Espresso

Kicsi. Fekete. Erős.

Az utóbbi pár napot eléggé olaszos élmények határozták meg...

Kezdve azzal, hogy teljesen véletlenül és váratlanul egyszercsak beugrott egy kis meló a Hercegkisasszony jóvoltából, aki a kávé- és kávéházi kultúra lelkes híve, és ezért elég gyakran jár mindenféle kávézókba. Már a városba vetődése legelején kiszemelte a kis helyet, ami szerényen az Espresso Ambulanz nevet viseli. És mivel elég gyakran megfordul ott, szép lassan összebarátkozott a személyzettel, majd a főnökkel is. A főnök pedig elpanaszkodta neki, hogy nyakán az Utazás Kiállítás, és nincs elég embere. A Hercegkisasszony erre azonnal beajánlott engem, majd a szokásos bájos módján még elég nagy nyomást is gyakorolt a fazonra, hogy de hívjon csak fel, meg nem, az nem oké, fizessen csak többet. :-) Jó fej a csaj, ebből a szempontból tuti, de néha falra lehet mászni a stílusától. :-)

A főnök tehát felhívott, jópár nappal később ugyan, mikor már kezdtem feladni a reményt, hogy hátha. Este volt már, és közölte, hogy akkor holnap korán reggel az üzletben... Aranyos fickó, utolsó pillanatban...

Ott voltam korán reggel. Jó fej volt, rögtön bemutatott mindenkinek, meg meghívott egy Latte Macchiatora (stílszerűen), aztán hajrá. Gyakorlatilag reggel 3/4 8-tól este 3/4 7-ig megállás nélkül gályázás. Annyi időm volt nap közben, hogy kétszer elmentem WC-re, meg ettem egy Bagel-t, de azt is délután 3-kor, mert addigra lett egy hajszál időm, de még közben is szendvicseket kentem... :-) Ha nem csináltam meg aznap vagy száz Bagel-t, meg vagy 40 Ciabattát, akkor egyet sem. Viszont a kollégák nagyon jó fejek, így nem bántam. Az ujjamat természetesen elvágtam, mert közben a kolumbiai srácra figyeltem, aki szövegelt nekem. :-) Ő rögtön eldobott mindent és jött bekötözni. Valami beszólásomra meg is jegyezte később, hogy csak vigyázzak, mert nem akar több véres ujjacskát látni... Édes pofa, ahhoz képest, hogy kolumbiai, úgy nézett ki, mint egy vietnami. :-) A lányok is, egy szlovák meg egy német, nagyon aranyosak, rengeteget röhögtünk. A főnök is felbukkant időközönként, rohangált, mint pók a falon a standjai között, és csak a fejét csóválta, hogy a legutóbbi állapothoz képest csak öttel több Bagel készült. Hja, és a kezem alól eladtunk még vagy huszonötöt azonnal.
Mindezek ellenére a nap végén nem győzte megköszönni a munkánkat. Milyen jó fej! És milyen ritka az ilyen főnök... Példát vehetne róla az előző, akinek a látványkonyháján dolgoztam a télen...

Gyorsan összekaptam magam, átöltöztem, aztán irány a concerto... Hát igen, Eros még mindig hozta a formáját. És amilyen improvizációkat levágott... Néha úgy játszott a hangokkal, mint egy kisgyerek. Sokkal felszabadultabbnak láttam most, mint otthon legutóbb, úgy 6 évvel ezelőtt, és sokkal viccesebb is volt. A legnagyobb hatással még is ez a dal volt rám... természetesen az Anastacia-val közös dal után, ami az esküvőnk egyik fő betétdala volt. :-)

Egy jó hapsi...

Azt hittem, hogy sokkal jobban szét leszek csúszva másnap 4 és fél óra alvás után, de egész jól bírtam még a gyűrődést. Mondjuk mikor munka után körülnéztem kicsit, akkor az egyik indiai tartomány képviseleténél finoman megmondta a nő, hogy menjek szépen haza és aludjam ki magamat... :-) Enyhén nyusziszemű voltam.

Vasárnap ismét meló, ezúttal másik standon, én egyedül. Kai még gyorsan megtanított tejhabot csinálni, meg Latte Macchiato-t, meg Cappuccino-t... Az első két-három gyenge próbálkozás után viszont már komoly dicséreteket és bókokat is bezsebeltem, bár érdekes módon a sima Espresso-ért, meg az Espresso Macchiato-ért kaptam a legnagyobb elismerést. :-D Komolyan mondom, élveztem csinálni. Igaz néha szétégettem a tenyerem a tejjel (mert a tenyérben kell tartani a fém kannát, amiben a tejet felhabosítjuk...), de a végeredményért megérte. Most már csak a mintákat kell megtanulnom a tetejére, pl. azt a szép levelet, amit Kai csinált. Azt mondta, hogy neki vagy fél évébe tellett. Tehát nekem meglenne két hét alatt. :-D Na nem azért, mert annyira beképzelt vagyok, de ez egy olyan dolog, amit egyszerűen érzek. :-)

Munka után borkóstoló, egy háznál volt megtartva, ismerősöknek. Természetesen olasz borokkal. És hogy még valami olasz legyen benne, az egyik pasas épp Velencébe készült, mire a Drága elmesélte neki a mi velencei kiruccanásunkat, vagyis a lánykérést még 2008 végén. Ha a Drága iszik, akkor aztán nagyon jó a mesélőkéje... Dőlt is mindenki a röhögéstől, ahogy előadta, még én is , pedig néha az én káromra ment a poénkodás. Ez is egy olyan dolog, amit meg kell, és meg lehet tanulni. Nevetni saját magunkon. Mert az életet nem szabad komolyan venni. Saját magunkat meg mégúgysem. :-)