Összegzés

Bár még nincsen itt az év vége... csak közeledik. Ma mégis egész nap ez járt a fejemben. Hogy milyen is volt az elmúlt évem.

Milyen is volt? Sokszínű. Érdekes. Izgalmas. Szomorú. Sírós. Dühös. Örömteli. Izgatott. Ujjongó. Szerelmes. Vágyakozó... Bizakodó. Rámenős? Titkos. Titokzatos. Erotikus. És erotikátlan. Várakozó. Türelmetlen... és a végtelenségig türelmes. Hullámzó. Érzelmes. Dolgos. Tétlen. Tervekkel teli. Álmokkal teli. És üres. Magányos. Magára találós...

Ez mind volt.

Kezdve életem legjobb koncertjével, a leghatalmasabb bulival, ami eddig történt velem. Soha még ilyen fékevesztetten nem tomboltam, mert mindig tartanom kellett magam... Hát most nem volt ott senki, aki miatt kellett volna, maximum még néhány ezer hozzám hasonlóan agyament nő.

Be is rekedtem a végére rendesen, annyit énekeltem. Meg sikítottam. :-D Tinédzserkori álmom vált valóra, mikor a koncert előtt személyesen is találkozhattam velük. Le a kalappal a fiúk előtt, még így, hulla fáradtan is képesek voltak türelmesen és kedvesen viszonyulni a sok ájulás határán álló, sírós, nyakukba omló nővel. :-) Csak az a kár, hogy olyan nagyon rövid ideig tartott...

De a koncerten hozták a formájukat, sőt. Jobbak, mint valaha. Ezt meg kellett állapítsam. Remélem, jönnek még a távoli Európa felé...

Aztán jött a legtöbb feszültséggel teli találkozás. Természetesen Cirmossal. Így visszatekintve nem is értem, mi lelt engem. Boldognak kellett volna lennem, mégis boldogtalan voltam. Nem tudtam bizonyos helyzeteket kezelni. Sem azt, hogy magányos vagyok az életemben, pedig férjhez menni készülök, sem pedig azt, hogy meg kell ezt neki mondanom, azt, hogy máshogy megyek hozzá, pedig lehet, hozzá kellett volna... Nehéz volt, de megmondtam, ugyanakkor még mindig benne volt az a vibrálás a levegőben... De ő derekasan állta a sarat, minden tiszteletem érte. Cirmos, nagyon-nagyon sokat köszönhetek Neked! Mert annyira jó vagy hozzám. És mert vigyázol rám. Mindig hálás leszek érte. És remélem, hogy az idő múlását, és a problémákat is ki fogja állni a mi "barátságunk"...

A következő esemény a legmegrendítőbb és egyben legszebb kapcsolat címet kell, hogy viselje. Ismét csak Cirmos. Ez alkalommal ő volt kicsit ideges, mikor bejelentette. Hogy mit szólok hozzá. Megdöbbentem. Megijedtem. Féltettem őt. És ugyanakkor minden tiszteletem és őszinte csodálatom is az övé volt. Mert akkor az életét áldozta fel valakiért.

Cirmos, Kiki fantasztikus nő, aki nagyon szeret Téged, és amit maximálisan meg is érdemelsz... Szorítok neked, hogy átvészeljétek a távolságot és a sok-sok problémát... Hogy együtt újra boldogok legyetek, és hogy Kiki meggyógyuljon... Sok türelmet, kitartást és szeretetet kívánok hozzá!

Ezeket követte a legnagyobb csalódás.  Talán nem is a csalódás a legjobb szó rá, inkább egyfajta düh, sértettség, a meglopottság érzése. Hogy én balga boldogan szervezem az esküvőmet, és az előkészületekről gyanútlanul beszámolok a barátnőmnek, akinek - végre!! - szintén megkérte a pasija a kezét, és aki lazán lenyúlja az ötletemet mind a helyszín, mind a fotós tekintetében... Nem is értettem, hogy ezen miért lepődtem meg annyira, hiszen nyúlt már le ő mást is, csak az az éppen kiszemelt pasi volt (holott ő már együtt volt azzal, akihez idén hozzá is ment), sőt, az exemnél is bepróbálkozott, meg más barátnőnk pasijánál is. És innentől fogva nem is igen nevezhetném barátnőnek.... Nem mentünk el egymás esküvőjére, mert ő totál besértődött az én reakciómon, és nagyon-nagyon fájlalta is. Istenem, gondolkodni kellett volna előbb... Pedig Isten látja lelkem, nagyon utálom az efféle tipikusan női ügyleteket.

