Igen, igen!

Túl vagyok rajta. Jó fejek voltak. A két pasi első körben tudtam, hogy nem lesz nehéz. Attól kezdve, hogy először megláttak, mind a kettő vigyorgott, mint a tejbetök. Még a veszélyes is. Majd egyszer megfejtem, hogy mű vigyor (vicsor)-e, vagy ez az igazi.

Aztán jött a két nő második körben. Ők sem voltak nehezek, de náluk érezhetően rosszabbul teljesítettem (illetve azt hiszem, ezt csak én éreztem). Mindenféle kérdések jöttek, mindkét nyelven, sokszor a mondat közepén váltva. Mosolyogtam. Válaszoltam. Nem probléma. Azt mondják, sokszor adódhat ilyen szituáció. Hogy gyorsan kell váltani. Ám legyen.

M. nagyon jól felkészített. Le a kalappal. Szinte csak olyan kérdések voltak, amiket együtt is kiveséztünk. Ilyen van? Tényleg van még ilyen a mai világban? Hogy valaki önzetlenül ennyit segítsen? És férfi létére ne várjon semmit cserébe?? Meglátjuk. Egyszer úgy is minden kiderül...

A fiatalabbik csajszi megmutatta a bankot belülről. A kollégákat. Ha jól vettem ki, akkor ő lenne a főnököm. Három évvel fiatalabb nálam. :-) Akkor már kezdtem kapisgálni, hogy itt máris megszületett a döntés.

És igen. Valóban. Néhány órával később felhívott a másik főnök, az olaszos kinézetű (vagy inkább török??), napsugaras, mosolygós hanggal. Kicsit kérdezgetett még ezt az, meg alkudozott, hogy hajlandó vagyok-e engedni a huszonegyből... Hajlandó voltam, mert az összeg, amit megnevezett, pontosan az volt, amit elképzeltem magamnak. Ezek után, mintegy mellékesen gratulált. Az enyém az állás. Az enyém az állás!!!!

Épp a postáról sétáltunk hazafelé. A Drága csak nézett, nézett, és egyre szélesebben mosolygott. A kutya közben a nyulakat üldözte.

Épp hazaértünk, mire letettem a telefont. Azt sem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Ő fogta magát, odament a bárszekrényhez, és töltött mindkettőnknek egy jókora kupica páleszt. Kellett a szíverősítő, mert hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.

Ennyi várakozás, próbálkozás, kudarc, semmi nem történés után végre. Végre!! Nem tudom, hogyan fogom ezt M-nek meghálálni. Ő teljesen nyugodtan, halkan azt mondta, hogy de hát a Te érdemed. Te csináltad.
Igen, én, de ha ő nem lett volna....

Gyors öröm-telefonálások, Nagymami felköszöntés első helyen, neki mondtam legelőször. Szegényke elsírta magát, csak azt hajtogatta, hogy hála Istennek, hála Istennek... (Már nagyon régóta tervezem, hogy szentelek neki egy bejegyzést legalább, most meg is fogom tenni.) Aztán Anyu. Őt is kerülgette... :-) A Hercegkisasszony tudta. Ez volt rögtön a válasza. Én meg mondtam neked. Én tudtam!! :-) Apósom is. Végül is mindenki úgy volt vele, amikor a hírt mondtam, hogy behívtak interjúra, hogy áhh, mit parázol, ez az állás a tiéd. Mintha ez olyan nyilvánvaló lenne.

Utána elrohantunk, hogy odaérjünk a Precious 8 órás vetítésére (bemutató itt). Eredeti nyelven, durván harlemi "tájszólásban". Útközben integettünk egy gyorsat Jennifer Aniston-nak és Gerard Buttler-nek, de igazán nem volt időnk leállni bámulni őket, mert kezdődött a film. :-)
És a film? Nagyon durva. Nagyon-nagyon.... le a kalappal mindenki előtt.

