Néhány napja vettem meg ezt a könyvet. Mint mindig, akkor is kétségbeesetten kutattam válaszok után. A VÁLASZ után. Elkezdtem olvasni. Aztán jött a Karácsony, a család, mindenféle történések, és nem maradt időm rá.
Nem bántam. Úgy tűnt, végre megtaláltam a választ, és az érzés, a bizonyosság érzése megnyugtatott. Igen, ezt kell csinálnom. Ez a nehezebb út, de mégis, a szívemre hallgattam. Ha az eszemre hallgatnék, valószínűleg boldogabb lennék - rövid távon. És aztán minden kezdődne elölről. Újra jönne az elégedetlenség, a panaszkodás, a bizonytalanság. Most már tudom, mindez az egóm műve. Az egóm tart bizonytalanságban. Az egóm fél. És én ezzel az egóval azonosítottam magamat.
A lélek, aki a testemben lakozik, tudja, hogy mi az útja. Nem fél, mert bármi jön is, az a fejlődését szolgálja. Tanul. És mindeközben hisz.
Ez hát az út. Hinni önmagamban, a döntéseimben. Abban, hogy jól döntök. Hogy bárhogyan is, de jól döntök. Hogy ha rögösebb is az út, de el fogok jutni oda, ahová kell, és azzal az emberrel, akivel kell.
Amint megszületett a döntés, elmúlt az utolsó hetekben megszokott rossz kedv, a fáradtság ólmos érzése. A bizonyosság könnyű, szárnyaló. És az egómat kívülről figyelni érdekes, sokszor szórakoztató. Jobb lett a hangulatom, könnyebb a szívem. A másik szinte eszembe sem jutott... Hogyan lehet ez? Csak arra gondoltam, hogy mennyire jó lesz - majd. Aztán rájöttem, hogy már megint nem a jelenben vagyok.... A jelen viszont még közel sem annyira rózsás... A jelenben a Drága még nem tudja, hogy döntöttem. Hogy mellette döntöttem. A jelenben még úgy tudja, hogy február elején esetleg elköltözöm... De ha létezik közöttünk valamilyen kapocs, akkor éreznie kell, akkor meg kell éreznie, hogy van még tovább is... Ha ő is úgy dönt. Mellettem. Értem. Értünk. Ha akarja még... Holnap újra látom. És mostanra nagyon, de nagyon gyengének érzem magam, egy kitörni készülő betegség kapujában. Mi ez? Mit jelez a testem? Már megint átcsúsztam az egóba, és az egóm fél? A holnaptól? A jövőtől? Rosszul döntöttem? Vagy csupán annyi, hogy az egóm nem szeret legyőzve lenni, és testi tüneteket produkál? Szeretném ezt hinni. Szeretném hinni, hogy győzelmet tudok aratni a bennem lévő gonosz démon felett, és végre boldog leszek, mert félreállítottam az útból.
Ezen a ponton még nem teljesen tudom kikapcsolni az egómat. Félek attól, hogy megint sokat leszek egyedül, hogy megint magamra maradok sok mindennel, hogy megint nem kapom meg azt, amit szeretnék. Lám, milyen könnyen azonosultam újra azzal a fránya jószággal! Mert ő az, aki elvárásokat támaszt, és remeg attól, hogy nem kapja meg, amit akar. És akkor mi van? Megtanultam egyedül is feltalálni és elfoglalni magam... Van már munkahelyem, vannak barátaim, van hobbim... és van egy férjem, aki az utóbbi időben egyre több idejét igyekezett szabaddá tenni. Értem. Miattam. Aki a saját árnyékát is átugrotta többször miattam... én vajon képes lennék-e erre érte? Azt hiszem nem. Én nem vagyok ilyen erős. Én nem vagyok ilyen nagy. El kell ismerjem, hogy vele szemben kicsi vagyok és gyenge. Pedig az egóm mindig többre tartotta magát nála, és mindig többet és többet akart. Meg kell, hogy tanuljam értékelni azt, ami VAN. Ha még van. És mi van akkor, ha egy csomó minden meg nincs? Na bumm. Túl lehet élni. Ennél sokkal rosszabb házasságokban is benne maradnak az emberek... És hát, mi a jó és mi a rossz?
Csakis rajtam múlik. Csakis az én fejemben, az én egómban létezik jó és rossz. Már pedig ha csak ott létezik, akkor az én hatalmamban áll, hogy a "rosszat" átváltoztassam jóra. Csakis rajtam múlik! Ismét eljutottam ide. Felelősséget vállalni a tetteimért és a döntéseimért. És bízni magamban. És akkor minden úgy lesz, ahogyan lennie kell.
