Akárhogy gondolkodom, akárhogyan csűröm-csavarom, akkor is mindig ugyanoda jutok. Hosszú volt a hétvége, nagyon nehezen bírtam ki. De kibírtam. Talán ha végérvényesen vége lenne, akkor kénytelen lennék kibírni hosszabb ideig is. És akkor szép lassan elhalványulna az emléke, a késztetés, hogy óránként nézzem az e-mailemet, hátha írt nekem...
De nem írt, mert a hétvége a családé, meg különben is, én akartam, hogy lélegzethez jussak. Hát jutottam is. Változni nem változott semmi.
Tudom, hogy veszélyes játékot űzünk, tudom, hogy vékony jégen táncolunk, tudom, hogy megégethetjük magunkat... Mégsem tudom abbahagyni, elengedni, és nem is akarom. Már felébresztette a kíváncsiságom, még akarom, még, beszélni, levelezni, találkozni, a hajába túrni...
Csütörtökön, miközben feldühített éppen, arra gondoltam, lehetne ő az én titkos védőangyalom. Pont ezt a számot hallgattam közben. És pénteken kimondta ugyanazt. Hogy ő lenne az én angyalom. Igen!! Szeretném, hiszen már úgyis az, ott őrzöm a szívemben. De az, ha valaki valakinek az angyala lesz, az hosszú távot jelent... Most erre vágyom, de ez az állapot most van, ki tudja, mi lesz egy-két év, de akár csak néhány hónap múlva is? Idő. Az idő majd mindent eldönt, mindent elrendez.
Most a mostban élünk, a most hevében, a most gyönyörűségében, és ez így helyes.
És igen, próbálunk megfelelni az elvárásoknak, amit a társadalom és más emberek támasztanak velünk szemben, és a múlton rágódunk, meg a jövőn parázunk... Közben pedig a most éppen tovatűnik. Megéri? A múlt már úgyis elmúlt... a jövő meg még sehol. Kár azokon rágódni.
Tehát: azt teszem, ami jó nekem. És közben nem tévesztem szem elől, hogy hol is vagyok éppen, és miért is vagyok ott. Az életem folyásán nem akarok változtatni, és senkinek semmi rosszat nem fogok tenni. Akkor meg?
Ma meghallgattam egy meditációs cd-t, amiben az önmagunk szeretetéről beszéltek. Hogy fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, a gondolatainkkal, a hibáinkkal együtt. Szeressük úgy, ahogy van. Ha pedig az élet belesodor minket egy helyzetbe, hát hagyjuk, mert annál rosszabb, ha tiltakozunk ellene. Ha én az ellen, ami most van, amit most érzek, bármit is teszek, azzal pont önmagamat fogom megtagadni. Magam ellen teszek... nem. Szeretni fogom önmagamat. Fenntartások nélkül. Nem leszek a saját magam ellensége, azt teszem hát, ami jó nekem. Önző vagyok? Lehet. Odafenn tudják úgyis, hogy nem eléggé vagyok az.
A sok sületlenségnek, amit összehordtam most itt, mégis egyetlenegy dolog a konklúziója: ami most van, az jó nagyon. Nem tudom, és nem is akarom eldobni magamtól. Őrzöm az angyalt a szívemben, amíg csak lehet. Az én Arkangyalomat. A többi meg a jövő zenéje.
De nem írt, mert a hétvége a családé, meg különben is, én akartam, hogy lélegzethez jussak. Hát jutottam is. Változni nem változott semmi.
Tudom, hogy veszélyes játékot űzünk, tudom, hogy vékony jégen táncolunk, tudom, hogy megégethetjük magunkat... Mégsem tudom abbahagyni, elengedni, és nem is akarom. Már felébresztette a kíváncsiságom, még akarom, még, beszélni, levelezni, találkozni, a hajába túrni...
Most a mostban élünk, a most hevében, a most gyönyörűségében, és ez így helyes.
És igen, próbálunk megfelelni az elvárásoknak, amit a társadalom és más emberek támasztanak velünk szemben, és a múlton rágódunk, meg a jövőn parázunk... Közben pedig a most éppen tovatűnik. Megéri? A múlt már úgyis elmúlt... a jövő meg még sehol. Kár azokon rágódni.
Tehát: azt teszem, ami jó nekem. És közben nem tévesztem szem elől, hogy hol is vagyok éppen, és miért is vagyok ott. Az életem folyásán nem akarok változtatni, és senkinek semmi rosszat nem fogok tenni. Akkor meg?
Ma meghallgattam egy meditációs cd-t, amiben az önmagunk szeretetéről beszéltek. Hogy fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, a gondolatainkkal, a hibáinkkal együtt. Szeressük úgy, ahogy van. Ha pedig az élet belesodor minket egy helyzetbe, hát hagyjuk, mert annál rosszabb, ha tiltakozunk ellene. Ha én az ellen, ami most van, amit most érzek, bármit is teszek, azzal pont önmagamat fogom megtagadni. Magam ellen teszek... nem. Szeretni fogom önmagamat. Fenntartások nélkül. Nem leszek a saját magam ellensége, azt teszem hát, ami jó nekem. Önző vagyok? Lehet. Odafenn tudják úgyis, hogy nem eléggé vagyok az.
A sok sületlenségnek, amit összehordtam most itt, mégis egyetlenegy dolog a konklúziója: ami most van, az jó nagyon. Nem tudom, és nem is akarom eldobni magamtól. Őrzöm az angyalt a szívemben, amíg csak lehet. Az én Arkangyalomat. A többi meg a jövő zenéje.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése