A hétvégén meglátogatott. Születésnapja volt, és velem akarta tölteni. Ez mindenképpen megtisztelő.
Szerettem volna valami emlékezeteset, de sajnos nem sikerült. "Csak" egy szimpla születésnap volt. Tortát sem süthettem, mert fogyózik, és azt mondta, ne strapáljam magam, úgysem enne. Csináltam hát gyümölcssalátát. Vettem egy görögdinnyét, levágtam a kalapját, a belét meg egy olyan kanállal vájtam ki, ami kis labdákat csinál (fogalmam sincs, hogy hívják szakszerűen). Ugyanezt tettem egy sárgadinnyével is, az ananászból pedig kicsi cikkeket vágtam. Az egésznek a kicsorgó levét felfogtam, abba tettem egy kis narancslevet, mézet és jó kis mézes barackpálinkát, majd visszatöltöttem a dinnyehéjba. Nagyon jól nézett ki, és még csak nem is hízlal annyira...
Mindehhez vettem egy hatalmas csokor pünkösdi rózsát. Most szerencse, hogy itt hidegebb van, ezért éppen most nyílik... Otthon már rég elvirágzott. Ez a kedvenc virágja, annyira örült neki... Még jobban is, mint a rendes ajándéknak. Ami mondjuk praktikusnak praktikus, de nem egy nagy durranás. De hát ő kérte.
Kicsit izgultam, hogy mi lesz, hogy lesz. Ami érdekes. Azelőtt ő volt a legjobb barátnőm, szinte mindent megosztottam vele. Mindig mellettem állt, mindig segített, mindig adott tanácsot. Most, hogy távol élek, és csak ritkábban találkozunk, más a rálátásom a kapcsolatunkra is, meg ő magára is. Nem tudom, hogy azóta változott-e, mióta én eljöttem, de azelőtt nem tűnt fel, hogy ennyire negatív lenne. Benne él egy mókuskerékben, amiből nem tud, talán nem is akar kitörni. Az egész élete egy nagy harc. Energiáért való küzdelem. Persze ehhez egy olyan partner is kell... nos az is megvan neki. Nem szeretem azt az embert, ezt sajnos be kell, hogy ismerjem, de egy ideje rájöttem, nem az én tisztem megmondani az Anyámnak, hogyan és kivel kellene éljen. Hiszen ő egy felnőtt ember, aki tud dönetni a saját életéről. Én pedig nem vagyok az anyja, de még csak a barátnője sem, ezt is be kell, hogy lássam. Azóta talán kicsit nyugodtabban, megértőbben viszonyulok hozzá. Igaz az is, hogy rengeteg ezzel kapcsolatos könyvet elolvastam, és rengeteget tanultam belőlük.
Este a vacsora nagyon jól sikerült, jó hangulatban telt, az éjjel pedig végre jól aludt. Mert otthon valahogyan nem tud jól aludni.
Nálunk mindenki jól alszik, de én is érzem, hogy a parányi vendégszobának különös atmoszférája van.
Másnap csináltunk egy igazi csajos napot, a kutyát is beleértve, merthogy nála csajosabb csajt aztán elképzelni is nehéz. Sokat sétáltunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Egyvalamit nem értek csak: miért van az, hogyha kettesben vagyunk, és esetleg megcirógat, vagy annál több, és simogatás, és esetleg tovább tart, mint egy perc, én már kellemetlenül érzem magam és elhúzódnék? Mi ez a blokk bennem vajon? Honnan eredhet? A Drágámmal szemben ez még sohasem fordult elő.
A következő reggel már indult is haza. Az én hibám volt, hogy kicsivel később indultunk, így sietnünk kellett, hogy elérjük a csatlakozást. Totál kiakadt, mert el van szokva a sok és főleg gyors gyaloglástól, és egyrészt hamar kifáradt, másrészt szakadt róla a víz. Hogy én ezért mit kaptam...
Igaz, még a következő vonattal is odaértünk volna időben, de akkor meg az lett volna a baj, hogy túl kevés időt hagyunk. Nagyon sokáig ült ott ferde, összeszorított szájjal, puffogva, saját magát csak még jobban felhergelve. Ezt tudja nagyon, saját magát még sokkal jobban a méregbe, idegességbe vagy a kétségbeesésbe hajszolni. Ilyenkor ki kell rántani onnan. Sokan, akik nem tudják, mire megy ki a játék, belemennek az energiaharcba. Néha én is, ha úgy látom, hogy jobb, ha most vígasztalok, tehát energiát adok. Néha viszont drasztikusnak kell lenni, és rászólni, mint egy kisgyerekre, hogy fejezze már be... Utána perceken belül jobb is lett a kedve, tehát mindenképpen használt.
Miután elköszöntünk egymástól, ólmos fáradtság telepedett rám. Azt gondoltam, talán az esőnek tudható be, de szerintem nem... Csak arra vágytam, hogy végre hazaérjek és aludjak. Otthon aztán megerőszakoltam magam, és elkezdtem tenni-venni. Végül egy nagyon hatékony napot zártam, átrendeztük például a nappalit. :-)
Akármilyen is, azért mégiscsak az Anyám, az egyetlen, akinek az életemet és mindazt köszönhetem, aki most vagyok. Már nem neheztelek, megtanultam elfogadni olyannak, amilyen. Megvannak a saját feladatai, amiket meg kell oldania, és a terhei, amiket cipel egy életen át. Ha így akarja... Én tiszteletben tartom.
