Ugyanis minden egyes megmozdulásomat, ami a munkába állást segítené, olyan szinten hátráltat vagy tesz lehetetlenné, hogy ez csak annak nem feltűnő, aki vak. Először elbizonytalanodtam, arra gondoltam, talán nem vagyok elég jó, talán nem beszélem eléggé jól a nyelvet... Aztán amikor a semmiből felbukkant egy segítő szándékú jóbarát, aki erőnek erejével akart becipelni a munkahelyére, sőt még a pályázatot is szinte megírta helyettem, és a személyzetis főnök nagyon jó barátja, le is beszélte vele, és mégsem sikerült, vagy amikor angol nyelvű volt az állás, ami ugye nem okoz gondot, vagy amikor maga a munkáltató jelentkezett nálam, hogy szabad vagyok-e még, mert szívesen alkalmaznának, majd egyik pillanatról a másikra eltűnt, akkor megálltam egy pillanatra és elgondolkodtam. Más lenne az én utam? Más az én utam!!!
Az, hogy újra fel kell magamat építenem, nemcsak az értékrendemre, a hitemre és a belső egyensúlyomra vonatkozott. Hiszen megmondták, több fórumon is, hogy dobjak ki egész nyugodtan mindent az ablakon, amit otthonról hoztam, vagy amit tanultam. De hogy ennyire?? Hogy tényleg nullára leradírozni mindent? Ezt nem gondoltam volna.
Minden egyes próbálkozásomat, ami a művészetekkel, valamilyen kreatív, alkotó tevékenységgel, vagy mások segítésével áll összefüggésben, apró sikerek koronázzák. Ez az út viszont hosszú lesz, és a haladás nagyon lassú, hiszen meg kell tanulnom mindent, ki kell fejlesztenem magamban újra azt a rajztehetséget, vagy kreatív látásmódot, ami egykoron megvolt, de aztán visszafejlődött és meglapult a háttérben, mert másfelé vitt az utam.
Mire is voltak jók az egyetemi tanulmányaim, a rengeteg bizonyítvány, a minisztériumi állás, a nívós ösztöndíj, körömcipő, kiskosztüm, pompa, csillogás? Azon túl, hogy megismertem sok-sok nagyszerű embert, akik közül néhányan a barátaimmá váltak, hogy volt egy időszak, amikor hű, de nagyon fontosnak érzetem magam, és fennhordtam az orrom, amikor szép ruhákban járhattam, Magyarország EU csatlakozását segítő fontos projektekben dolgozhattam és betekintést nyerhettem az EU Bizottság munkájába, amikor felsővezetők is elismerték a munkámat és megvehettem a gyönyörű, napfényes lakásomat, amit aztán nagyon hamar el is hagytam, mindnek-mindnek csakis egyetlen egy célja volt: hogy ott kössek ki, ahol most vagyok. Amellett az ember mellett, akit 17 éve szeretek, akibe első látásra beleszerettem, és akinél rögtön tudtam: hozzá akarok menni feleségül. Még ha sokszor elveszettnek is érzem itt magam, ebben az új helyzetben, új országban és idegen emberek között, még ha sokszor panaszkodom is, mert sok mindent nem kapok meg, amit pedig szeretnék, akkor is csakis a javamat szolgálja ez a helyzet. A belső fejlődésemet elsősorban, ami az otthoni, megszokott környezetben és emberek között sokkal lassabban ment volna végbe, ha végbemegy egyáltalán, és a szemem kinyílását, hogy most már nem csak látom, hanem nagyon sok esetben TUDOM is, hogy milyenek azok az emberek, akik körülvesznek. Ijesztő felismerés volt, mert ez azt jelentette, és jelenti mind a mai napig is, hogy sok mindenkit elveszítettem, és elveszítek, akiket pedig kedveltem... És a kreativitásomat is szolgálja, aminek most végre a figyelmemet szentelhetem, mert otthon egyszerűen nem lett volna időm rá... Itt sem egyszerű, de erről is nekem kell tennem.