A film után, éjfélkor, enyhén sokkos állapotban még nekiálltam ügyeket intézni, megnézni mi mikor nyit másnap. Munkaügyi Központ, egészségbiztosítás... Lesz mit intézni. És hát fel kell kötni a gatyót. :-)

Köszönöm, hogy drukkoltatok! Hatásos volt. :-)

És igen...

...valóban sok minden változott. Így március közepe óta. Amikor már elkönyveltem, hogy az én dolgom valami más, amikor megnyugodtam, elfogadtam... onnantól sokkal egyszerűbb lett minden. Tényleg agyban dől el minden.

Tehát: elfogadtam, hogy inkább a kreativitás, a művészetek felé kell fordulnom. Pusztán ettől az egyszerű elhatározástól turbóra kapcsoltam, és elkezdtem festeni. Én, aki mindig azt gondoltam, hogy ahhoz aztán végképp nem értek. Olyannyira belendültem, hogy volt olyan nap, amikor rögtön kettőt is. Pedig aztán nem vagyok egy gyorsvonat, mint tudjuk....
Tegnap apósom születésnapja, és egyben a 20. házassági évfordulójuk. Festettem nekik két őrangyalt, és előtte még manókat is, de aztán elbizonytalanodtam, hogy jók lesznek-e a kis gnómok, és ezért jöttek az angyalok. Annyira jók lettek, hogy a Drága javasolta, adjuk oda rögtön mindkettőt.

Ő egy jópofa verset költött, kinyomtatta szép papírra, és ott a vendégsereg előtt felolvasta. Mindenki nagyon jól szórakozott, és mindenkinek nagyon tetszett, volt pirulás is tőle, meg nevetés is.

Aztán jöttek az én képeim. Apukának elsőre nem esett le, hogy azokat én festettem, de amikor végre, akkor kikerekedtek a szemei. És onnantól kezdve én csak néztem. A képek kézről kézre jártak. Mindenki csodálattal nézte őket, és elismeréssel szólt róluk, meg hogy milyen tehetséges vagyok, meg így meg úgy. Én voltam az est sztárja. Irultam-pirultam, mert nem nagyon vagyok hozzászokva az ilyesmihez, de ha lettem volna is, az utóbbi időben biztos elszoktam volna tőle. Erre még közkívánatra megnéztük az esküvői videót... Akkor aztán pláne mindenki hasra volt esve, hogy ezt az egészet én szerveztem, ilyen magas színvonalon, ilyen messziről... Mondtam, hogy Anyukám is segített sokat, de az nem nagyon érdekelte őket. Azt mondták, hogy ilyen szervezői készséggel biztos, hogy megkapom a bankos állást... A hír egy perc alatt elterjedt a lakásban, pedig csak apósoméknak mondtam. A bank ugyanis, az édes drágák, azok után, hogy a "pályázatom gondos átvizsgálása után arra jutottak, hogy sem most, sem a közeljövőben nem tudnak számomra állást biztosítani", rájött, hogy de, mégiscsak szeretnének velem dolgozni. Az eszem megáll...

Most, amikor eldöntöttem, hogy nem lesz polgári foglalkozásom, akkor lehet, hogy mégis? Tegnap már volt egy rövid telefonálás az egyik főnökkel, ma egy másikkal angolul, meg németül, meg összevissza, meg a jóbarát közben vagy ezerszer felhívott (azért az ő keze is biztosan jócskán benne van...), ma este még egy főpróba, aztán hétfőn délelőtt felvételi elbeszélgetés... Ha minden jól megy, akkor egy féléves projekt egyik résztvevője leszek, és kis ferdeszemű japánokkal fogok üzletelni. Szorítsatok!

Szándék

Hogy mi a sors szándéka velem? Még rejtély, de érzem, egyre közelebb kerülök a megoldáshoz.

