Nem is tudom, miért fogom fel kudarcként. Miért nekem kudarc az, ami a Drága életében játszódik? Miért nekem kellett volna azt (is) bevonzanom?
Ő nem vonzotta be. Nem vizualizált eléggé. Máson járt az esze, most is máson, mint a legtöbb fontos, sorsdöntő alkalomkor. Tehát még 5 kemoterápia ciklus lesz. Hiába vesz részt a tanulmányban, hiába volt ott a kecsegtető lehetőség, hogy már csak egy dózis mérget kell kapnia, nem, az égieknek valami más a szándéka ezzel. Nem tanulta volna még meg a leckét?? Még mindig nem tanulta volna meg?
Eddig hősiesen viselte. Olyan eredményeket produkált, amilyet az orvos még nem látott. Mostanra azonban, a 3. ciklus végére a szervezete kezd lassan tiltakozni.
Eddig hősiesen viseltem én is. Mert reméltem, hogy mindjárt vége, túl vagyunk rajta. És hogy aztán látni fogjuk, merre tovább... De nem. Még nincs itt az ideje. Az egóm pedig szép halkan elkezd szűkölni: és hol vagyok én ebben az egészben? Mikor jön már el az én időm? Mert az, úgy látszik, sosem jön el.
Ki kell még bírni, az év végéig mindenképp. A Drágának most segítségre van szüksége. Kezelnem kell, mint ahogyan teszem azóta, mióta kiderült, hogy a pusztító kór őt is megtámadta. És támogatnom kell, lelkileg.
Engem ki támogat? Ismét nem az, akinek kellene. sajnos ismét nem az!! Nem a Drága. Nálam működött a vonzás törvénye. Nagyon durván, ismét. A munkahelyem már nincsen meg, de az a különös fiú...
Szégyellem magam. Rossz az időzítés. Valóban szégyellnem kell magam? Vagy el kell végre fogadjam, hogy érző lény vagyok, nő, és nem pedig anyuka és nővér?
2 megjegyzés:
Jaj, mit is mondhatnék...magam is átkúsztam a kóron, magam is bekemóztam, és míg én gyenge voltam, esetlen és már-már inkább a halállal dacoló, és azzal békét kötő, addig a másik felem tartotta a fejem, ha hánytam, fogta a karom, ha összerogytam, vagy épp a karjaiban vitt, ha már menni sem tudtam. Nem tudom, mi adott neki erőt, de nekem az (is), hogy Őt erősnek láttam, pedig hidd el, tudom, hogy sokszor sírt helyettem is. Kemény, feszítő, de van kiút! Mit ahogy írod, a vonzással túlélhető. Nekem is így ment. Másként belehaltam volna. S így, már túl rajta, évekkel később fogom csak fel, hogy fogalmam sincs, hogyan voltam képes "mosolyogva" végigjárni azt az utat, amit valójában önmagamnak tapostam ki megelőző éveimmel. Tanultam belőle, mert kellett, mert muszáj volt. Bízom benne, tudsz neki Te is erőt adni, hogy marad benned annyi, ami táplálni képes az Ő hitét, még akkor is, ha úgy hiszed szinte már hitetlen. Szorítok Nektek! Tiszta szívemből!!!
Köszönöm, köszönjük. A hitével nincsen baj, hisz abban, hogy meg fog gyógyulni. De azt csak nagyon nehezen fogadja el, hogy ha a káros sejtek már gyakorlatilag semmilyen aktivitást nem mutatnak, akkor miért kell a teljes programot végigcsinálnia? Mondjuk a doki azt mondta, hogy így legalább biztos, hogy egy egész életre lezárhatja ezt a témát...
Én erős vagyok, persze, csak hát nekem is vannak rossz napjaim... Most jelenleg lázas, kórházban van már 4 napja, az orvosok pedig nem találják az okát... és ez még rosszabb, mint a bizonyosság!
Sebaj. Túl leszünk rajta, csak idő kérdése.
Megjegyzés küldése