A minap ismét előkerült a Tarot-kártya, a Drága akart tudni valamit egy dolog megoldásáról, ami nagyon foglalkoztatja manapság. Félelmetes volt ismét, hogy mit mondtak a kártyák: mind a tíz összecsengett, mind egymással összefüggésben, egymást kiegészítve mutatta az irányt. És nemcsak neki adtak választ a kártyák, de nekem is, a ki sem mondott kérdésemre, amit talán csak félve, legbelül fogalmaztam meg nagyon halkan.
Eszerint: csinálni, csinálni, csinálni! Most, azonnal! Nem holnap, és nem holnapután. csakis rajtam múlik, hogy mi lesz belőlem, és ha nem félek megtenni azt a bizonyos lépést, akkor bármi lehetek, a határ csak a csillagos ég. Ehhez persze nem árt sok minden mást is megérteni, és persze a belső egyensúlyt megtalálni. Belső egyensúly? Mostanában ebbe a témába is belementünk, a Drága olvas róla, de amint befejezi, én is elolvasom. A belső egyensúly, mint olyan, inkább egy nagy nulla. Így, így, egy nagy nullává kell válnunk. Először is: mindent, ami elmúlt, el kell felejteni, hiszen az már nincs, túlhaladtunk rajta, ha továbbra is csak azzal foglalkozunk, akkor csak lehúz. A jövő meg még nem jött el, felesleges azon aggódni, vagy tervezgetni, hiszen honnan is tudhatnánk, hogy úgy lesz-e? A jövőnk a múlt kivetülése, a múltbéli tapasztalatainkból és élményeinkből vázolunk fel egy képet, ami persze totál hülyeség, hiszen többnyire nem úgy történik, így felesleges elvárásokat támasztani és azon agyalni naphosszat, hogy mi lesz. Közben pedig a MOST szépen elmúlik, mert abban ugye nem tudunk élni, ha a múltban élünk, meg akkor sem, ha a jövőben. Az idő, mint olyan is csak ebben a mi világunkban létezik, odaát meg, ahonnan jövünk, teljesen irreleváns. A másik az, hogy a jó és rossz, mint olyan sem létezik. Csakis viszonylagos, önmagában a jó nem létezik, mint ahogyan a rossz sem, csakis a másikhoz viszonyítva. És honnan tudjuk, hogy ami jó, az jó? Mert nekünk jó? Lehet, hogy másnak az nagyon is rossz... (Erre kapásból tudnék a saját életemből is példát mondani, pl. a Kisdisznó nekem ugye nagyon is jó...)
A cél tehát: mindenféle jó és mindenféle rossz, múlt és jövő nélkül, teljesen középen, vagyis a nulla pontban élni. Akkor vagyunk egyensúlyban, és akkor mentesülünk a világi elvárásoktól és rohanástól, meg minden egyéb dologtól. De: mivel abban a társadalomban élünk, amiben, ezt száz százalékosan sajnos nem lehet kivitelezni.... Sokat beszélgettünk erről, de sajnos nem lehet félretenni teljesen a jövőt, a terveket, azt, hogy nem máról holnapra élünk, mert akkor szépen felkopik az állunk. Sajnálatos, sajnálatos, ismét csak a rendszer foglyai vagyunk...
Amit tehetünk, az az, hogy mégis a legmaximálisabban kihasználjuk a lehetőségeinket. Tegyük, ami a dolgunk, örüljünk a pillanatnak, szeressük egymást, és ha lehet, törekedjünk a középpont felé... Ez meditációval eléggé könnyen megtehető, ezért aztán a Drága gondolt is egyet, és az egyik közösségi oldalon elindított egy meditációs kört... Minden héten ugyanabban az időpontban, tökéletes helyszínen, kinn a természet lágy ölén... meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Ha sok nem is, mi ketten mindenképpen ott leszünk. :-)
Az, hogy újra fel kell magamat építenem, nemcsak az értékrendemre, a hitemre és a belső egyensúlyomra vonatkozott. Hiszen megmondták, több fórumon is, hogy dobjak ki egész nyugodtan mindent az ablakon, amit otthonról hoztam, vagy amit tanultam. De hogy ennyire?? Hogy tényleg nullára leradírozni mindent? Ezt nem gondoltam volna.