Ugyanis minden egyes megmozdulásomat, ami a munkába állást segítené, olyan szinten hátráltat vagy tesz lehetetlenné, hogy ez csak annak nem feltűnő, aki vak. Először elbizonytalanodtam, arra gondoltam, talán nem vagyok elég jó, talán nem beszélem eléggé jól a nyelvet... Aztán amikor a semmiből felbukkant egy segítő szándékú jóbarát, aki erőnek erejével akart becipelni a munkahelyére, sőt még a pályázatot is szinte megírta helyettem, és a személyzetis főnök nagyon jó barátja, le is beszélte vele, és mégsem sikerült, vagy amikor angol nyelvű volt az állás, ami ugye nem okoz gondot, vagy amikor maga a munkáltató jelentkezett nálam, hogy szabad vagyok-e még, mert szívesen alkalmaznának, majd egyik pillanatról a másikra eltűnt, akkor megálltam egy pillanatra és elgondolkodtam. Más lenne az én utam? Más az én utam!!!

Az, hogy újra fel kell magamat építenem, nemcsak az értékrendemre, a hitemre és a belső egyensúlyomra vonatkozott. Hiszen megmondták, több fórumon is, hogy dobjak ki egész nyugodtan mindent az ablakon, amit otthonról hoztam, vagy amit tanultam. De hogy ennyire?? Hogy tényleg nullára leradírozni mindent? Ezt nem gondoltam volna.

Minden egyes próbálkozásomat, ami a művészetekkel, valamilyen kreatív, alkotó tevékenységgel, vagy mások segítésével áll összefüggésben, apró sikerek koronázzák. Ez az út viszont hosszú lesz, és a haladás nagyon lassú, hiszen meg kell tanulnom mindent, ki kell fejlesztenem magamban újra azt a rajztehetséget, vagy kreatív látásmódot, ami egykoron megvolt, de aztán visszafejlődött és meglapult a háttérben, mert másfelé vitt az utam.

Mire is voltak jók az egyetemi tanulmányaim, a rengeteg bizonyítvány, a minisztériumi állás, a nívós ösztöndíj, körömcipő, kiskosztüm, pompa, csillogás? Azon túl, hogy megismertem sok-sok nagyszerű embert, akik közül néhányan a barátaimmá váltak, hogy volt egy időszak, amikor hű, de nagyon fontosnak érzetem magam, és fennhordtam az orrom, amikor szép ruhákban járhattam, Magyarország EU csatlakozását segítő fontos projektekben dolgozhattam és betekintést nyerhettem az EU Bizottság munkájába, amikor felsővezetők is elismerték a munkámat és megvehettem a gyönyörű, napfényes lakásomat, amit aztán nagyon hamar el is hagytam, mindnek-mindnek csakis egyetlen egy célja volt: hogy ott kössek ki, ahol most vagyok. Amellett az ember mellett, akit 17 éve szeretek, akibe első látásra beleszerettem, és akinél rögtön tudtam: hozzá akarok menni feleségül. Még ha sokszor elveszettnek is érzem itt magam, ebben az új helyzetben, új országban és idegen emberek között, még ha sokszor panaszkodom is, mert sok mindent nem kapok meg, amit pedig szeretnék, akkor is csakis a javamat szolgálja ez a helyzet. A belső fejlődésemet elsősorban, ami az otthoni, megszokott környezetben és emberek között sokkal lassabban ment volna végbe, ha végbemegy egyáltalán, és a szemem kinyílását, hogy most már nem csak látom, hanem nagyon sok esetben TUDOM is, hogy milyenek azok az emberek, akik körülvesznek. Ijesztő felismerés volt, mert ez azt jelentette, és jelenti mind a mai napig is, hogy sok mindenkit elveszítettem, és elveszítek, akiket pedig kedveltem... És a kreativitásomat is szolgálja, aminek most végre a figyelmemet szentelhetem, mert otthon egyszerűen nem lett volna időm rá... Itt sem egyszerű, de erről is nekem kell tennem.

A minap ismét előkerült a Tarot-kártya, a Drága akart tudni valamit egy dolog megoldásáról, ami nagyon foglalkoztatja manapság. Félelmetes volt ismét, hogy mit mondtak a kártyák: mind a tíz összecsengett, mind egymással összefüggésben, egymást kiegészítve mutatta az irányt. És nemcsak neki adtak választ a kártyák, de nekem is, a ki sem mondott kérdésemre, amit talán csak félve, legbelül fogalmaztam meg nagyon halkan.

