Egy menhelyen találtuk őt, két másik testvérével egy ketrecben. Velünk akart jönni, egyértelműen. Körülbelül féléves lehetett akkor. Volt még egy kis spániel is, róla mindenképpen meg kell emlékeznem, akit viszont le sem tudtunk robbantani magunkról.
Az örökbefogadó napon aztán, néhány nappal később ismét találkoztunk, szegény kislány koszosan, ragacsosan, félelemtől reszketve a korábbi utazás után, kúszva jött oda hozzánk. És a spániel is, ismét, szinte repült az ölünkbe. Istenem, mennyire hazavittük volna őt is... De Nagymami miatt nem lehetett.
Így hát a torzonborz, gyönyörű borostyán-szemű, csúnyácska kislányt vittük haza, aki nem tudott hová lenni a boldogságtól, mert érezte, hogy most végre szerető családra lelt.
A Boszi nevet kapta a keresztségben, pont azért, hogy azonnal tudni lehessen: itt egy csúnya, de szeretetreméltó lény lakik. Aki, ahogy teltek-múltak a hónapok, évek, egyre csak szépült. Főleg, amikor nyáron megnyírták, és ledobta a torzonborz bundát, egy valóságos hercegkisasszony bukkant elő a nagy irha alól. És ő ezt tudta magáról, mert úgy járt-kelt, úgy tette-vette magát, hogy mindenki láthassa, hogy ő milyen szép. :-)
Az állatorvos persze folyamatosan mondta, minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk, hogy ivartalaníttatni kell, mert menhelyi kutyáknál ez a szokás. Azért, hogy nehogy kölykei legyenek, és hogy azok nehogy ugyanolyan sorsra jussanak, mint ő.
Szegény Anyám minden alkalommal elutasította ezt, mondván, hogy a kutya zárt kertben van tartva, onnan soha nem megy ki (hét ökörrel sem lehetne kivontatni, annyira fél - kölyökkorában kirakták őt egy forgalmas út mellé a testvéreivel együtt), és más kutya sem jut be. De az orvos csak beszélt, beszélt, beszélt, hogy a rák ellen is jó az, meghosszabbítjuk vele a kutya életét, bla-bla. Végül megszületett az elhatározás, oké, meg lesz a műtét. Csak még most ezért nem, most meg azért nem, most hideg van, most meleg van, most meg esik az eső, nem érek rá, fáj a fejem, nem akarom, nincs kedvem! Valami miatt Anyu csak halogatta, halogatta...
Végül eljött a nap és sor került a műtétre. Anyu átvirrasztotta a kutya mellett az éjszakát, aki lassan ébredt, kótyagos volt, de aztán már viháncolt. Másnap aztán egy vércsepp, meg mégegy... Onnan, ahonnan nem lett volna szabad. Boszi meg egyre kedvetlenedett, gyengült, a végén már fel sem kelt. Anyu hívta az orvost, hogy azonnal jöjjön, valami nem oké... Ő meg, hogy még várjunk. Ez volt délután kettőkor. Este hétkor aztán nem várt tovább Anyu, miután a doki a sokadik hívásra sem cselekedett, ő maga vitte vissza a Boszit. Azonnal a műtőasztalra került, újra felnyitották, infúzió, minden. A három metszésből egyet elfelejtettek elvarrni odabenn... És folyamatosan vérzett.
De ez már nem segített szegény Boszin. Szentivánéjen feladta a küzdelmet. Kis lelke már az örök vadászmezőkön fut a labda és a macskák után. Öt és fél éves volt, makk egészséges, vidám, bohókás.
Azt mondják, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve... Az orvos jóakarásból (valójában pénzhajhászásból) megölt egy ártatlan kis lényt. Aki lehet, hogy "csak" egy menhelyi keverék kutya volt, de nekünk mindennél fontosabb. Az egész család siratta, még Anyu élettársa is, akit ő elmondása szerint még soha nem látott sírni (pedig már 25 éve együtt vannak...).
Mit akart tanítani nekünk ezzel a sors? Egyet biztosan: mindig, MINDIG hallgass a megérzéseidre! Szegény Anyám érezte... Ezért halogatta!! Hogy még mit, az számomra rejtély....
Nyugodj békében, Boszi!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése