Egy ideje gondolatban mindig bocsánatot kérek tőle, amiért így nevezem. Mert ahogy egyre jobban megismerem, egyre kevésbé illik rá ez a jelző.
Ez az ember egyáltalán nem olyan, mint amilyennek első látásra tűnt. Sokkal több, sokkal jobb annál. Összebarátkoztunk. Megszerettem.
Mit láttam belőle az elején? Egy barnára sült, villogó kék szemű, hullámos világosbarna hajú, fülig érő szájú, nagydarab srácot, aki hadarva beszél valamelyik német dialektusban. Egy idő után hátrajött a projektterembe, és elfoglalva a Hobó helyét, lazán leült velem szembe. A laza jó szó, hihetetlenül laza volt mindig, a reggeli beérkezést és a távozást illetően is. Most már azt is tudom, hogy azért, mert megteheti. A BMW-nél egy egész informatikai részleget vezetett korábban, ide "pihenni" jött, hogy részt vegyen egy bank hétköznapi életében, kipihenve a projektek fáradalmait. Erre mi történik? Még szinte meg sem érkezett, puff, máris bevágják a projektbe munkacsoport vezetőnek. Ennek nagyon nem örült, mert mint mondta, a BMW-től pont emiatt jött el. Csöbörből vödörbe, és ráadásul a barátnőjétől is távol, a kutyájától is távol, egyedül, rossz időjárásban, szürkeségben. (Azért 3 napja ide is megérkezett a nyár...)
Onnantól kezdve sokat beszélgettünk, a sokat persze szigorúan idézőjelben szabad csak érteni, csak annyira, amennyire a feszített munkatempó megengedte. Sokat mosolygott rám, csak úgy, mert miért ne. Aztán egyszer csak jött egy e-mail tőle. Magyarul. Azt hittem, lefordulok a székről. "Olyan szép vagy..." Szótárt használt hozzá persze, és nagyon vicces volt, amiket írt, néha persze tökre érthetetlen, de jól esett, hogy ez a fiú képes arra, amire a tulajdon férjem nem képes. Aztán megtalálta a google fordítóprogramját, és onnantól hosszabbodtak és viccesebbé váltak a mailek. Jó találmány ez a program, de magyarul használhatatlan... Születtek néha megoldások. :-) Aztán a múlt hét végén elköltözött a projektszobából (ő csak sötétszobának hívja), azt mondta, elég volt a nyomott hangulatból és a sötétből. Visszament az informatikus kollégái közé, azok lazábbak, poénosabbak, és oda még a nap is besüt.
Ez az ember egyáltalán nem olyan, mint amilyennek első látásra tűnt. Sokkal több, sokkal jobb annál. Összebarátkoztunk. Megszerettem.
Mit láttam belőle az elején? Egy barnára sült, villogó kék szemű, hullámos világosbarna hajú, fülig érő szájú, nagydarab srácot, aki hadarva beszél valamelyik német dialektusban. Egy idő után hátrajött a projektterembe, és elfoglalva a Hobó helyét, lazán leült velem szembe. A laza jó szó, hihetetlenül laza volt mindig, a reggeli beérkezést és a távozást illetően is. Most már azt is tudom, hogy azért, mert megteheti. A BMW-nél egy egész informatikai részleget vezetett korábban, ide "pihenni" jött, hogy részt vegyen egy bank hétköznapi életében, kipihenve a projektek fáradalmait. Erre mi történik? Még szinte meg sem érkezett, puff, máris bevágják a projektbe munkacsoport vezetőnek. Ennek nagyon nem örült, mert mint mondta, a BMW-től pont emiatt jött el. Csöbörből vödörbe, és ráadásul a barátnőjétől is távol, a kutyájától is távol, egyedül, rossz időjárásban, szürkeségben. (Azért 3 napja ide is megérkezett a nyár...)
Onnantól kezdve sokat beszélgettünk, a sokat persze szigorúan idézőjelben szabad csak érteni, csak annyira, amennyire a feszített munkatempó megengedte. Sokat mosolygott rám, csak úgy, mert miért ne. Aztán egyszer csak jött egy e-mail tőle. Magyarul. Azt hittem, lefordulok a székről. "Olyan szép vagy..." Szótárt használt hozzá persze, és nagyon vicces volt, amiket írt, néha persze tökre érthetetlen, de jól esett, hogy ez a fiú képes arra, amire a tulajdon férjem nem képes. Aztán megtalálta a google fordítóprogramját, és onnantól hosszabbodtak és viccesebbé váltak a mailek. Jó találmány ez a program, de magyarul használhatatlan... Születtek néha megoldások. :-) Aztán a múlt hét végén elköltözött a projektszobából (ő csak sötétszobának hívja), azt mondta, elég volt a nyomott hangulatból és a sötétből. Visszament az informatikus kollégái közé, azok lazábbak, poénosabbak, és oda még a nap is besüt.
Ezen a héten aztán felgyorsultak az események. Szaporodtak az e-mailek, aminek következtében nagyon hamar megbeszéltük, hogy ezzel óvatosan kell bánni, hiszen aláírtuk a szerződésben, hogy belenézhetnek az e-mailjeinkbe. Éreztem, hogy megbízhatok benne, így neki panaszkodtam, ha a vörös nő megint nemnormális volt, és ugyanezt vissza is kaptam, én ápoltam az ő lelkét, amikor a Főnökasszonyunk az egyik team meeting előtt félvállról odavetette neki, hogy ja, egyébként megszűnt a munkacsoportod! Ezen azért kiakadt, és most már még inkább el akar menni a cégtől, vissza a napsütötte városába. (Ezt én nagyon nem szeretném, azt szeretném, ha maradna... De lebeszélni nem fogom, nem is akarom, ha ő úgy jobban érzi magát...)
Tegnap már kettesben mentünk csak ebédelni, és akkor már szó volt magánéletről is. Kiderült, hogy nála sincsenek a legnagyobb rendben a dolgok, mióta távkapcsolat van, azóta a barátnője nem viselkedik szépen, ő meg ott áll 37 évesen, hogy elég volt az egyedüllétből, most már inkább a család kellene, meg a nyugodt, megszokott hétköznapok... Ebéd után még elmentünk kávézni, és én néha csak ültem, és bámultam ki a fejemből. Meg is jegyezte, hogy nem vagyok jelen... pedig jelen voltam, és éppen őrajta gondolkodtam, hogy mennyire megszerettem, és hogy mennyire meg szeretném ölelni. Mondtam is neki, hogy nagyon megkedveltem, amit nem tudom, hogy a helyén tudott-e kezelni. Munka utánra Afterwork Party volt meghirdetve, azt mondta, hogy a hét eseményeit tekintve neki már semmi kedve hozzá... Fűztem, hogy jöjjön el, legalább egy-két italra, aztán mehet, amerre lát, mert én is csak őmiatta mennék. Nem nagyon akart. Mondtam, hogy akkor menjünk ketten meginni valamit valahová. Utána elgondolkoztam, hogy ez lehet kicsit erős volt, még a végén félreérti... Mire eljött a fél 6, jött az e-mail is, hogy oké, mégiscsak jön, de csak 1 órára. Összeszedelőzködtünk, vártuk a kollégákat, hogy jöjjenek, de még mindenkinek dolga volt... Így megint csak kettesben maradtunk. Kicsit szerencsétlennek éreztem magam, te jó ég, nehogy azt gondolja, hogy rá akarok mászni!! (Néhány hete még voltak olyan gondolataim, a mostani szituációban már nem tudom elképzelni... Vagy csak gyengéden, finoman... ;-) De az érzelmek nélkül nem menne, ezért kilőve.)
Mire odaértünk a helyre, utolért minket a szexi Afrikai csajszi is a férjével együtt. Így ültünk le négyen dumálni, és közben szép lassan szállingóztak a többiek is. Nehezen indult a beszélgetés, mert még mindig rossz kedve volt, nekem meg miatta volt rossz kedvem, de végre csak beindultunk, és olyan jót beszélgettünk, hogy ihajj. Sok mindenben hasonlóan gondolkodunk, és folyamatosan arról biztosított, hogy tudja, hogy hogyan érzek, meg hogy hogyan nőttem fel, mert ő is Kelet-Németországban nőtt fel, és az majdnem ugyanaz. Aztán jöttek a többi kollégák, jöttek az érdekes beszélgetések, az indonéz nő rányomulása például, mi pedig néha cinkosan összenéztünk a nő feje fölött. Ez a nő mondta, hogy akit igazán neked teremtett az ég, azt már akkor megérzed, ha csak egy ujjatokat összeérintitek... Viccnek szántam, mondtam a srácnak (ki kell találnom valami új nevet neki - amúgy angyalneve van, naná), hogy mutasd csak az ujjad, ő meg mutatta, hozzám érintette, és közben, szintén viccnek szánva, az elektromos kisülés hangját utánozta... :-) Így utólag belegondolva nem annyira vicces...