Minden egyes próbálkozásomat, ami a művészetekkel, valamilyen kreatív, alkotó tevékenységgel, vagy mások segítésével áll összefüggésben, apró sikerek koronázzák. Ez az út viszont hosszú lesz, és a haladás nagyon lassú, hiszen meg kell tanulnom mindent, ki kell fejlesztenem magamban újra azt a rajztehetséget, vagy kreatív látásmódot, ami egykoron megvolt, de aztán visszafejlődött és meglapult a háttérben, mert másfelé vitt az utam.
Mire is voltak jók az egyetemi tanulmányaim, a rengeteg bizonyítvány, a minisztériumi állás, a nívós ösztöndíj, körömcipő, kiskosztüm, pompa, csillogás? Azon túl, hogy megismertem sok-sok nagyszerű embert, akik közül néhányan a barátaimmá váltak, hogy volt egy időszak, amikor hű, de nagyon fontosnak érzetem magam, és fennhordtam az orrom, amikor szép ruhákban járhattam, Magyarország EU csatlakozását segítő fontos projektekben dolgozhattam és betekintést nyerhettem az EU Bizottság munkájába, amikor felsővezetők is elismerték a munkámat és megvehettem a gyönyörű, napfényes lakásomat, amit aztán nagyon hamar el is hagytam, mindnek-mindnek csakis egyetlen egy célja volt: hogy ott kössek ki, ahol most vagyok. Amellett az ember mellett, akit 17 éve szeretek, akibe első látásra beleszerettem, és akinél rögtön tudtam: hozzá akarok menni feleségül. Még ha sokszor elveszettnek is érzem itt magam, ebben az új helyzetben, új országban és idegen emberek között, még ha sokszor panaszkodom is, mert sok mindent nem kapok meg, amit pedig szeretnék, akkor is csakis a javamat szolgálja ez a helyzet. A belső fejlődésemet elsősorban, ami az otthoni, megszokott környezetben és emberek között sokkal lassabban ment volna végbe, ha végbemegy egyáltalán, és a szemem kinyílását, hogy most már nem csak látom, hanem nagyon sok esetben TUDOM is, hogy milyenek azok az emberek, akik körülvesznek. Ijesztő felismerés volt, mert ez azt jelentette, és jelenti mind a mai napig is, hogy sok mindenkit elveszítettem, és elveszítek, akiket pedig kedveltem... És a kreativitásomat is szolgálja, aminek most végre a figyelmemet szentelhetem, mert otthon egyszerűen nem lett volna időm rá... Itt sem egyszerű, de erről is nekem kell tennem.
A minap ismét előkerült a Tarot-kártya, a Drága akart tudni valamit egy dolog megoldásáról, ami nagyon foglalkoztatja manapság. Félelmetes volt ismét, hogy mit mondtak a kártyák: mind a tíz összecsengett, mind egymással összefüggésben, egymást kiegészítve mutatta az irányt. És nemcsak neki adtak választ a kártyák, de nekem is, a ki sem mondott kérdésemre, amit talán csak félve, legbelül fogalmaztam meg nagyon halkan.
