Utállak

Utállak, utállak, utállak!!! És szeretlek.
Megőrjítesz. Felhúztál. Dühös vagyok. Legszívesebben sikítanék és csapkodnék és ripityára törnék valamit. Tehetetlen vagyok.
Tehetetlen vagyok, mert nem vagy itt, nem tudom kitölteni rajtad a mérgem...
Tehetetlen vagyok, mert nem értem, mi történik velem.
Hogy a büdös francba tudod az érzelmeknek ezt a széles skáláját kiváltani belőlem??
Hogyan tudod a testemet életre kelteni, hiszen itt sem vagy?? Nem is voltál soha! Nem is láttalak még soha. Nem éreztem az illatodat. Nem hallottam még a hangodat sem, csak a gépek által közvetítettet. És mégis??
Ez nem is az én testem. Ilyennek én még nem ismertem eddig!
Nem értem, hogy miért remegek??? Az utóbbi napokban folyamatosan, amikor Neked írok? Vagy amikor Rólad írok? És miért bőgök, már megint???
Tehetetlen vagyok. Harcolni akarok ellene. De legyőz. Maga alá temet.
Időt kérek. Időt. Levegőt.
Még csak most fejeztük be a beszélgetést, és máris hiányzol. Őrület.
Meg fogok bolondulni!! Vagy már meg is bolondultam?


A fenti dühroham október 21-én délután kb. 16: 30-kor, a "beszélgetésünket" követően jött. Vagyis már közben.