Ahogy múlt az este, úgy oldódtunk fel egyre inkább, és rengeteget nevettünk. Ő is ott maradt végig, szerintem nem bánta meg, hogy hagyta magát rábeszélni. Távozni készült, én pedig felálltam, hogy én is megyek vele (ismét csak utólag belegondolva ez is egy kicsit sok volt). Úgyhogy gyorsan el is köszönt tőlem az utcán, de egy gyors ölelést azért kaptam. Kérdezte még előtte, hogy fenn vagyok-e egy másik közösségi portálon (üzleti jellegű), mert ő a legismertebben nincs fenn, és mivel a válaszom igen volt, kérte, hogy jelöljem már be.
A hazautat enyhe alkoholmámorban a gondolataimba merülve tettem meg. Igazából nem vezettek sehová, csak úgy voltak. Amit éreztem, az a szeretet, hogy igen, szeretem ezt a fiút, de nem úgy, mint férfit, vagy legalábbis már nem csak úgy, hanem mint testvért, vagy apát is. Ez is érdekes, mert soha nem hiányzott az apám és soha nem is akartam senkibe belelátni... Most meg, ha nem is konkrétan a saját apámat látom bele, egy kicsit olyan apás érzésem van vele kapcsolatban.
Otthon aztán megkerestem a neten, és amikor megláttam a fényképét, teljesen elolvadtam. Legalább 10 kilóval kevesebb azon a képen, hosszabb hajjal, ugyanúgy szélesen mosolyogva, ahogyan azt ismerem... De nem, így nem ismerem, ilyen felszabadultnak én még nem láttam. Meg is írtam neki, hogy ejha, milyen jól néz ki ezen a képen, és hogy ilyennek nem ismerem, vagy csak még nem?? Hogy az élét elvegyem, persze odaírtam utána, hogy ne értsen félre, csak viccelek... Ő az egyetlen, akinek az összes személyes adatomat látni engedtem ezen a honlapon. Egy órával később, hajnal kettőkor jött egy sms, tőle. Csak annyi, hogy köszöni a bejelölést, aludjak jól, vigyázzak magamra... Megvolt hát a telefonszám-csere is.
Nem tudom, hogy mit gondoljak ezek után... Inkább nem gondolok semmit. Jövő héten igyekszem távolságtartóbbnak lenni, aztán majd meglátjuk, hogy mi történik. Azt semmiképpen sem szeretném, hogy bárki bármit félreértsen... Csak azt szeretném, hogy ott legyen, szélesen mosolyogva, mint eddig, hadarva, jókedvűen, kékszeműen (benne hasonló kis sárga cirmokkal, mint nekem van), és kész. Hogy együtt kihúzzuk a szerződésünk végéig. Vagy lehet jobb lenne, ha tényleg elmenne? Mielőtt még jobban megszeretem?
Tegnap már kettesben mentünk csak ebédelni, és akkor már szó volt magánéletről is. Kiderült, hogy nála sincsenek a legnagyobb rendben a dolgok, mióta távkapcsolat van, azóta a barátnője nem viselkedik szépen, ő meg ott áll 37 évesen, hogy elég volt az egyedüllétből, most már inkább a család kellene, meg a nyugodt, megszokott hétköznapok... Ebéd után még elmentünk kávézni, és én néha csak ültem, és bámultam ki a fejemből. Meg is jegyezte, hogy nem vagyok jelen... pedig jelen voltam, és éppen őrajta gondolkodtam, hogy mennyire megszerettem, és hogy mennyire meg szeretném ölelni. Mondtam is neki, hogy nagyon megkedveltem, amit nem tudom, hogy a helyén tudott-e kezelni. Munka utánra Afterwork Party volt meghirdetve, azt mondta, hogy a hét eseményeit tekintve neki már semmi kedve hozzá... Fűztem, hogy jöjjön el, legalább egy-két italra, aztán mehet, amerre lát, mert én is csak őmiatta mennék. Nem nagyon akart. Mondtam, hogy akkor menjünk ketten meginni valamit valahová. Utána elgondolkoztam, hogy ez lehet kicsit erős volt, még a végén félreérti... Mire eljött a fél 6, jött az e-mail is, hogy oké, mégiscsak jön, de csak 1 órára. Összeszedelőzködtünk, vártuk a kollégákat, hogy jöjjenek, de még mindenkinek dolga volt... Így megint csak kettesben maradtunk. Kicsit szerencsétlennek éreztem magam, te jó ég, nehogy azt gondolja, hogy rá akarok mászni!! (Néhány hete még voltak olyan gondolataim, a mostani szituációban már nem tudom elképzelni... Vagy csak gyengéden, finoman... ;-) De az érzelmek nélkül nem menne, ezért kilőve.)