Eszerint: csinálni, csinálni, csinálni! Most, azonnal! Nem holnap, és nem holnapután. csakis rajtam múlik, hogy mi lesz belőlem, és ha nem félek megtenni azt a bizonyos lépést, akkor bármi lehetek, a határ csak a csillagos ég. Ehhez persze nem árt sok minden mást is megérteni, és persze a belső egyensúlyt megtalálni. Belső egyensúly? Mostanában ebbe a témába is belementünk, a Drága olvas róla, de amint befejezi, én is elolvasom. A belső egyensúly, mint olyan, inkább egy nagy nulla. Így, így, egy nagy nullává kell válnunk. Először is: mindent, ami elmúlt, el kell felejteni, hiszen az már nincs, túlhaladtunk rajta, ha továbbra is csak azzal foglalkozunk, akkor csak lehúz. A jövő meg még nem jött el, felesleges azon aggódni, vagy tervezgetni, hiszen honnan is tudhatnánk, hogy úgy lesz-e? A jövőnk a múlt kivetülése, a múltbéli tapasztalatainkból és élményeinkből vázolunk fel egy képet, ami persze totál hülyeség, hiszen többnyire nem úgy történik, így felesleges elvárásokat támasztani és azon agyalni naphosszat, hogy mi lesz. Közben pedig a MOST szépen elmúlik, mert abban ugye nem tudunk élni, ha a múltban élünk, meg akkor sem, ha a jövőben. Az idő, mint olyan is csak ebben a mi világunkban létezik, odaát meg, ahonnan jövünk, teljesen irreleváns. A másik az, hogy a jó és rossz, mint olyan sem létezik. Csakis viszonylagos, önmagában a jó nem létezik, mint ahogyan a rossz sem, csakis a másikhoz viszonyítva. És honnan tudjuk, hogy ami jó, az jó? Mert nekünk jó? Lehet, hogy másnak az nagyon is rossz... (Erre kapásból tudnék a saját életemből is példát mondani, pl. a Kisdisznó nekem ugye nagyon is jó...)

A cél tehát: mindenféle jó és mindenféle rossz, múlt és jövő nélkül, teljesen középen, vagyis a nulla pontban élni. Akkor vagyunk egyensúlyban, és akkor mentesülünk a világi elvárásoktól és rohanástól, meg minden egyéb dologtól. De: mivel abban a társadalomban élünk, amiben, ezt száz százalékosan sajnos nem lehet kivitelezni.... Sokat beszélgettünk erről, de sajnos nem lehet félretenni teljesen a jövőt, a terveket, azt, hogy nem máról holnapra élünk, mert akkor szépen felkopik az állunk. Sajnálatos, sajnálatos, ismét csak a rendszer foglyai vagyunk...


Amit tehetünk, az az, hogy mégis a legmaximálisabban kihasználjuk a lehetőségeinket. Tegyük, ami a dolgunk, örüljünk a pillanatnak, szeressük egymást, és ha lehet, törekedjünk a középpont felé... Ez meditációval eléggé könnyen megtehető, ezért aztán a Drága gondolt is egyet, és az egyik közösségi oldalon elindított egy meditációs kört... Minden héten ugyanabban az időpontban, tökéletes helyszínen, kinn a természet lágy ölén... meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Ha sok nem is, mi ketten mindenképpen ott leszünk. :-)

Espresso

Kicsi. Fekete. Erős.

Az utóbbi pár napot eléggé olaszos élmények határozták meg...

Kezdve azzal, hogy teljesen véletlenül és váratlanul egyszercsak beugrott egy kis meló a Hercegkisasszony jóvoltából, aki a kávé- és kávéházi kultúra lelkes híve, és ezért elég gyakran jár mindenféle kávézókba. Már a városba vetődése legelején kiszemelte a kis helyet, ami szerényen az Espresso Ambulanz nevet viseli. És mivel elég gyakran megfordul ott, szép lassan összebarátkozott a személyzettel, majd a főnökkel is. A főnök pedig elpanaszkodta neki, hogy nyakán az Utazás Kiállítás, és nincs elég embere. A Hercegkisasszony erre azonnal beajánlott engem, majd a szokásos bájos módján még elég nagy nyomást is gyakorolt a fazonra, hogy de hívjon csak fel, meg nem, az nem oké, fizessen csak többet. :-) Jó fej a csaj, ebből a szempontból tuti, de néha falra lehet mászni a stílusától. :-)

A főnök tehát felhívott, jópár nappal később ugyan, mikor már kezdtem feladni a reményt, hogy hátha. Este volt már, és közölte, hogy akkor holnap korán reggel az üzletben... Aranyos fickó, utolsó pillanatban...

Ott voltam korán reggel. Jó fej volt, rögtön bemutatott mindenkinek, meg meghívott egy Latte Macchiatora (stílszerűen), aztán hajrá. Gyakorlatilag reggel 3/4 8-tól este 3/4 7-ig megállás nélkül gályázás. Annyi időm volt nap közben, hogy kétszer elmentem WC-re, meg ettem egy Bagel-t, de azt is délután 3-kor, mert addigra lett egy hajszál időm, de még közben is szendvicseket kentem... :-) Ha nem csináltam meg aznap vagy száz Bagel-t, meg vagy 40 Ciabattát, akkor egyet sem. Viszont a kollégák nagyon jó fejek, így nem bántam. Az ujjamat természetesen elvágtam, mert közben a kolumbiai srácra figyeltem, aki szövegelt nekem. :-) Ő rögtön eldobott mindent és jött bekötözni. Valami beszólásomra meg is jegyezte később, hogy csak vigyázzak, mert nem akar több véres ujjacskát látni... Édes pofa, ahhoz képest, hogy kolumbiai, úgy nézett ki, mint egy vietnami. :-) A lányok is, egy szlovák meg egy német, nagyon aranyosak, rengeteget röhögtünk. A főnök is felbukkant időközönként, rohangált, mint pók a falon a standjai között, és csak a fejét csóválta, hogy a legutóbbi állapothoz képest csak öttel több Bagel készült. Hja, és a kezem alól eladtunk még vagy huszonötöt azonnal.
Mindezek ellenére a nap végén nem győzte megköszönni a munkánkat. Milyen jó fej! És milyen ritka az ilyen főnök... Példát vehetne róla az előző, akinek a látványkonyháján dolgoztam a télen...

Gyorsan összekaptam magam, átöltöztem, aztán irány a concerto... Hát igen, Eros még mindig hozta a formáját. És amilyen improvizációkat levágott... Néha úgy játszott a hangokkal, mint egy kisgyerek. Sokkal felszabadultabbnak láttam most, mint otthon legutóbb, úgy 6 évvel ezelőtt, és sokkal viccesebb is volt. A legnagyobb hatással még is ez a dal volt rám... természetesen az Anastacia-val közös dal után, ami az esküvőnk egyik fő betétdala volt. :-)

Egy jó hapsi...

Azt hittem, hogy sokkal jobban szét leszek csúszva másnap 4 és fél óra alvás után, de egész jól bírtam még a gyűrődést. Mondjuk mikor munka után körülnéztem kicsit, akkor az egyik indiai tartomány képviseleténél finoman megmondta a nő, hogy menjek szépen haza és aludjam ki magamat... :-) Enyhén nyusziszemű voltam.

