Mitől szeret bele egyik ember a másikba, jó esetben a két ember egymásba? Vagy mitől nem? Mi szabja meg? Milyen törvények mozgatják?
Miért van az, hogy két egymástól homlokegyenest különböző ember egy csapásra egymásba szeret, az ésszerűtlenség határait feszegetve? Látszik, hogy halálra van ítélve a kapcsolat, és mégis? És két egymáshoz nagyon hasonló ember meg nem? Pedig boldogok lehetnének?
És ha mégis? Ha minden egyes kiejtett mondattal nagyobb a bámulat, a rácsodálkozás, hogy jé, ez én vagyok?
Vagy ha két ember csak nagyon nagy vonalakban hasonlít, néhány alapvető dologban, mint a családi háttér vagy életút, csak a sarokpontok, de a tartalom teljesen különböző, viszont emiatt a személyiség fejlődése nagyon hasonlóan alakult? Találkoznak, egymásba szeretnek, és boldogok, hogy hasonlóan látják a világot, és a távlati terveik is azonosak? Viszont a rövidtávúak nem, és ahogy a hétköznapokat megélik, az is különbözik? Mi a fontosabb?
Vagy ha két ember első ránézésre mindenben hasonlít, családi háttérben, neveltetésben, abban, ahogyan a világot látják és megélik? De távlati tervekben nem, meg az elvontabbakban sem?
Nagy kérdések ezek is. A kémián, meg a mindenféle pszichológiai és ezoterikus magyarázatokon túl.
Miért találkozunk bizonyos emberekkel? Miért szeretünk bele egy bizonyos emberbe, pedig tudjuk, hogy mással sokkal jobb, egyszerűbb lehetne? Miért mégis?
Mitől van az, hogy utálom, ahogyan gondolkodik, de ahogy kinéz, ahogy mozog, vagy beszél, attól egyszerűen ráugranék? Míg a másiknak iszom minden szavát, a lelkét imádom, de nem mozgat meg, mint férfi? Az agy, az egó játssza ezt velünk? Lehetséges egy kapcsolót átkapcsolni, hogy márpedig de, ez az ember nekem tetszik, vonzódom hozzá?
Igen, lehetséges. Meglepő, de lehetséges, csupán csak az egót kell legyűrni, csupán csak el kell engedni magunkat, bele kell engedni magunkat a helyzetbe. És akkor egyszeriben megszépül az adott ember. Az adott ember szépül meg? Ugye, hogy nem. Ő mindig is ugyanolyan, mint volt. Csak én gondolkodom már másképp...
Folyt köv. - Hulla fáradt vagyok, megyek a fürdőkádba...
Miért van az, hogy két egymástól homlokegyenest különböző ember egy csapásra egymásba szeret, az ésszerűtlenség határait feszegetve? Látszik, hogy halálra van ítélve a kapcsolat, és mégis? És két egymáshoz nagyon hasonló ember meg nem? Pedig boldogok lehetnének?
És ha mégis? Ha minden egyes kiejtett mondattal nagyobb a bámulat, a rácsodálkozás, hogy jé, ez én vagyok?
Vagy ha két ember csak nagyon nagy vonalakban hasonlít, néhány alapvető dologban, mint a családi háttér vagy életút, csak a sarokpontok, de a tartalom teljesen különböző, viszont emiatt a személyiség fejlődése nagyon hasonlóan alakult? Találkoznak, egymásba szeretnek, és boldogok, hogy hasonlóan látják a világot, és a távlati terveik is azonosak? Viszont a rövidtávúak nem, és ahogy a hétköznapokat megélik, az is különbözik? Mi a fontosabb?
Vagy ha két ember első ránézésre mindenben hasonlít, családi háttérben, neveltetésben, abban, ahogyan a világot látják és megélik? De távlati tervekben nem, meg az elvontabbakban sem?
Nagy kérdések ezek is. A kémián, meg a mindenféle pszichológiai és ezoterikus magyarázatokon túl.
Miért találkozunk bizonyos emberekkel? Miért szeretünk bele egy bizonyos emberbe, pedig tudjuk, hogy mással sokkal jobb, egyszerűbb lehetne? Miért mégis?
Mitől van az, hogy utálom, ahogyan gondolkodik, de ahogy kinéz, ahogy mozog, vagy beszél, attól egyszerűen ráugranék? Míg a másiknak iszom minden szavát, a lelkét imádom, de nem mozgat meg, mint férfi? Az agy, az egó játssza ezt velünk? Lehetséges egy kapcsolót átkapcsolni, hogy márpedig de, ez az ember nekem tetszik, vonzódom hozzá?
Igen, lehetséges. Meglepő, de lehetséges, csupán csak az egót kell legyűrni, csupán csak el kell engedni magunkat, bele kell engedni magunkat a helyzetbe. És akkor egyszeriben megszépül az adott ember. Az adott ember szépül meg? Ugye, hogy nem. Ő mindig is ugyanolyan, mint volt. Csak én gondolkodom már másképp...
Folyt köv. - Hulla fáradt vagyok, megyek a fürdőkádba...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése