Igen, igen!

Túl vagyok rajta. Jó fejek voltak. A két pasi első körben tudtam, hogy nem lesz nehéz. Attól kezdve, hogy először megláttak, mind a kettő vigyorgott, mint a tejbetök. Még a veszélyes is. Majd egyszer megfejtem, hogy mű vigyor (vicsor)-e, vagy ez az igazi.

Aztán jött a két nő második körben. Ők sem voltak nehezek, de náluk érezhetően rosszabbul teljesítettem (illetve azt hiszem, ezt csak én éreztem). Mindenféle kérdések jöttek, mindkét nyelven, sokszor a mondat közepén váltva. Mosolyogtam. Válaszoltam. Nem probléma. Azt mondják, sokszor adódhat ilyen szituáció. Hogy gyorsan kell váltani. Ám legyen.

M. nagyon jól felkészített. Le a kalappal. Szinte csak olyan kérdések voltak, amiket együtt is kiveséztünk. Ilyen van? Tényleg van még ilyen a mai világban? Hogy valaki önzetlenül ennyit segítsen? És férfi létére ne várjon semmit cserébe?? Meglátjuk. Egyszer úgy is minden kiderül...

A fiatalabbik csajszi megmutatta a bankot belülről. A kollégákat. Ha jól vettem ki, akkor ő lenne a főnököm. Három évvel fiatalabb nálam. :-) Akkor már kezdtem kapisgálni, hogy itt máris megszületett a döntés.

És igen. Valóban. Néhány órával később felhívott a másik főnök, az olaszos kinézetű (vagy inkább török??), napsugaras, mosolygós hanggal. Kicsit kérdezgetett még ezt az, meg alkudozott, hogy hajlandó vagyok-e engedni a huszonegyből... Hajlandó voltam, mert az összeg, amit megnevezett, pontosan az volt, amit elképzeltem magamnak. Ezek után, mintegy mellékesen gratulált. Az enyém az állás. Az enyém az állás!!!!

Épp a postáról sétáltunk hazafelé. A Drága csak nézett, nézett, és egyre szélesebben mosolygott. A kutya közben a nyulakat üldözte.

Épp hazaértünk, mire letettem a telefont. Azt sem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Ő fogta magát, odament a bárszekrényhez, és töltött mindkettőnknek egy jókora kupica páleszt. Kellett a szíverősítő, mert hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.

Ennyi várakozás, próbálkozás, kudarc, semmi nem történés után végre. Végre!! Nem tudom, hogyan fogom ezt M-nek meghálálni. Ő teljesen nyugodtan, halkan azt mondta, hogy de hát a Te érdemed. Te csináltad.
Igen, én, de ha ő nem lett volna....

Gyors öröm-telefonálások, Nagymami felköszöntés első helyen, neki mondtam legelőször. Szegényke elsírta magát, csak azt hajtogatta, hogy hála Istennek, hála Istennek... (Már nagyon régóta tervezem, hogy szentelek neki egy bejegyzést legalább, most meg is fogom tenni.) Aztán Anyu. Őt is kerülgette... :-) A Hercegkisasszony tudta. Ez volt rögtön a válasza. Én meg mondtam neked. Én tudtam!! :-) Apósom is. Végül is mindenki úgy volt vele, amikor a hírt mondtam, hogy behívtak interjúra, hogy áhh, mit parázol, ez az állás a tiéd. Mintha ez olyan nyilvánvaló lenne.

Utána elrohantunk, hogy odaérjünk a Precious 8 órás vetítésére (bemutató itt). Eredeti nyelven, durván harlemi "tájszólásban". Útközben integettünk egy gyorsat Jennifer Aniston-nak és Gerard Buttler-nek, de igazán nem volt időnk leállni bámulni őket, mert kezdődött a film. :-)
És a film? Nagyon durva. Nagyon-nagyon.... le a kalappal mindenki előtt.

A film után, éjfélkor, enyhén sokkos állapotban még nekiálltam ügyeket intézni, megnézni mi mikor nyit másnap. Munkaügyi Központ, egészségbiztosítás... Lesz mit intézni. És hát fel kell kötni a gatyót. :-)

Köszönöm, hogy drukkoltatok! Hatásos volt. :-)