Vagyok, aki vagyok

Kettős. Test és lélek. Sokáig gondot okozott az, hogy ez a kettő néha összeveszik egymással. Olyankor megzuhantam kicsit, nem értettem, hogy mi történik, és miért, amikor már olyan szépen haladt minden. Most már értem, és ha elfogadom így, akkor béke van és nyugalom.

Adott a lélek, az én lelkem, sok-sok élet tudásával és tapasztalatával. Én erről jelenlegi földi létemben mit sem tudok, csak sejtem, érzem, hogy van valami, ami hatalmasabb annál, mintsem fel tudjam fogni. Sokan vannak, akik ezt kutatják, én pedig olvasom, tanulom őket, és a világ fokozatosan kitárul előttem általuk. Már sok mindent értek, amit korábban esetleg nem, látom az összefüggéseket és a válaszokat a miértekre.

Tudom, hogy tanulni jöttem ide. A Föld egy tanulóbolygó, és mi minden egyes életünkben kell, hogy tanuljunk, és ezáltal fejlődjünk. Aki erre nem hajlandó, nem nyitott, az ismét szembesülni fog ugyanazokkal a helyzetekkel, nehézségekkel, problémákkal, mindaddig, amíg nem hajlandó megoldani őket, tanulni belőlük és ezáltal fejlődni. A lelkek állítólag mindig együtt mozognak, és nagyjából együtt is születnek újjá, vagyis úgy, hogy az adott életben ismét találkozzanak. Ezáltal beteljesíthetik a feladataikat egymással.

Amióta tudom, hogy az életem folyását, a feladatokat én magam választottam, vagy azért, mert az előző életeimből hoztam őket, ahol nem sikerült megoldanom azokat, vagy azért, hogy tovább fejlődhessek, azóta egyszerűbb elfogadnom a látszólag értelmetlennek tűnő helyzeteket és a kudarcokat is. Csak néha lázadok fel ellenük, és akkor azt mondom, hogy nem érdekel, hogy mit kell most megoldanom, és mit kapok vissza a következő életemben, azzal majd ráérek akkor foglalkozni, most boldog akarok lenni... De aztán mindig emlékeztetem magam, hogy van így is megoldás, és akkor a jövő biztos, hogy gondtalanabb lesz.

Én választottam a szüleimet, én akartam hozzájuk leszületni, pont azért, hogy tanuljak tőlük, vagy azért, hogy én tanítsam őket. Ha így fogom fel, már nem haragszom az Apámra, amiért elhagyott minket, és nem haragszom a Nagyanyámra sem, amiért folyamatosan ellenségeskedést szít a családban. Csak sajnálom őket, nagyon-nagyon, mert az ő szemük nem nyílt ki... Mindannyian elfelejtjük körülbelül 3 éves korunkra, hogy milyen feladattal jöttünk, mi az a cél, amit kitűztünk magunk elé. Csak sejtjük őket, ha figyelünk arra a nagyon halk, vékonyka belső hangra, és ha figyelünk a jelekre. Mert jelek mindig vannak, és azok a segítségünkre vannak, hogy végigkalauzoljanak minket a földi életben, ahol többnyire süketen és vakon tapogatózunk. És szeretettelenül, mert az ember elfelejtett már szeretni is.

Amire ma mi azt mondjuk, hogy szeretet, az nagyon messze van már az igaz szeretettől. Az egó játéka csupán, a saját egónk űz velünk csúfos tréfát. Mert hol szeretet az, ami feltételeket támaszt? Ami követelőzik, ami taktikázik? Ami zsarol, kényszerít, követel?

A szeretet egyszerűen csak van, feltétel nélkül, bárki irányába. Kiapadhatatlanul. Én is csak most próbálom tanulni ezt. Nem egyszerű. Sőt. Olykor nagyon nehéz. Mert az egó rengetegszer fellázad, az egó, amit a legtöbben inkább értelemnek neveznek... Az egó először mindent magának akar, és ha nem kapja meg, nincs viszonzás sem.

Ez a legnagyobb feladatunk itt, ebben az életben. Mindenkié. Szeretetet tanulni. Akkor is, ha elsőre reménytelennek, kilátástalannak tűnik a helyzet. Akkor is, ha fáj. Minél többen leszünk, aki hasonlóan gondolkodik, annál jobb lesz a világ.

Ez a lélek, aki lassan ráébred a feladataira, az összefüggésekre, arra, hogy mi és miért köti bizonyos emberekhez, beleszületett egy testbe. Egy testbe, aki én vagyok, aki ebben az életben én vagyok. A születésem időpontja, körülményei meghatározták vérmérsékletemet, a család, a neveltetés és a társadalom pedig rám aggatott még több sallangot. Valamilyenné váltam, amit a mostani tudásom birtokában bizonyos mértékben átalakíthatok, megváltoztathatok.

De a testemből nem tudok kibújni. Még nem. Ez a test csak egyetlen életet fog velem megélni, és mint ilyen, még fiatal, teli élettel, erővel, és bizony követeli a magáét. Ez pedig nagyon sokszor összeütközésbe kerül azzal a tudással, amit a lélek hozott magával, és a feladattal, amit meg kell oldania. Elvonatkoztathatunk-e ettől? Mondhatjuk-e, hogy megadom a testnek, amit követel, akkor is, ha ez ellentétes a lélek kívánságával? Mondhatom-e, hogy ettől a feladatot nem tévesztem szem elől, ugyanúgy dolgozom magamon, a szereteten, és megadom a körülöttem élő embereknek azt, amiért közéjük kerültem, de ugyanakkor megadom a testemnek is, amire vágyik? Mondhatom-e, hogy van egy tudatos énem, a magasabb rendű, aki dolgozik a fejlődésért, egy magasabb cél eléréséért, és aki elválik a tudattalan, követelőző ösztönlénytől, aki valójában a testem, aki mindössze erre az egy életre kísér el? Vagy nyomjam el minden vágyát és követelését, és éljek a felsőbb cél szerint, vállalva ezzel akár azt is, hogy ezáltal elsorvad az a test? Nem feladatunk-e az is, hogy ezt a testet megfelelően karban tartsuk, hogy ebben az életben méltó útitársunk, méltó kísérőnk lehessen?

Egyre inkább hajlok ez utóbbira, de olykor megingok még. Nem tudhatom, hogy helyes-e az elgondolás, vagy csak az egóm játszik velem. Néhány pillanatomban azt mondom, hogy ez csak az egóm, és nem szabad hallgatnom rá, nem választhatom el a lelkemet a testemtől, mert egyek vagyunk, és az holmi skizofrén állapotot eredményezne. A nagy bölcsek már megmondták a megoldást. Nagyon-nagyon nehéz. Rengeteg erő és türelem kell hozzá. Ha nem abban a közegben, abban a társadalomban élnék, amiben, minden sokkal egyszerűbb lenne. Ugyanakkor ez is hozzásegít a végső célhoz: az egót kell elpusztítani. A mi társadalmunkban ez sokkal könnyebb, mint a távolkeleten, ahol már születéstől kezdve próbálják azt elnyomni. Mert ahhoz, hogy elpusztíthassuk, előbb meg kell erősíteni. Ez lenne a válasz? Erősítsek rá még jobban, hogy aztán elég nagy és érett legyen a végső pusztuláshoz? Ez lenne életem egy másik nagy feladata???