Hallottam már korábban is erről a betegségről, de csak érintőlegesen, mert nem ismertem a környezetemben senkit, aki ebben a betegségben szenvedett volna.
Az első ilyen ember Anyu nyelvtanára volt. Én nem találkoztam vele, de Anyu mesélte, hogy milyen, és hogy hogyan próbálja "túlélni", nem feladni, és a dolgát tenni mint más, egészséges ember.
Aztán márciusban berobbant az én tudatomba is. Elsőre elég ijesztő volt, mert a számomra egyik legfontosabb embert érinti, Cirmost... A betegség a szerelemmel jött, vagyis az új barátnő szenved benne sajnos. Azóta találkoztam is vele, plusz váltottunk egy-két mailt, és nagyon szimpatikusak vagyunk egymásnak. Ilyenkor sajnálom, hogy már nem otthon élek...
Szóval először nagyon megijedtem, mert azok alapján, amit akkor tudtam a betegségről, plusz ismerve Cirmost, illetve látva, hogy azonnal mennyire elkötelezte magát a lány mellett, tudtam, hogy nem lesz egy könnyű élete. De talán ez a sorsa, az életfeladata. Az tény, hogy mindig is gondoskodni szeretett volna valakiről. Hát most itt van, és bár most még nem kell gondoskodnia annyira, csak mellette lennie, később ez elkerülhetetlen lesz. Mert az már az elején egyértelmű volt számomra, hogy ez a kapcsolat végleges. Hacsak a lány nem fogja meggondolni magát, de ő nem fogja, a nyakamat rá, hiszen álmában sem gondolta volna, hogy valaha még normális párkapcsolata lehet valakivel.
Tisztelem Cirmost ezért a döntéséért, de nem lennék a helyében, ezt őszintén megmondom.
Viszont mert érdekelt, hogy mivel jár, egy hete megvettem Richard M. Cohen Blindsided - A Reluctant Memoir című könyvét németül (Schritte voller Hoffnung - Mein Kampf gegen die Multiple Sklerose), amit már régebben kinéztem. Magyarul tudtommal - sajnos - nem jelent meg.
Alig kezdtem el olvasni, rögtön beparáztam. Mégpedig azért, mert az író 30 évesen még sokkal jobb állapotban volt, mint ez a lány sajnos. Sőt még később is. Csupán a szeme mondta fel a szolgálatot, ami szintén nagyon ijesztő, hogy ez is egy tünet lehet. Egy hajszál választotta el csak a teljes vakságtól. 50 évesen kezdett az állapota rohamosan romlani, akkorra már csak bottal tudott járni, aztán hamarosan még egy jó kis rákot is begyűjtött mellé. Elismerésem a feleségének, aki mind a mai napig kitart mellette.
A legrosszabb ebben a betegségben, hogy gyógyíthatatlan, és az orvosok még nem is igazán tudják a kiváltó okot. Tehát csak úgy vaktában kezelik a betegeket, hogy hátha majd valami jó lesz. Mondjuk van egy gyógyszer, ami lelassítja a betegség további "fejlődését", de ahogy hallottam, ez a lány pont ezt a gyógyszert nem hajlandó beszedni. Nem is tudom, hogy mi itt a legjobb megoldás. Az mindenképpen igaz, és ebben a könyvben is le van írva, hogy te magad teheted magadért a legtöbbet. Mint olyan sok más esetben, itt is nagyon sokminden az agyban dől el. De ez csak arra igaz, hogy hogyan éli meg az ember a betegséget, hogyan fogadja el, és hogyan tanul meg együttélni vele. Mert befolyásolni sajnos nem lehet. A legrosszabb, hogy az ember soha nem tudja, mikor és mi fog következni. Ahogy Richard M. Cohen írta, az ember testében egy időzített bomba ketyeg, csak éppen nem tudni, hogy mikor robban. Bármikor rosszabbodhat a helyzet. Van remény a javulásra is, igen, de ez csak időszakos, utána általában még tovább romlik. Ami jöhet (legrosszabbak): tolószék, vakság, az agy diszfunkcionalitásai (az ember nem képes rendszerben gondolkodni, elfelejt szavakat, stb.). Emberünk még a hangját is elvesztette egy időre. És hogy mindez ne legyen elég: jó eséllyel öröklődik is. Az írónak pl. az apja és a nagyanyja is ebben a betegségben szenvedett. Az apja szerencsére csak nagyon enyhén volt érintve, még 50 évesen is tudott rendesen járni. A testvérei nem kapták meg a betegséget.
