A nagy "beszélgetést" követő időszak, tán több, mint egy hónap, folyamatos billegésben telt. Tipikus mérleg, aki az egyensúlyi állapotot keresi, a középpontot. Hogy mennyire utálom ezt, hogy képtelen vagyok dönteni... Pedig csak az aszcendensem mérleg, de látszólag egyre erősebb lesz, ahogy múlnak az évek.
Általában úgy voltam a dologgal, hogy a ChilliMaci az én emberem, és most őt kell jobban megismernem. Igen ám, de ez abban a lopott pár órában elég nehéz. És aztán még nehezebb lett, mert eljött a nyári szünet, amikor a Drága szabadságon volt. Szabadságon? Ez annyit jelentett mindössze, hogy kevesebbet dolgozott, de dolgozott, az istennek sem tudott még ilyenkor sem leszakadni a klubról. Ezt sérelmeztem is, mivel azt beszéltük, hogy szabadok lesznek a délutánjaink, amiben majd jól azt csinálunk, amit akarunk. Valóban volt néhány szabad délutánunk. És hétvégénk is, ami különösen nagy dolog. Mégis, eleinte feszültek voltak ezek az együtt töltött órák, távolságtartók, tapogatózók, félénkek. Mindkét részről. Némi közeledés azért történt, de mégsem olyan ütemben, mint azt a bennem tomboló türelmetlenség követelte, hiába hűtöttem folyamatosan.
ChilliMaci pedig ott volt folyamatosan, a maga rendíthetetlen nyugalmában, várakozóan, megnyugtatóan, ölelően. Együttléteink bensőségesek voltak, kerek egész, ahol tényleg összeillenek a puzzle darabkái. Mikor jó másfél hétig nem láttuk egymást, akkor is a sok sms, e-mail, mind-mind gondoskodó, figyelmes, szerető. Sokszor arra billentem, hogy igen, ez kell nekem, ő megadja, amire vágyom, harc nélkül, szenvedés nélkül. Miért ne lehetne egy párkapcsolat ajándék, miért ne lehetne végre élvezni is, amit adhat? Aztán hazamentem, és belenéztem a kisfiús, ártatlan arcba, és akkor megint billentem egyet, és azt mondtam magamnak: Hogyan is hagyhatnám el ezt az embert, akivel annyi minden összeköt? Akit annyi éven át szerettem? Sokszor azt gondoltam, nem érdekel mi lesz, ha szenvedés lesz is, akkor is maradok. Aztán megint jöttek tisztább pillanatok, és a fejemet vertem a falba, hogy hülye vagyok én? Szenvedni akarok? Mert az jó nekem? Ahelyett, hogy nyugtom lenne, puha, meleg, biztonságos, ölelő, gondoskodó? Miért is olyan jó nekünk szenvedni? Mi az, ami szenvedni AKAR bennünk?
Ide oda, ide oda. Igen, nem. Szeret, nem szeret. Lassan már elegem van saját magamból is. Már nem tudom, hová forduljak, milyen jóshoz, csillagelemzőhöz, de valaki mondja már meg, mit kell tennem???
Semmi válasz. Hogy mit kell tennem, azt csakis én tudhatom. Hurrá.
1 megjegyzés:
Drága! Egyszer voltam hasonló cipőben. Azt hiszem, pont így éreztem én is. S így a sok év távlatából tudom, valójában mit kaptam a másiktól. Erőt arra, hogy lépjek. Magam miatt, s nem másért, nem más miatt. Egy szebb életet kaptam, és még ha nehéz is ezzel az új élettel létezni, tudom, sokkal jobb. Mérleg vagyok magam is, ezzel mindent elmondtam :) Bárhogy is lesz, egyet ne felejts, mégpedig azt, hogy elsősorban önmagadat nézd, ne csak a tükörben, hanem az életben is. Lehet az a másik megtanít értékelni azt, amiben vagy, csak kérdés, milyen áron...vagy megtanít arra, hogy állj ki önmagad mellett, önmagadért és lépj. Csak vigyázz, nehogy akkora fájdalmat okozz, melyet később önmagadon kell hordanod! Szorítok Érted! :)
Megjegyzés küldése