Mire odaértünk a helyre, utolért minket a szexi Afrikai csajszi is a férjével együtt. Így ültünk le négyen dumálni, és közben szép lassan szállingóztak a többiek is. Nehezen indult a beszélgetés, mert még mindig rossz kedve volt, nekem meg miatta volt rossz kedvem, de végre csak beindultunk, és olyan jót beszélgettünk, hogy ihajj. Sok mindenben hasonlóan gondolkodunk, és folyamatosan arról biztosított, hogy tudja, hogy hogyan érzek, meg hogy hogyan nőttem fel, mert ő is Kelet-Németországban nőtt fel, és az majdnem ugyanaz. Aztán jöttek a többi kollégák, jöttek az érdekes beszélgetések, az indonéz nő rányomulása például, mi pedig néha cinkosan összenéztünk a nő feje fölött. Ez a nő mondta, hogy akit igazán neked teremtett az ég, azt már akkor megérzed, ha csak egy ujjatokat összeérintitek... Viccnek szántam, mondtam a srácnak (ki kell találnom valami új nevet neki - amúgy angyalneve van, naná), hogy mutasd csak az ujjad, ő meg mutatta, hozzám érintette, és közben, szintén viccnek szánva, az elektromos kisülés hangját utánozta... :-) Így utólag belegondolva nem annyira vicces...
Ahogy múlt az este, úgy oldódtunk fel egyre inkább, és rengeteget nevettünk. Ő is ott maradt végig, szerintem nem bánta meg, hogy hagyta magát rábeszélni. Távozni készült, én pedig felálltam, hogy én is megyek vele (ismét csak utólag belegondolva ez is egy kicsit sok volt). Úgyhogy gyorsan el is köszönt tőlem az utcán, de egy gyors ölelést azért kaptam. Kérdezte még előtte, hogy fenn vagyok-e egy másik közösségi portálon (üzleti jellegű), mert ő a legismertebben nincs fenn, és mivel a válaszom igen volt, kérte, hogy jelöljem már be.
A hazautat enyhe alkoholmámorban a gondolataimba merülve tettem meg. Igazából nem vezettek sehová, csak úgy voltak. Amit éreztem, az a szeretet, hogy igen, szeretem ezt a fiút, de nem úgy, mint férfit, vagy legalábbis már nem csak úgy, hanem mint testvért, vagy apát is. Ez is érdekes, mert soha nem hiányzott az apám és soha nem is akartam senkibe belelátni... Most meg, ha nem is konkrétan a saját apámat látom bele, egy kicsit olyan apás érzésem van vele kapcsolatban.
Otthon aztán megkerestem a neten, és amikor megláttam a fényképét, teljesen elolvadtam. Legalább 10 kilóval kevesebb azon a képen, hosszabb hajjal, ugyanúgy szélesen mosolyogva, ahogyan azt ismerem... De nem, így nem ismerem, ilyen felszabadultnak én még nem láttam. Meg is írtam neki, hogy ejha, milyen jól néz ki ezen a képen, és hogy ilyennek nem ismerem, vagy csak még nem?? Hogy az élét elvegyem, persze odaírtam utána, hogy ne értsen félre, csak viccelek... Ő az egyetlen, akinek az összes személyes adatomat látni engedtem ezen a honlapon. Egy órával később, hajnal kettőkor jött egy sms, tőle. Csak annyi, hogy köszöni a bejelölést, aludjak jól, vigyázzak magamra... Megvolt hát a telefonszám-csere is.
Nem tudom, hogy mit gondoljak ezek után... Inkább nem gondolok semmit. Jövő héten igyekszem távolságtartóbbnak lenni, aztán majd meglátjuk, hogy mi történik. Azt semmiképpen sem szeretném, hogy bárki bármit félreértsen... Csak azt szeretném, hogy ott legyen, szélesen mosolyogva, mint eddig, hadarva, jókedvűen, kékszeműen (benne hasonló kis sárga cirmokkal, mint nekem van), és kész. Hogy együtt kihúzzuk a szerződésünk végéig. Vagy lehet jobb lenne, ha tényleg elmenne? Mielőtt még jobban megszeretem?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése