Gondolatok

Boldog vagyok, hogy ő a férjem. Bárkivel is találkozom ebben az életben, mindenhonnan csak az elismerés jön felém, hogy ez igen. És ha esetleg ennek az ellenkezőjével hoz össze az élet, hát akkor meg azért... akkor görbe tükröt tartva elém mutatja meg újra és újra, mennyire jól választottam.

Igen, elhagytam a hazámat, és ezzel a szívemből hasítottam ki egy darabot, mintegy saját magamat is elhagyva. De őérte hagytam el, azért az emberért, akit már több, mint 16 éve szeretek, és akkor azt mondom, hogy megérte. Úgyis az a feladatom most, idegenben megtalálni újra önmagamat, az új énemet, és megtartani magyarságomat. Ő ott áll mellettem, még ha nem is látványosan, még ha elégedetlen és türelmetlen vagyok is, akkor is ott áll, és segít nekem. Ő az én erős váram, aki hisz bennem, bennünk, és aki van annyira türelmes, hogy kivárja, amíg én megvívom a harcom az egómmal. Mert le fogom győzni, tudom, győzedelmeskedni fogok felette, és akkor végre egyszerű, boldog mosollyal fogom nézni, belenyugvóan, ahogy dübörög és rohan mellettem az élet, csak nézem majd, ahogyan az emberek idegeskednek és rohannak, és hajszolják azt a valamit, ami úgysem lehet az övéké, legyen az pénz, hatalom, bármi. Ezek az emberek pont azt felejtik el, ami a lényeg, és amit én is még csak most tanulok, az egót lecsendesítve, vagy a legjobb esetben teljesen kikapcsolva a mostban élni, csak lenni, és élvezni a pillanatot.

Most értettem csak meg, hogy a férjem, akiről azt gondoltam, mennyire szabályellenes és lázadó, valójában mennyire tiszteli a szabályokat. A sors szabályait, az életét. Ami ellen lázad, az csakis a társadalom, az egó által szabott törvények. Az életet igenli, és a sorsba belesimul. Olyan ő, mint egy rendíthetetlen kőszikla, és én csakis hálás lehetek neki. Több, mint 16 éve ott van ő a szívemben, kitörölhetetlenül, felülírhatatlanul. És vár, megvárja azt is, amíg én játszom az egó kisded játékait, olyan nyugalommal, amiért csakis csodálni tudom őt. Tudja, hogy a mi sorsunk egy, és vár. A gondok ellenére ezért tartok ki én is. Gondok? Ezek csakis az egó számára gondok, a társadalom által alakított egó számára, és a test számára, amibe ebben az életben beleszülettem. Mert folyamatosan bombáznak mindenfelől, hogy így kell élned, úgy kell élned, ilyennek kell lenned, meg olyannak. Elvárások, törvények, tanácsok. Az egó nélküli létben ilyen nincsen, ott mindenki úgy van jól, ahogy éppen van.

***

Hálás vagyok a sorsnak, hogy összehozott az Angyallal. Megmutatta nekem, milyen lehetne még az életem, vagy milyen lehetett volna. Szép lenne, lehetne, ahhoz kétség nem fér, forró, szenvedélyes, érzéki, szerelmes. De mindez abban a társadalomban, a mókuskerékben, amit egyre inkább megvetek, és amiből kiszállni készülök. Nem tudja talán, de azzal, hogy megmutatta, milyen is vagyok, mennyire nő vagyok és mennyire érzéki, szenvedélyes és érzelmes, azt is megmutatta, hogy mi az, amit nem akarok. Az egóm persze még mindig ott van, és vadul acsarkodik a fejemben, harcol a tiszta énemmel, és azt üvölti, hogy akarom, akarom, akarom őt, ide nekem, szőröstül-bőröstül, azonnal!!!
A legbensőm csak mosolyog, csendes nyugalommal, és azt mondja, hogy hálás a sorsnak, hogy adta őt nekem, hogy megismerhettem egy nagyszerű embert, akivel talán más is lehetne, több is lehetne eltérő körülmények között. De így csak csendben örül annak, ami megadatott, és elteszi őt a szívem legmélyére, egy titkos kis zugba, hogy most már mindig ott maradjon.

A helyzet ijesztő is lehetne, sokszor az is, sírós, kétségbeesetten szűkölős, hogy mi történik, és miért, és miért csak ennyi. Rettentően sajnálnám, és talán bele is betegednék, hogy mi nem lehetünk ebben az életben egymásé, ha nem állna ott a rendíthetetlen erőd a hátam mögött, csendesen várakozva, mindig szeretettel fogadva, ha nem ismerném őt, a férjemet. Akkor nagyon kétségbe esnék. Így azonban csak mosolygok magamban, boldog vagyok, hogy élek, hogy élhetek és megismerhettem egy angyalt, és olykor szabadjára engedem az egómat, hogy őrült vágtába és hajszába kezdjen valakiért, aki sosem volt, és sosem lesz az enyém, egész egyszerűen azért, mert odafönn más sorsot írtak meg nekünk, mást választottunk, hogy mást szolgálunk, énmögöttem is áll valaki, aki csak rám vár, és őmögötte is, a felesége, aki ugyanúgy ott van a háttérben, csendesen, és csak őérte van ott... És ebben a sorsban, ha már megtaláltuk egymást és összekapcsolódtunk, csak szeretni tudjuk egymást, mert azt szabad, szelíd szeretettel, és segíteni egymást mindenek felett, hogy a maximumot tudjuk nyújtani ott, ahová rendeltettünk, és talán kiérdemelhessük, hogy egyszer majd, egy másik életben valóban egymáséi lehessünk, akadályok, országhatárok és sok-sok kilométer nélkül. De hogy ez megvalósul-e majd, azt nem tudja, nem tudhatja senki...