Eljött a nyár, és vele együtt valóra vált a legnagyobb álom, feleségül mentem életem nagy szerelméhez. Mindkét helyszínen megtartottuk az esküvőt, és álmodni sem mertem volna, de mindkettő fantasztikusan sikerült. Annyi elfuserált, sótlan esküvőn voltam már, nemhiába tartottam tőle kicsit. A német különleges volt,  bár én kicsit feszült, mert nekem kellett a családomnak fordítani is, de a buli szuper, bár arra már csak néhányan maradtunk. A magyar meg... igazi lakodalom, megható szertartással és fergeteges bulizással. Mindenki emlegeti azóta is. :-)

A legszebb táj, ami itt van a környéken, és ahol szívesen élnék, a Wörthi tó környéke, ahol a nászutunkat töltöttük. A türkizkék vizű tó, körülötte adombok és a közeli hegyek egyszerűen lenyűgöző látványt nyújtottak. A közeli kisvárosban, Klagenfurtban lehetne dolgozni és élni, a tónál pedig pihenni... minössze néhány perc autóval. Imádnám!! Valahogy Ausztria vonzóbb számomra... de hogy miért, fogalmam sincs. Ez csak egy érzés voilt, ami ott elfogott.

A legnagyobb pofára esés ezután következett. A hetedik mennyországból a kőkemény aszfaltra, valóban pofára. Mert elhittük, hogy az élet szép, sőt mi több, gyönyörű, idilli, és minden jól működik. Hát nem. Vissza kellett térnünk a szürke hétköznapok taposómalmába, és ez az esküvői szárnyalás, majd az azt követő csodás nászút után elég kegyetlennek bizonyult. A Drágának ismét csak rengeteget kell dolgoznia, mert én még mindig nem kapok itt munkát, emiatt fáradt, kimerült, visszahúzódó, emiatt pedig én magányos és ideges voltam.

Többek között ez is eredményezte a legmeglepőbb találkozást, ami a virtuális térben jött létre, és ami a  leghullámzóbb, leg-érzelmekkel telibb, legerotikusabb, legtitkosabb kapcsolathoz vezetett. És egy Angyalhoz, aki olykor nagyon komisz velem, de én ennek ellenére nagyon vártam minden találkozást, még ha csak a betűk szintjén jött is létre...

Máskor viszont nagyon Kedves, és izgalmas, meg erotikus, meg bókol, mint például ma reggel, ami valószínűleg idei utolsó "beszélgetésünk" volt. Még nem egészen 3 hónapja, hogy ismerjük egymást, de ezalatt már annyit hullámvasutaztunk... és annyit búcsúztunk, bár leginkább ő. Egy ideje most is azt éreztem, hogy talán el fog halni az egész, de a ma reggel megerősített abban, hogy mégsem. Nem írtunk sokat, mégis szeretetteljesnek éreztem. Karácsony jegyében? :-)
És a találkozásaink... Hmmm... Erős vonzás, erős félelmekkel. A fenti rajz is szimbolizálhatja ezt. Hogy meg van kötve a kezünk... Ellenállt. Ellenállt nekem. Fél(t) tőlem. Érdekes, hogy félnek tőlem a pasik.
Nemet mondott, tudott nemet mondani. Pedig megkaphatott volna. (Mondom ezt úgy, hogy a közelében sem voltunk a helyzetnek... Akkor nem tudom, mit csináltam volna, ha ott lettem volna... Lehet elszaladtam volna.) És ezt ő is nagyon jól tudja. Láttam a szemén a vívódást, a félelmet, a vágyódást. Ez van. Ez volt. Megmarad az álmainknak, a vágyainknak.

Írom mindezt a tél leghosszabb éjszakáján, ami viszont nem a leghidegebb. Már nem. De végre tél van, igazi tél. Fagyos, kopogós hideg. Amikor a hó csikorog a csizmám talpa alatt. És ezernyi kristályban csillog a lámpák fényében. Mennyire szerettem ezt már gyerekkoromban is nézni... És a jégvirágot a lépcsőház ablakán. Nem is tudom, mikor volt legutóbb ilyen hideg. Olyan hideg, hogy elgémberedik az ujjam a kesztyűben, szinte fáj az ujjam  hegye. Az arcom kipirul, szinte ég, az orrom meg beragad. :-D  Hatalmas, puha pelyhekben hullik a hó. De később süt a nap, bágyadt, gyenge fénnyel. Én pedig kihasználom az alkalmat, és feltankolok belőle. Ha tél, akkor legyen tél. Én így szeretem.