Az élet megy tovább... merre is?

Alig több, mint egy hónapja, hogy "elváltunk" ott a sötét parkban a klub előtt.

Azóta az életem fenekestül felfordult. És mégsem. A leggyakoribb érzés az, hogy nem értem. A reakció fejcsóválás.

Férjem mámora a szabadságban úszva jó, ha egy hétig tartott. Utána hétfőn aludtam először otthon, ő is visszaköltözött a "hitvesi" ágyba. Éjszakába nyúló, halk beszélgetés következett a sötétben, ahol én, saját magamat is meglepve, hihetetlenül őszintén beszéltem az érzéseimről. Ezzel persze felzaklattam magamat, aminek sírás lett a vége. Hát mégiscsak vannak még érzelmeim. Iránta. 

Aztán a hét közepén, vacsora közben színt vallott. Félve, mint egy szégyenlős kisfiú, teljesen pőrén állt előttem. A megbánás könnyeit hullatva. Bevallva, hogy elvakította az egója. Hogy dolgozik rajta, hogy félreállítsa az útból. És ahogy nagy-nagy erőfeszítések árán centiméterről-centiméterre tolja ki a képből, végre belát mögé is. Mögötte pedig az összetartozás érzése van, és az igaz szeretet. Velem. Csak én voltam, és én leszek. Senki más.

Először enyhe kárörömöt éreztem. Majd dühöt. Aztán kétségbeesést, némi pánikkal fűszerezve. Majd megnyugvást. És most: növekvő szeretetet. Bizakodó szeretetet. Én teljesen meghibbantam??

A nagy beszélgetéseket még több nagy beszélgetés követte. Hihetetlen módon tudunk beszélgetni, ilyen intenzíven még soha senkivel. És amióta már nem vagyunk egy pár (mert visszaadtuk egymás szabadságát), férjem több időt szán rám, mint valaha. Tesz értem. Odafigyel. Gondoskodik. Dicsér. Bókol. Ölel. Simogat. Én egyenlőre még gyanakszom, így meglehetősen passzívan fogadom mindezt. Közben a bensőmben egy kis lény halkan vinnyog a sarokban: miért most??? Miért nem tudtad ezt előbb csinálni? Amikor szükségem volt rá?

Mindez persze nem tántorított el új céljaimtól: megtalálni a megfelelő lakást, minél hamarabb elköltözni, új életet kezdeni. Elválni. Boldognak lenni. Mással. Hiszen már ott vár rám. 

Mindazt, amit mondott és tett, rezignáltan fogadtam. Passzívan. Nem viszonozva. Féltem nem viszonozni? Hiszen most már van más, akinek szabad utat engedtem, aki vár rám, akire várok, hogy végre visszajöjjön.Hogy lehet ilyet tenni? Hogy lehet emberi sorsokkal játszadozni? Először el akar válni, majd mégsem? Én zöld jelzést adok valakinek, majd a férjem vissza akar kapni? Mondanám neki, hogy bocs, mégse, visszamegyek a férjemhez?? Ha nem lenne a Maci, nem is lenne vele bajom. De így most már őérte is felelős vagyok. Vagyis azért, amit mondtam, és tettem. Ki ő, az én férjem, hogy emberi sorsokkal játszik??

Eltökélt szándékom volt, hogy most aztán elválunk. De a sors teljesen másként gondolkodik erről. Nehézségeket gördít az útjába. Szidtam, átkoztam a német bürokráciát. Azt mondtam, nem érdekel, akkor is. Amikor jobban utánanéztem, kiderült, hogy kötelező ügyvédet fogadni. Pánik. Ekkor kezdtem csak felfogni a dolog komolyságát. Ha olyan könnyen menne, mint otthon, simán beadtam volna a válókeresetet. Most viszont elgondolkodtam. Lehet, hogy mégsem véletlenül olyan bonyolult a rendszer? Lehet, hogy nem teljesen hülyék azok, akik a törvényeket kitalálták? Hogy ezzel akarnak rávenni, hogy jó alaposan átgondold, mielőtt hülyeséget csinálnál?

Múlt héten ismét elmentem a Boszi barátnőmhöz. Már az ajtóban kisebb csoda történt: pontosan azt a virágot kívánta magának ajándékba előző nap, amit másnap tőlem meg is kapott. Pontosan abban a színben, ahogyan elképzelte. Gondolatainkkal teremtünk...

Elmeséltem neki, hogy mi a helyzet. Hogy Macival harmónia, szeretet és csend van. Örült nekem, biztosított róla, hogy jó úton járok. Aztán hívta valaki telefonon, én meg miközben nézelődtem, megláttam az asztalán egy könyvet. Mintha csak rám várt volna, nekem lett volna odakészítve. Szeresd önmagad, és mindegy, hogy kivel élsz. A német cím persze úgy hangzik: Szeresd önmagad, és mindegy, hogy kivel házasodsz össze. 

Amikor a Boszi meglátta, hogy nézegetem a könyvet, azt mondta, vigyem csak el, ez most tökéletes lesz nekem. Az új kapcsolatomhoz persze.

Tévedett. A régihez. 

Nem tudom, mi történt, nem is értem, egyszeriben megváltozott a szemléletem. Én meg akarom menteni a házasságom!!! 

A férjem is meg akarja menteni. Három hete majd kezét-lábát töri. És én hinni akarok neki, hogy mindez nem az egójából jön, ami önös érdekből, félelemből, hogy elveszti a kényelmét, akar visszaszerezni. El akarom hinni, hogy tényleg meglátta azt az embert, akivel három éve egy fedél alatt él és eddig a félelmeitől és az egójától nem látta. Hinni akarom, hogy mégiscsak képes szeretni, adni, beengedni, ha a félelmeivel egyszer s mindenkorra leszámol. Dolgozik rajta, most eléggé úgy tűnik. 

Egy hónapja reggel-este meditál. Reggel  első óracsörgésre, azonnal kiugrik az ágyból, és 7-8 óra alvás után energikusan, jó kedvvel csinálja végig a napot. Nem panaszkodik úton-útfélen, hogy fáradt. Rend van a lakásban. Elkészíti a reggelit. Még reggeli előtt lemegy a kutyával. Összehajtogatja a mosott ruhát. Készít nekem "uzsonnát", megfőzi a teámat. Másképp néz rám, most végre lát is már. 

Nem hiszek a szememnek. Mi történt?? Saját magát terápiázza, elég keményen. Bejelentkezett egy reinkarnációs terápiára is. Mindezt jó kedvvel, nem izzadságszagúan, fogcsikorgatva.

Ha arról van szó, hogy vége a kapcsolatunknak, de talán valamikor, ha leküzdötte a démonjait, lehet, hogy lehetünk újra egy pár, könnyes szemmel annyit mond, hogy ez élteti. Semmire sem vágyik jobban, mint hogy hozzám jöhessen haza. Hogy a kezében tarthassa a közös gyermekünket. Hogy szerethessen minket.

Ahogy egyre jobban erősödik a szeretet iránta ismét a szívemben, egyre halványodik az érzés Maci iránt. Pedig én küzdök ellene. Én őt akarom, ha hazajön, vele akarom megpróbálni, és ha működik, vele akarok élni. A férjem egy második megoldás lenne, ha esetleg mégsem működne. Tényleg csak egy második megoldás lenne?

Közben azt érzem, hogy Maci lelkesedése kezd alább hagyni. Messze van, és folyamatosan bombáztuk egymást minden fórumon pozitívabbnál pozitívabb, szerelmes üzenetekkel. Ebbe is bele lehet fáradni. Én megint elkövetni látszom azt a hibát, hogy megteszek érte mindent, kiszököm munkaidőben, hogy skype-on beszélhessünk, a lakásában alszom, felkelek reggel korábban, éjszakába nyúlóan írok hosszú e-maileket, hogy mire felébred, ott legyen... Ő néha nem ír e-mailt. Mikor arról volt szó (és ő ajánlotta fel!), hogy inkább felkel éjjel, hogy ne kelljen a munkahelyről kijönnöm, akkor inkább felhív pár percre telefonon, munkaidőben, csak hogy ne kelljen felkelni. Ma például elment az egyik haver-kollégával piálni, és összeakadó nyelvvel hívott fel a vonalas, benti számon. Ez kiverte a biztosítékot, mert azonnal az apámat juttatta eszembe. Persze este nuku skype, nincs olyan állapotban, hogy felkeljen. Pedig most is ő ajánlotta fel, és én rohantam egész nap, hogy minél hamarabb hazaérjek. Eddig még egyszer sem jött ez össze. Kezd hibát hibára halmozni... az én szemszögemből.

Hiába, nekem is le kell számolnom a démonjaimmal. Csak akkor lehetek boldog. Hogy kivel, az még kérdés, bár van egy olyan érzésem, hogy legbelül eldöntöttem már rég. 

Vagy nem is volt ez kérdés soha?