Háborgás

Felháborodtam. Nagyon. Nehezen viselem az igazságtalanságot. Nehezen viselem, ha hallok egy történetet, és nem tehetek semmit, nem tehetek egyszerűen semmit.... Még nehezebben, ha az illetőt, akivel történt, ismerem is, és még kedvelem is.
Toni 17 éves lesz a jövő hónapban. Hazafelé sétált a vonattól, ismerős környéken, fényes nappal, ragyogó kék ég alatt. Egy csapat fiú követte, németek és törökök vegyesen. Csodálták a gyönyörű lányt, majd ahogy az lenni szokott, egymást bátorítva, heccelve, egymásra rálicitálva trágárságokat kezdtek kiabálni utána. Olyan dolgokat, amiket ez a lány maximum hallomásból ismer, mert jó nevelést kapott, mert komoly és érett gondolkodású, és mert vigyáz az értékeire. Olyan dolgokat, amelyeket a legrepedtsarkúbb nő is élből visszautasítana.

Ezt tette ő is. Megállt, és szembefordult a fiúkkal. És nyugodtan csak annyit mondott a legbátrabbnak, a hozzá legközelebb lévőnek, hogy ha nem hagyja abba, hívja a rendőrséget. A többiek egy pillanat alatt elpárologtak, érezték, hogy ez a helyzet már nem az a jó móka, aminek az elején tűnt. A fiú viszont nem tágított, egyre csak közelített, és fröcsögve-szitkozódva kiabálta, hogy ha megteszi, meg fogja találni és kicsinálja. A mondat végét lezáró ponttal egy időben ütött is. Ököllel. Bele az ártatlan, szép arcba. Majd, a tettei következményeit immár nem vállalva, természetesen kereket oldott.

Fényes nappal, egy európai nagyvárosban. Az ezerszer megtett útvonalon. Az utcán sehol egy lélek. Milyen világban élünk, kérem szépen??? Mennyi esélye lett volna ennek a lánynak ezt az inzultust, és a feldagadt, belilult arcot, majd az azt követő rendőrségi hercehurcát, kihallgatásokat, jegyzőkönyv-felvételt elkerülni? Mit kellett volna tennie?

Megáll az eszem. Ó, csak egyszer kapnám a tökeit annak a kis korcsnak a kezeim közé!!! Bocs, fiúk, lányok, nem szép tőlem. Az erőszak csak erőszakot szül. De mégis? Meg kellene ezért szeretgetni?