Eszerint: csinálni, csinálni, csinálni! Most, azonnal! Nem holnap, és nem holnapután. csakis rajtam múlik, hogy mi lesz belőlem, és ha nem félek megtenni azt a bizonyos lépést, akkor bármi lehetek, a határ csak a csillagos ég. Ehhez persze nem árt sok minden mást is megérteni, és persze a belső egyensúlyt megtalálni. Belső egyensúly? Mostanában ebbe a témába is belementünk, a Drága olvas róla, de amint befejezi, én is elolvasom. A belső egyensúly, mint olyan, inkább egy nagy nulla. Így, így, egy nagy nullává kell válnunk. Először is: mindent, ami elmúlt, el kell felejteni, hiszen az már nincs, túlhaladtunk rajta, ha továbbra is csak azzal foglalkozunk, akkor csak lehúz. A jövő meg még nem jött el, felesleges azon aggódni, vagy tervezgetni, hiszen honnan is tudhatnánk, hogy úgy lesz-e? A jövőnk a múlt kivetülése, a múltbéli tapasztalatainkból és élményeinkből vázolunk fel egy képet, ami persze totál hülyeség, hiszen többnyire nem úgy történik, így felesleges elvárásokat támasztani és azon agyalni naphosszat, hogy mi lesz. Közben pedig a MOST szépen elmúlik, mert abban ugye nem tudunk élni, ha a múltban élünk, meg akkor sem, ha a jövőben. Az idő, mint olyan is csak ebben a mi világunkban létezik, odaát meg, ahonnan jövünk, teljesen irreleváns. A másik az, hogy a jó és rossz, mint olyan sem létezik. Csakis viszonylagos, önmagában a jó nem létezik, mint ahogyan a rossz sem, csakis a másikhoz viszonyítva. És honnan tudjuk, hogy ami jó, az jó? Mert nekünk jó? Lehet, hogy másnak az nagyon is rossz... (Erre kapásból tudnék a saját életemből is példát mondani, pl. a Kisdisznó nekem ugye nagyon is jó...)
A cél tehát: mindenféle jó és mindenféle rossz, múlt és jövő nélkül, teljesen középen, vagyis a nulla pontban élni. Akkor vagyunk egyensúlyban, és akkor mentesülünk a világi elvárásoktól és rohanástól, meg minden egyéb dologtól. De: mivel abban a társadalomban élünk, amiben, ezt száz százalékosan sajnos nem lehet kivitelezni.... Sokat beszélgettünk erről, de sajnos nem lehet félretenni teljesen a jövőt, a terveket, azt, hogy nem máról holnapra élünk, mert akkor szépen felkopik az állunk. Sajnálatos, sajnálatos, ismét csak a rendszer foglyai vagyunk...
Amit tehetünk, az az, hogy mégis a legmaximálisabban kihasználjuk a lehetőségeinket. Tegyük, ami a dolgunk, örüljünk a pillanatnak, szeressük egymást, és ha lehet, törekedjünk a középpont felé... Ez meditációval eléggé könnyen megtehető, ezért aztán a Drága gondolt is egyet, és az egyik közösségi oldalon elindított egy meditációs kört... Minden héten ugyanabban az időpontban, tökéletes helyszínen, kinn a természet lágy ölén... meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Ha sok nem is, mi ketten mindenképpen ott leszünk. :-)
3 megjegyzés:
Jó volt olvasni az útkeresésedről,a belső vívódásaidról, a folytonos jelkeresésedről...
A múlt csak annyiban érdekes, hogy abból növünk ki, abból ismerjük meg magunkat...Kihajítani az ablakon? Olyan, mint a fa gyökerét elvágni...A jövő a tiszta kék ég, amifelé a fa ága tör...A most, az itt pillanata a nedvek zsongása a kéreg alatt, a szisztematikus sejtmunka a rügyfakadásához... Egyik sincs a másik nélkül! WU WEI! Hallgass a belső hangjaidra!
Legyen az utad élvezetes....!
Nem a múlt kihajításáról és a jövő elfeledéséről van itt szó! Hanem ezekkel való _felesleges_, _túlzott_ foglalkozás, időpocsékolás elvetéséről.
Ha például hozol egy döntést akkor ez a döntés kapásból a múltba kerül és ezzel törődni foglalkozni (mi lett volna ha máshogy döntök) nem érdemes és felesleges, mert ennek kihatása már csak a múltba vagy a jövőbe lett volna. A döntésed által teremtett helyzettel kell foglalkozni, abból kihozni a maximumot...
... szerintem.. :)
C.
Jó, jó, meg vagyok győzve!
Persze én sem úgy értettem a kihajítást, hogy elvágni a gyökereket... hanem úgy, hogy ezt most mindet szépen összecsomagoljuk és feltesszük a polcra. Tudom, hogy ott van, meg emlékszem is rá, de jelen esetben hasznavehetetlen. :-)
Megjegyzés küldése