Harc a változás ellen

Egy véletlen pillanat. Ennyi kell csupán, hogy két ember találkozzon.

Egy élethelyzet, egy hangulat, egy döntés. Megteszed, ott vagy... és tőled függetlenül, valahol messze, egy más élethelyzetben, hangulatban, más döntéssel valaki ugyanoda kerül... és találkoztok. Az első másodpercekben eldől, hogy mi lesz a találkozás további sorsa. Egyre többet beszélgettek, egyre mélyebbre, messzebbre mentek, egyre jobban kitárulkoztok.... és egyre jobban megkedvelitek egymást. A másik részévé válik a gondolataidnak, az érzéseidnek, az életednek. Egy külön  kis szféra kerekedik körétek, amiben csak te vagy és ő, el nem mondott gondolatok, érzések, vágyak, és ahol semmi más nem létezik ezen kívül. Egy kis ladik az élet tengerében. Álmodni kezdesz, azt álmodod, hogy az élet csak érted van, és te bármit megtehetsz, büntetlenül.

Az élet azonban nem áll meg, halad tovább, változik, és vele együtt változol te is. Olykor pedig szívesen megállítanád az időt, a változást, mindent, és amikor mégsem sikerül, kétségbeesett és dühös leszel. Dühös, amiért fel kell ébredned, amiért nem az van, amit megálmodtál. Akkor aztán át- és újragondolod a helyzetet, és vele együtt az egész életedet. Rájössz, hogy amit kerestél, az mindig is megvolt neked. Mindig is ott volt az orrod előtt, csak éppen te máshol, másnál kerested. Újra álmodni kezdesz hát, de ezúttal a bizonyosság tudatával, hogy igen, most már biztosan jó úton jársz, és ennek hatására energiáid is megtöbbszöröződnek. Meglepődve veszed észre, hogy a dolog működik... csupán a hited kellett hozzá és a szereteted, semmi más.

Az a másik álom pedig kezd átalakulni a szemedben, és ösztönösen érzed, hogy ez a helyes megoldás, hiszen ez az élet most ennyit engedélyez... Ebből kell hát a legtöbbet kihozni és ezzel kell tudni boldognak lenni. És a helyzet, amiben vagy, felkínál mindent, a határ csak a csillagos ég, csak ki kell nyújtanod érte a kezed, csak el kell indulnod végre...

Eljutsz erre a megoldásra, örülsz, hogy végre tisztában vagy magaddal, és ismét vannak céljaid, fellélegzel, és készülsz arra, hogy egy új fejezet vegye kezdetét. És akkor megdöbbensz, mert az a valaki nem úgy reagál egy adott helyzetre, ahogyan te, vagy ahogyan azt te elképzelted vagy elvárnád, holott azelőtt mindig azt mondta neked, hogy nincsen az úgy jól, ahogyan van, előtte mindig búcsúzott tőled... Hogyan lehet ez, hiszen szereted őt, és mi ugye mindig saját magunkat szeretjük a másikban, ergo olyannak kell lennie, mint te vagy... Hogyan lehetséges mégis az, hogy másképpen gondolkodik? Fáj, és csalódsz, és dühös leszel, de valójában saját magadban csalódsz és magadra vagy dühös, mert ennyire vak voltál... és rájössz, hogy a másik ember egy másik ember, nem pedig te, és ezért szíve joga a saját észjárása mentén gondolkodni... Elfogadod hát, hogy mégsem vagyok egyformák, és ebben a megváltozott helyzetben és megvilágításban próbálsz közeledni feléje.

És akkor jön az újabb döbbenet. Amikor azt látod, hogy elutasítja azt, hogy te valamit másképpen látsz és másképpen gondolkodsz. Amikor megpróbálja megmagyarázni, hogy ahogyan te gondolkodsz, az helytelen, és helytelenül éled az egész életedet. Hogyan lehet ez? Hiszen azt gondoltad, szeretitek egymást... Hogyan lehet, hogy nem érzi, nem látja, hogy ő meg te nem vagytok egyek, soha nem is voltatok, két különböző test és elme pedig nem gondolkodhat mindenről teljesen egyformán? Hogyan lehet az, hogy egy embert ennyire elragadhat a dühe és ennyire vakká tehet? Amikor pedig megpróbálod neki szelíden és türelmesen elmagyarázni az álláspontodat, azáltal csak még jobban magadra haragítod, és megpróbálja neked, de még saját magának is bemagyarázni, hogy te vagy az, aki támad és sérteget, és az egész életszemléleted hibás. Hibás azért, mert az elején hangot adtál egy véleménykülönbség miatti sajnálatodnak, de ugyanakkor még ott, abban a pillanatban el is ismerted, hogy nem gondolkodhat mindenki ugyanúgy, tehát ez teljesen rendben is van így... És bemagyarázza neked, hogy elrejtőzöl valami mögé, amit csak ürügyként használsz fel arra, hogy másképp állj hozzá egy megváltozott élethelyzethez.

Értetlenül állsz a helyzet előtt, hiszen te nem akartál rosszat és nem változtak meg az érzéseid az iránt az ember iránt, csupán felismerted, hogy annak a dolognak nincsen létjogosultsága, és neked sincsen jogod hozzá, hogy több ember életébe is beavatkozz. Nincsen jogod arra, hogy idegenektől elvegyél valamit, de leginkább ahhoz nincsen jogod, hogy a jövőt vedd el olyan valakitől, aki szeret és akit szeretsz, de legfőképpen saját magadtól nincsen jogod elvenni azt, hiszen egészen addig arról álmodtál.. .

Választasz hát egy olyan megoldást, ami mindenkinek jó lehet, és a szeretett személy is melletted maradhat... Mégis düh és harc a válasz rá, és bele is rángat a harcba, holott te egyáltalán nem akarsz harcolni... nem hagyja, hogy békésen rendezzétek a dolgot, felnőtt emberek módjára, értelmesen, agresszió nélkül, szeretettel. Ellenáll a változásoknak, a törvényeknek és mindennek, ami csak létezik, és azután meglepődik és még tovább mérgelődik a helyzeten, holott ő saját maga teremti a negatív hullámokat... Nem érzi, és nem is tudja, hogy a negatív hozzáállásra mindig negatív a válasz is, a pozitívra pedig pozitív.

Talán ezért találkoztatok ti ketten, hogy tanítsátok egymást. Hogy ő végre kinyissa a szemét és megtanuljon látni, az egótól elvonatkoztatva, az igazi, belső szemével, nem csak azt az árnyékvilágot, ami körülvesz minket. Te pedig hogy megtanulj hinni, hinni valamiben vagy valakiben, de legfőképp saját magadban, az erődben, az energiádban, és a szeretetedben, bármi áron, rendületlenül, és csak adni, mert neked csak több lesz azáltal.

Ahogyan egy nagyon találó mondás tartja: Egy olyan edényt nagyon nehéz megtölteni, ami már tele van... Ezt kell megpróbálni mégis. És pontosan ez az,  amiért értelmetlennek tűnő helyzeteket kapsz az élettől, ahol úgy tűnik, zsákutcába kerülsz: arra való, hogy kicsit megállj és gondolkodj... és közben az az edény, a saját elméd, káros impulzusok híján, ürüljön egy kicsit.

A feladat adott. Peace.