Életem legfontosabb e-mailje

Életem legfontosabb e-mailjének létezéséről egészen tegnapelőttig tudomásom sem volt. Pedig mennyire vágytam rá...

Minden nap vártam, hogy jelentkezzen végre Cirmos, hogy hírt adjon magáról, hogy írjon nekem, bármit, akár egy nyúlfarknyi kis mondatot. Hogy érezhessem, eszébe jutok néha, hogy gondol rám, még ha nem is olyan gyakran, mint én őrá. De semmi sem történt... Vágytam, hogy olvasson, hogy tudjon rólam, hogyan érzek, mi történik velem, minek örülök, mitől vagyok bánatos. De semmi erre utaló jel...

Tudtam, hogy a kiküldetése pont akkor jár le, amikor én is otthon leszek, jó néhány hete "beszéltünk" róla messengeren. Mégsem történt semmi mozgolódás, semmi megkeresés, hogy esetleg találkozzunk, ahogyan abban megállapodtunk. Elbizonytalanodtam kissé, mi lehet vajon az oka? Vagy ennyire nagy lenne a baj otthon, hogy az minden más gondolatot kiszorít?

Amikor már otthon voltam, küldtem egy sms-t, hogy mi a helyzet. Órákkal később jött a válasz, hogy oké, találkozzunk, majd később beszéltünk is, ami beszélgetés kurta-furcsa volt, és Cirmos kissé zavarodottnak tűnt. Jesszus. Csak nincs valami baj? Tipikus nőként már mindenféle hülyeségek jártak az eszemben.
Aztán eljött végre a vasárnap, és a régi, mosolygós Cirmos várt rám, talpig Terminátornak öltözve. Igaz, a szeme nem világított pirosan, és még figyelmeztetett is előre, hogy motoros szerkóban lesz, de erre azért nem számítottam. :-) A Terminátorhoz képest talán annyi volt a különbség, hogy nem fémből volt rajta a cucc, hanem valami fekete műanyagból, amúgy minden más eléggé hasonlított. Nem mondom, elég feltűnő jelenség voltunk mi ketten, és most nem engem néztek meg többen. :-)

Kicsit tapogatózva, visszafogottan indult a beszélgetés, élménybeszámolók a kiküldetésből, a munkából, aztán a fagyizóban rátértünk a lényegre. Hogy mi is a helyzet valójában az életünkben.

A helyzet, jelentem, siralmas. De annyira még nem, hogy ne tudjunk nevetni a saját nyomorunkon.

Cirmos tehát a nyakába kapott egy immáron 24 órás felügyeletet igénylő lányt. Mit is mondhatnék? Hogy megmondtam előre? Hogy nem hiába mondtam, hogy féltelek, Cirmos, mert tudtam, hogy ez lesz? Hogy tudtam, hogy mivel jár ez a betegség? De arra még én sem számítottam, hogy ez ennyire hamar bekövetkezik, hiszen jó 1 év telt csak el. Hogy hogyan tovább, azt nem tudja. Én sem tudnám. Meghozni a döntést, bármi lesz is az, kemény lesz, a felelősség meg még nagyobb.


Aztán én is meséltem, hogy jól megvagyunk a Drágával, és amióta dolgozom, javul a helyzet. Igaz, még kevesebbet találkozunk, és a szex és kevesebb. Pedig annál kevesebb már igazán szép teljesítmény... És így akarunk mi gyereket? Szeplőtelen fogantatással Szűz Mária óta nem tudom, ki esett még teherbe...
Végig sem gondoltam igazán (ami persze nem igaz, rögtön meg is cáfolom), már ki is csúszott a számon: "Cirmos, csinálsz nekem egy gyereket??"

Hát perszehogy végiggondoltam. Százszor, ezerszer. A gondolat az első alkalommal kéretlenül jött, hogy aztán jól befészkelje magát a tudatomba. Csak egy érzés (megérzés?), hogy Cirmostól talán azonnal teherbe esnék. Hogy mi lenne, ha a Drágával nem lehetne gyerekünk? Mi lenne olyankor? És a Cirmostól meg teherbe esnék? Vagy akár lehetne, de a már ismert gyakoriság mellett Cirmostól esnék teherbe? Ő is mondta rögtön, mosolyogva, de szomorkás mosollyal, hogy ááá, alig lenne feltűnő, hogy a gyerek szőke hajú és zöld szemű... Ha esetleg nem lehetne gyerekünk a Drágával, és ha Cirmos Kiki mellett maradna, mert akkor nekik sem lehetne gyerekük, akkor ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás... Morbid gondolat, elismerem, és magam sem értem, hogy honnan jött a gondolat, és miért játszottam le ezerszer agyban, mindenféle lehetséges módozatban.

Az a megérzésem viszont helyes volt, hogy ott már biztosan nem lesz gyerek, legalábbis Kikitől nem. Már szex sincs, egyáltalán, a helyzet aggasztó... Feltettem a kérdést, hogy akkor mi a megoldás? Elhagyja vagy ha nem, akkor szeretőt fog mellette tartani? Erős, egészséges, fiatal férfi, egyértelmű, hogy az élettő energia nélkül nem működik... Akkor rám nézett, kicsit félénken, mosolyogva, és megkérdezte: "Cica, leszel a szeretőm...??" Kész. Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, de akár sírhattunk is volna. Mondtam is, hogy addig jó, amíg még tudunk nevetni a saját nyomorunkon...


Teljesen letaglózott az a jó másfél óra, amit együtt töltöttünk. Olyan szinten, hogy én is meglepődtem rajta. Utána KisDisznóval találkoztam, aki többször meg is jegyezte, hogy nem vagyok jelen... Mondtam neki, hogy nem, ne haragudjon, még mindig ott ülök a fagyizóban... És hiába erőlködött, nem sikerült visszarángatnia. A délután első része ezért siralmasra sikerült. Egyrészt folyamatosan azon pörögtem, hogy megemésszem a kapott információkat, amelyek még úgy is hatalmas súlynak bizonyultak, hogy nem is nekem kell őket viselnem... Másrészt a két kis kérdésünkön gondolkodtam, és azon, hogy miért játszik velünk az élet, hogy miért mással van nekünk ebben az életben feladatunk, vagy ez most törlesztés, valaki valakinek egy előző életben elkövetett valami miatt? Ennek utána kell járnom, ott megfogadtam, hogy ha másért nem is, de ezért mindenképpen el kell végeznem az Utaztató tanfolyamot. Harmadrészt meg alig bírtam kivárni, hogy végre hazaérjek, és elolvashassam azt a két e-mailt, amit Cirmos egy őskövület e-mail címemre küldött, ami még él, de már nem használom...

Hát mégiscsak írt nekem. Mégiscsak olvasta a blogomat. És mégiscsak gondolt rám. Nem is akárhogyan.
Az a levél már majdnem 2 hónapja ott figyelt a postaládában. Aznap kaptam, amikor az első, kevésbé sikeres és felemelt munkanapomat töltöttem éppen... Milyen jó lett volna pedig, ha aznap olvashatom azt az e-mailt... Egy pillanat alatt szétkergette volna sötét felhőkként rám nehezedő gondolatokat...

Életem legfontosabb e-mailje ez. Ilyet még sosem kaptam, esélyes, hogy eztán sem fogok. És ha így végiggondolom, életem sok szép e-mailje közül többet is Cirmostól kaptam. Jól bánna a szavakkal? Ez tény. De egy percig sem kérdéses, hogy az is ott van mögötte, amiről ír.
Hogy mi is ez az e-mail? Nem szerelmi vallomás. Sokkal több annál. Ez már egy magasabb szint, és az érzelmek, amik mögötte húzódnak, mélyebbek holmi csacska szerelemnél. Azon már túl vagyunk. Réges rég. Nem vallomás, hanem kinyilatkoztatás, és ahogy olvastam, fordult velem egyet a világ. Én lennék az a lány, akiről ír? Cirmos, én lennék az a lány, akiről írsz?? Nem, azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a MINDENt jelentem Neked. Tudtam, hogy sokat, de hogy ennyire? Kételkedhetnék, hogy csak a helyzet mondatja ezt, a nehézségek, a távolság időben és térben, a megszépülő emlékek, de ha az agyam, az EGÓM kételkedik is, legbelül tudom, hogy minden egyes szó úgy igaz, ahogyan ott áll. Ez az összetartozás-érzés bennem is mindig megvolt, hiába mentem férjhez máshoz, és hiába fogok esetleg másnak gyerekeket szülni, tudom, hogy mi összetartozunk, és ha ebben az életben csak ennyi adatott, már akkor is megérte. Talán túl egyszerű és eseménytelen lenne az életünk, nem lennének nagy harcok, nagy megoldatlan feladatok, csak harmónia lenne és szeretet, és talán éppen ezért nem lehetünk mi együtt, mert az a kapcsolat nem szolgálná a lelki fejlődésünket. Azok a feladatok, amiket viszont megkaptunk most másokkal kapcsolatban, vagy inkább úgy mondanám, hogy amiket mi magunk választottunk, eléggé komolyak, és ha győzedelmeskedünk, azáltal biztosan sokat tanulunk... A következő életünkben pedig újra találkozni fogunk, és akkor együtt leszünk újra, mint abban a régi életben, amiből csak egy villanásnyit láttam, de ahol az érzés ugyanaz volt, mint ma, amikor ezeket a sorokat írom.

Szeretlek Cirmos, mindig is szeretni foglak!