Szerettem volna valami emlékezeteset, de sajnos nem sikerült. "Csak" egy szimpla születésnap volt. Tortát sem süthettem, mert fogyózik, és azt mondta, ne strapáljam magam, úgysem enne. Csináltam hát gyümölcssalátát. Vettem egy görögdinnyét, levágtam a kalapját, a belét meg egy olyan kanállal vájtam ki, ami kis labdákat csinál (fogalmam sincs, hogy hívják szakszerűen). Ugyanezt tettem egy sárgadinnyével is, az ananászból pedig kicsi cikkeket vágtam. Az egésznek a kicsorgó levét felfogtam, abba tettem egy kis narancslevet, mézet és jó kis mézes barackpálinkát, majd visszatöltöttem a dinnyehéjba. Nagyon jól nézett ki, és még csak nem is hízlal annyira...
Mindehhez vettem egy hatalmas csokor pünkösdi rózsát. Most szerencse, hogy itt hidegebb van, ezért éppen most nyílik... Otthon már rég elvirágzott. Ez a kedvenc virágja, annyira örült neki... Még jobban is, mint a rendes ajándéknak. Ami mondjuk praktikusnak praktikus, de nem egy nagy durranás. De hát ő kérte.
Kicsit izgultam, hogy mi lesz, hogy lesz. Ami érdekes. Azelőtt ő volt a legjobb barátnőm, szinte mindent megosztottam vele. Mindig mellettem állt, mindig segített, mindig adott tanácsot. Most, hogy távol élek, és csak ritkábban találkozunk, más a rálátásom a kapcsolatunkra is, meg ő magára is. Nem tudom, hogy azóta változott-e, mióta én eljöttem, de azelőtt nem tűnt fel, hogy ennyire negatív lenne. Benne él egy mókuskerékben, amiből nem tud, talán nem is akar kitörni. Az egész élete egy nagy harc. Energiáért való küzdelem. Persze ehhez egy olyan partner is kell... nos az is megvan neki. Nem szeretem azt az embert, ezt sajnos be kell, hogy ismerjem, de egy ideje rájöttem, nem az én tisztem megmondani az Anyámnak, hogyan és kivel kellene éljen. Hiszen ő egy felnőtt ember, aki tud dönetni a saját életéről. Én pedig nem vagyok az anyja, de még csak a barátnője sem, ezt is be kell, hogy lássam. Azóta talán kicsit nyugodtabban, megértőbben viszonyulok hozzá. Igaz az is, hogy rengeteg ezzel kapcsolatos könyvet elolvastam, és rengeteget tanultam belőlük.
Este a vacsora nagyon jól sikerült, jó hangulatban telt, az éjjel pedig végre jól aludt. Mert otthon valahogyan nem tud jól aludni.
Nálunk mindenki jól alszik, de én is érzem, hogy a parányi vendégszobának különös atmoszférája van.
Másnap csináltunk egy igazi csajos napot, a kutyát is beleértve, merthogy nála csajosabb csajt aztán elképzelni is nehéz. Sokat sétáltunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Egyvalamit nem értek csak: miért van az, hogyha kettesben vagyunk, és esetleg megcirógat, vagy annál több, és simogatás, és esetleg tovább tart, mint egy perc, én már kellemetlenül érzem magam és elhúzódnék? Mi ez a blokk bennem vajon? Honnan eredhet? A Drágámmal szemben ez még sohasem fordult elő.
A következő reggel már indult is haza. Az én hibám volt, hogy kicsivel később indultunk, így sietnünk kellett, hogy elérjük a csatlakozást. Totál kiakadt, mert el van szokva a sok és főleg gyors gyaloglástól, és egyrészt hamar kifáradt, másrészt szakadt róla a víz. Hogy én ezért mit kaptam...
Igaz, még a következő vonattal is odaértünk volna időben, de akkor meg az lett volna a baj, hogy túl kevés időt hagyunk. Nagyon sokáig ült ott ferde, összeszorított szájjal, puffogva, saját magát csak még jobban felhergelve. Ezt tudja nagyon, saját magát még sokkal jobban a méregbe, idegességbe vagy a kétségbeesésbe hajszolni. Ilyenkor ki kell rántani onnan. Sokan, akik nem tudják, mire megy ki a játék, belemennek az energiaharcba. Néha én is, ha úgy látom, hogy jobb, ha most vígasztalok, tehát energiát adok. Néha viszont drasztikusnak kell lenni, és rászólni, mint egy kisgyerekre, hogy fejezze már be... Utána perceken belül jobb is lett a kedve, tehát mindenképpen használt.
Miután elköszöntünk egymástól, ólmos fáradtság telepedett rám. Azt gondoltam, talán az esőnek tudható be, de szerintem nem... Csak arra vágytam, hogy végre hazaérjek és aludjak. Otthon aztán megerőszakoltam magam, és elkezdtem tenni-venni. Végül egy nagyon hatékony napot zártam, átrendeztük például a nappalit. :-)
Akármilyen is, azért mégiscsak az Anyám, az egyetlen, akinek az életemet és mindazt köszönhetem, aki most vagyok. Már nem neheztelek, megtanultam elfogadni olyannak, amilyen. Megvannak a saját feladatai, amiket meg kell oldania, és a terhei, amiket cipel egy életen át. Ha így akarja... Én tiszteletben tartom.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése