem is akármilyen férfi. Ő sajnos nem ivott, nem ihatott, mert kocsival volt, és mindennek tetejébe még sűrű, tejszerű köd is volt. Megmutatta nekünk a kedvenc pincéjét, ahol halovány emlékeim szerint nagyon jó bort ittunk (mint másnap reggel kiderült, a legdrágábbat), én pedig csak néztem őt, na nem feltűnően, nehogy a lányok észre vegyék. Gonosz a sors, hogy utamba küld egy olyan pasast, aki nagyon tetszik, és aki még szexuálisan is vonz. Az idő pedig csak rohant és rohant, és neki már mennie is kellett. Ez igazságtalanság. A lányok bementek abba a borozóba, ahol kezdtük a napot, én meg felkísértem a kocsihoz. Ismét csak a tétovázás és a sóhajtozás, majd be a kocsiba, gurulás pár métert a borozó elé, ott kiszállás, és elköszönés. Ölelés a sötét, ködös éjszakában, és akkor már ő is tudta, hogy nincs visszaút, ez az utolsó lehetőség, most kell megtennie. Magától értetődően forrtak össze ajkaink a csókban, ami könnyed volt és játékos... és nagyon rövid. Annyira régen vártam már, és annyira akartam, és annyira jó volt, és annyira szerettem volna még tovább.... Tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy jól csókol, tudtam, tudtam, megőrülök. Ennyi nem elég, ezt a csókot órákig tudnám folytatni... Could I have this kiss forever?

Kicsit magamon kívül és elveszetten mentem vissza a borozóba, és csak ültem ott, néztem ki a fejemből. Bámultam a lányokat, hallgattam a szövegelést, majd libazsíros kenyeret ettem... és közben nem hallottam, hogy csörög a telefonom!!! Hogy miért nem hallottam? Talán mert sok bort ittam, talán mert hangzavar volt... de leginkább talán azért, mert azt gondoltam, hogy ő egy nagyon határozott férfi, és ha azt mondja, hogy márpedig most hazamegy, akkor én azt elfogadom, hogy most hazament. De nem ment haza... Kinn várt engem, de erről már csak jó háromnegyed óra múlva értesültem, amikor észre is vettem a nem fogadott hívást. Akkor már késő volt...

Sms-ek következtek... Állítólag nyomulós nyelvű vagyok, és nem hagytam, hogy finom legyen. ??? Ezt én nem éreztem, de az tény, hogy már annyira vártam ezt a csókot, hogy biztos bedobtam magam.... :-)) Én finomnak éreztem, nagyon is, de akkor ott nem volt lehetőség és idő sem egy hosszú és finom csókot váltani. És még hozzálépő csábos és csodálatos teremtés is vagyok. Ezt nagyon szépen mondta. Nem tuddom, ilyet mondott-e már valaki, szerintem még nem. Az sms-ek után telefonok, ismét, a fürdőszobában telefonáltam, hová menjek, hogy ne hallják a lányok? Jó volt hallani, akkor is, ha ezek a telefonok mindig kicsit cívódók... és nagyon vágyakózók, és sehová sem vezetők.

Másnap nagyon korán felébredtem, de a csajok is. Kicsit óvatosan kellett mozognom, megint csak azon a határon egyensúlyoztam, ahol már csak egyetlen apró billenés kellett volna ahhoz, hogy rosszul érezzem magam. Szerencsére sikerült ideát maradni. A másik gondom az volt, hogy álarcot kellett viselnem, úgy beszélnem vagy nem beszélnem róla, mintha semmit sem jelentene, vagy legalábbis nem többet egy ismerősnél. Ami viszont meglepett, hogy a csajoknak nagyon tetszett. Pedig ők aztán kritikusak, különleges igényekkel és ízléssel (ami számomra inkább kifacsarodott, mint különleges), és általában nem jönnek be nekik azok a pasik, akik nekem tetszenek (mondjuk ez nem akadályozta meg a szőkét abban régebben, hogy folyamatosan bepróbálkozzon.). Eddig az egyetlen kivétel a Drága volt - és most már van másik is, ami vicces valahol.

Reggeli után visszamentünk abba a pincébe, amit ő mutatott nekünk este, és vettünk egy csomó bort. Lementünk ténylegesen is a pincébe, amit, látva, kár lett volna kihagyni. Nagyon szép volt, a borok finomak, a srác pedig nagyon profin magyarázott.
Utána elindultunk haza, ismét sűrű ködben. Ez fog most már mindig erre a helyre emlékeztetni. Az érzéki csók és a tejszerű köd. Meg a várakozás.

Egész délelőtt vártam, hogy hátha jelentkezik, egy sms, vagy telefon, de semmi. Végül nem bírtam ki, és küldtem én egy sms-t. Rögtön megkérdezte, hogy nem bírtam ki, ugye? Hát nem. Este aztán megkaptam a magamét. Nem tudom, hányszor beszélhettünk, de minimum tízszer biztosan. Boregyleti ülés volt, aholtermészetesen ittak is, úgyhogy egy idő után már egyre akadozóbb nyelvvel hívott fel. Az alkohol persze feloldja a gátlásokat, mondhatnám, de az irány, bár először nagyon tetszett, és jól esett, egy idő után mégis kicsit ijesztővé vált. A lényeg, hogy nagyon szeretne engem, ha lehetne... és mi minden lehetne... ez teljesen rendben is van, mert én is ezt éreztem mindazok után, ami a héten történt, de egy idő után átfordult szenvedésbe, önmarcangolásba, önvádaskodásba, illetve az azon való panaszkodásba, hogy én miért nem hagytam őt, hogy finom legyen, ő ezt nhem így akarta, teljesen más lehetett volna... És a fellegekből lezuhantam akkor, ő rántott le, mert én boldog voltam, és úgy éreztem, hogy jó volt, és a végén én voltam a hibás, meg lettem vádolva, hogy elrontottam mindent... Mit, könyörgöm? Mit lehet elrontani egy fél perces csókban? Igen, az a bűnöm, hogy nem úgy csókoltam vissza, ahogyan ő azt elképzelte. Én is panaszkodhattam volna, hogy én meg egy icipicit rámenősebb csókra vágytam volna, de nem panaszkodtam, mert engem ez is maximálisan boldoggá tett.... Ez lett volna az, amit az asztrológus mondott? Hogy csalódás lesz? Mert mindketten többet látunk bele a másikba, mint ami? Vagy még hátravan a csalódás? Nagyon remélem, hogy ez volt az, és ha ezek után még történne valaha valami, az már gyönyörű lesz....
Nem, számomra a csók csodálatos volt. A csalódás a késői telefonhívások voltak. Az akadozó nyelvvel ezerszer elismételt, sehová sem vezető mondatok. És sajnálom nagyon, de ez tényleg olyan volt, mint az apám, amikor ivott. Amikor ezt elmondtam neki, nagyon kiakadt rajta. Pedig nem is tudja, hogy milyen volt az apám... Kiakadni nekem lett volna okom pont a rossz emlék miatt (nem őmiatta). De nem akadtam ki, csak elkönyveltem, hogy ilyen van, és kész. Hulla fáradt voltam, korán aludni akartam már, de ő csak hívott és hívott, rendíthetetlenül... Később, mikor már elköszöntünk, lehalkítottam a telefont, mert tudtam, hogy ha nem teszem, akkor nem sokat fogok aludni az éjjel. Muszáj voltam megtenni, mert a reggelek már borozós este is szédülősek voltak a fáradtságtól.

Reggelre hét nem fogadott hívásom volt. Istenkém, milyen egy pasi, mennyire agresszív, és mennyire szenvedélyes... Tökéletes ellentéte a Drágának.
Nem kellett sokáig várnom, hívott újra. Még eléggé labilis lelkiállapotban, ahogy kivettem a szavaiból, habár már kicsit józanabbul. De változni nem változott semmi, ugyanaz a téma, mint éjjel.
Délután aztán, mikor elindult a feleségéért, felhívott még, hogy elbúcsúzzon. Örökre. Ez ijesztő volt. Nem, nem, kérlek ne még. Erre még nem vagyok felkészülve. Kicsivel később újra beszéltünk, akkor már sokkal józanabbul, az előző estéről is, akkor már nem tűnt olyan rémisztőnek a dolog, habár még mindig bennem volt az, hogy mi van, ha tényleg vége van? Vége? minek is van vége? Annak, ami el sem kezdődött? Vagy elkezdődött volna mégis?

Ma reggel felhívtam, hogy jó utat kívánjak és elköszönjek. Amikor néhány hete kérdezte, nem leszek-e ebben a két napban véletlenül Brüsszelben, átvillant az agyamon, hogy de, talán el kellene repülnöm Brüsszelbe. Mit lett volna akkor? Ott, egy idegen városban, távol a családtól, az ismerősöktől, a kötelezettségektől? Akkor bátrabbak lettünk volna?
Természetesen nem mentem Brüsszelbe, mert nem nagyon kivitelezhető, főleg úgy, hogy most van a szüleetésnapom. És a reptérre sem mentem ki, elköszönni tőle, pedig nagyon szívesen kimentem volna. Ami miatt mégsem tettem, az az ő múltja. Nem akarok annak az ismétlése lenni. Az már megtörtént egyszer, más lánnyal, én meg én vagyok, egy merőben más, új történet, új körülményekkel. Meg színházat játszani sem akartam, minek tenném, ha amúgy a helyzet nem indokolná?

Még egyszer beszéltünk. Aztán ő is elrepült, és később én is, vissza ide. Most csend van, nagyon nagy csend és nyugalom. Furcsa az elmúlt egy hét után. Ülök, és mosolygok magam elé. Hiányzik, már most. Nehéz lesz. Mert megszerettem.