Vasárnap ismét meló, ezúttal másik standon, én egyedül. Kai még gyorsan megtanított tejhabot csinálni, meg Latte Macchiato-t, meg Cappuccino-t... Az első két-három gyenge próbálkozás után viszont már komoly dicséreteket és bókokat is bezsebeltem, bár érdekes módon a sima Espresso-ért, meg az Espresso Macchiato-ért kaptam a legnagyobb elismerést. :-D Komolyan mondom, élveztem csinálni. Igaz néha szétégettem a tenyerem a tejjel (mert a tenyérben kell tartani a fém kannát, amiben a tejet felhabosítjuk...), de a végeredményért megérte. Most már csak a mintákat kell megtanulnom a tetejére, pl. azt a szép levelet, amit Kai csinált. Azt mondta, hogy neki vagy fél évébe tellett. Tehát nekem meglenne két hét alatt. :-D Na nem azért, mert annyira beképzelt vagyok, de ez egy olyan dolog, amit egyszerűen érzek. :-)

Munka után borkóstoló, egy háznál volt megtartva, ismerősöknek. Természetesen olasz borokkal. És hogy még valami olasz legyen benne, az egyik pasas épp Velencébe készült, mire a Drága elmesélte neki a mi velencei kiruccanásunkat, vagyis a lánykérést még 2008 végén. Ha a Drága iszik, akkor aztán nagyon jó a mesélőkéje... Dőlt is mindenki a röhögéstől, ahogy előadta, még én is , pedig néha az én káromra ment a poénkodás. Ez is egy olyan dolog, amit meg kell, és meg lehet tanulni. Nevetni saját magunkon. Mert az életet nem szabad komolyan venni. Saját magunkat meg mégúgysem. :-)

Már nemsokára vége

Vagy talán véget is ért?

A Mars hátráló mozgásáról van szó, amely egy jó ideje bonyodalmakat és helyben járást okoz sokunk életében. Most, március elején ez a nagyon erős bolygó végre ismét átfordul a normál haladási irányába. A helyben járás, vagy inkább visszafelé haladás azért sokmindenre jó volt. Egyrészt kaphattunk egy új esélyt, hogy ezúttal észrevegyük azt a lehetőséget, ami mellett korábban elmentünk, másrészt az érzelmi kiteljesedés ideje is volt ez: a múlt elengedése, mindazé, ami visszahúz, ami számunkra hátrányos, ami nem Fény. Az igazi érzelmek megtalálása és elfogadása, az otthon megteremtése is ide kötődik.

Az okosok szerint a Mars már vagy 2 éve okozott bonyodalmakat, feszültséget, visszatartva a fejlődést, a haladást. Ha ez tényleg így van... akkor kíváncsian várom, hogy mi is fog történni ezek után. :-)

Elég csak a környezetemben szétnézni, máris találok rengeteg példát erre.

Ott van a Drága például, aki az edzőtársával kellett, hogy leüljön, és igen komolyan elbeszélgessen. Vajon milyen irányban fog változni az ő kapcsolatuk? lesz-e változás pozitív irányban, vagy véget fog érni?

Ugyanez a helyzet a Hercegkisasszonnyal is. Mi lesz az angyalnevű fiúval? Szombat este órákon keresztül beszélgettünk hárman mindenféléről, három magyar lány egy berlini kávéházban. A harmadik lánnyal most találkoztam először. A Hercegkisasszony azt mondta, hogy művészlélek, és eléggé konzervatív. Én azt mondanám, hogy egy nagyon öreg, bölcs lélek lakik benne, és hihetetlen, hogy 24 éves kora ellenére már min ment keresztül, és mit ért el egyes-egyedül. Az is érdekes, de egyáltalán nem véletlen, hogy milyen emberekkel hoz össze sors mostanában. Például vele is, aki az élő mementó számomra, hogy igenis kell, és hasznos, hogy alámerüljünk a múltunkba, és saját magunk mélységeibe. És ő mindezt egyes egyedül tette meg, kínok kínját kiállva, de akkor is kitartva. Most már legalább tudja, hogy ki ő, honnan jött, és miért olyan, amilyen. Le a kalappal előtte. De mindegy is, hogy milyen módon jut el odáig az ember, segítséggel, vagy anélkül, hogy végül szembe merjen nézni önmagával. (Tegnap pl. hasonlókról beszélgettünk a Drágával. Ő azt mondta, hogy tudja, hogy csak ki kellene nyitnia egy ajtót, és be belépnie rajta, de még nem készült fel erre lelkileg.)
Visszakanyarodva az eredeti témához: a Hercegkisasszony is már majdnem két éve kínlódik az Angyalnevűvel, és nincsen semmi eredmény. Tipikus se veled, se nélküled játék, amiben előrehaladás nincsen, csak helyben topogás, vagy még inkább hátrálás. Hiába mondtuk neki ketten is ugyanazt, hogy hogyan kellene viselkednie és hogyan nem, az egésznek semmi haszna, és semmi eredménye. Azért, mert hagynia kellene az egészet a fenébe, el kellene végre engednie őt, de ezt nem hajlandó elismerni. Mi meg kínlódunk, hogy akkor hogyan is kellene csinálnia, mert bizony amit csinál, azt is eléggé rosszul, agresszíven és sértődötten, így pedig nem lehet egy férfihez közelíteni... Az egész teljesen hiábavaló, csak folyatja az energiáját (az Angyalnevű meg nyilván csak akkor jelentkezik, amikor lemerült, és szükség van rá - energiavámpír!!!), és pazarolja a drága idejét. Tegnap aztán tovább folytatódott a történet, skype-on és telefonon, és már nem tudom, hogy milyen tanácsot adjak neki, mert amit ő akar, az nem működik, amit meg meg kellene lépnie, arról tudomást sem vesz. Végre azt azért elfogadta, hogy ne legyen tanárnéni, és főleg ne a pasas anyukája. De ha meg nem az, ha nőként közelít hozzá, aki nem szab feltételeket és nem követelőzik, aki pusztán csak kedves és csak ad szeretetet, de nem kér, akkor meg nevetségesnek és nyomorultul érzi magát... Hosszas kérdezz-felelek után ő maga mondta ki, hogy itt az egyetlen megoldás az, ha másfelé megy tovább.... Hurrá, hurrá. Kíváncsi vagyok, hogy ezúttal tényleg megteszi-e? Hatással lesz-e rá is a Mars? Mert hát a napokban leszünk tanúi a változásoknak. Annak, amikor minden letisztul, leegyszerűsödik, és ismét fejlődni kezd.

És ott van Cirmos... Velük vajon mi lesz? Tegnap vele is sokat beszélgettem, és hogy őszinte legyek, kicsit megnyugodtam, mert bizonyságát adta, hogy nem ész nélkül csinálja, amit csinál. Ha Kiki nem hajlandó tenni saját magáért, a gyógyulásáért, akkor ő ugyan mit tudna tenni? Ezt meg is mondta neki. Éljen, éljen!!! Ez kell sok embernek, hogy megmondják nekik: figyelj, ha ezt és ezt teszed, akkor én meg ezt és ezt teszem. Világos, korrekt. Hogy ultimátum lenne? A másik zsarolása, befolyásolása? Nem hiszem. Minden kapcsolat két emberről szól, nem csak egyről, legyen az akár párkapcsolat, akár üzleti. És Cirmos biztosította őt arról, hogyha a számtalan lehetőség és segítség közül, amit az élet már eddig is felkínált, megragad néhányat, és használja is őket, akkor ő továbbra is ott lesz mellette. De ha nem tesz semmit, csak tétlenül nézi, ahogyan egyre romlik az állapota, akkor ő sem tehet semmit, és nem látja a közös jövőjüket... Szerintem ez nagyon nagy hideg zuhany lehetett a lánynak, de szüksége is volt rá, hogy egy kicsit felrázzák, és kimozdítsák a tehetetlen bénaságból, mert úgy valóban nem lehet meggyógyulni, ha én nem is akarok meggyógyulni.... Cirmos meg nem az isten, habár néha nagyon közel jár hozzá. :-)

Az elmúlt két hét hozott tehát nagyon sok fontos beszélgetést, fontos döntéseket, változásokat, amelyeket az elmúlt másfél-két év készített elő. Hogy aztán hogyan lesz tovább? Én kíváncsian, sőt bizakodóan várom! :-)