Mit lehet tenni? Saját magunkat erősíteni. Ezerszer elismételni, hogy nem szabad feladni, és igenis megcsinálom. Ha rossz, ha megerőltető, akkor is. Nem szabad félni segístéget kérni. És persze nem árt, ha az embernek van egy segítő társa, aki jóban-rosszban mellette áll, támogatja testileg-lelkileg. Igen, Cirmos a lehető legjobbkor jött.
Az első ilyen ember Anyu nyelvtanára volt. Én nem találkoztam vele, de Anyu mesélte, hogy milyen, és hogy hogyan próbálja "túlélni", nem feladni, és a dolgát tenni mint más, egészséges ember.
Aztán márciusban berobbant az én tudatomba is. Elsőre elég ijesztő volt, mert a számomra egyik legfontosabb embert érinti, Cirmost... A betegség a szerelemmel jött, vagyis az új barátnő szenved benne sajnos. Azóta találkoztam is vele, plusz váltottunk egy-két mailt, és nagyon szimpatikusak vagyunk egymásnak. Ilyenkor sajnálom, hogy már nem otthon élek...
Szóval először nagyon megijedtem, mert azok alapján, amit akkor tudtam a betegségről, plusz ismerve Cirmost, illetve látva, hogy azonnal mennyire elkötelezte magát a lány mellett, tudtam, hogy nem lesz egy könnyű élete. De talán ez a sorsa, az életfeladata. Az tény, hogy mindig is gondoskodni szeretett volna valakiről. Hát most itt van, és bár most még nem kell gondoskodnia annyira, csak mellette lennie, később ez elkerülhetetlen lesz. Mert az már az elején egyértelmű volt számomra, hogy ez a kapcsolat végleges. Hacsak a lány nem fogja meggondolni magát, de ő nem fogja, a nyakamat rá, hiszen álmában sem gondolta volna, hogy valaha még normális párkapcsolata lehet valakivel.
Tisztelem Cirmost ezért a döntéséért, de nem lennék a helyében, ezt őszintén megmondom.
Viszont mert érdekelt, hogy mivel jár, egy hete megvettem Richard M. Cohen Blindsided - A Reluctant Memoir című könyvét németül (Schritte voller Hoffnung - Mein Kampf gegen die Multiple Sklerose), amit már régebben kinéztem. Magyarul tudtommal - sajnos - nem jelent meg.
Alig kezdtem el olvasni, rögtön beparáztam. Mégpedig azért, mert az író 30 évesen még sokkal jobb állapotban volt, mint ez a lány sajnos. Sőt még később is. Csupán a szeme mondta fel a szolgálatot, ami szintén nagyon ijesztő, hogy ez is egy tünet lehet. Egy hajszál választotta el csak a teljes vakságtól. 50 évesen kezdett az állapota rohamosan romlani, akkorra már csak bottal tudott járni, aztán hamarosan még egy jó kis rákot is begyűjtött mellé. Elismerésem a feleségének, aki mind a mai napig kitart mellette.
A legrosszabb ebben a betegségben, hogy gyógyíthatatlan, és az orvosok még nem is igazán tudják a kiváltó okot. Tehát csak úgy vaktában kezelik a betegeket, hogy hátha majd valami jó lesz. Mondjuk van egy gyógyszer, ami lelassítja a betegség további "fejlődését", de ahogy hallottam, ez a lány pont ezt a gyógyszert nem hajlandó beszedni. Nem is tudom, hogy mi itt a legjobb megoldás. Az mindenképpen igaz, és ebben a könyvben is le van írva, hogy te magad teheted magadért a legtöbbet. Mint olyan sok más esetben, itt is nagyon sokminden az agyban dől el. De ez csak arra igaz, hogy hogyan éli meg az ember a betegséget, hogyan fogadja el, és hogyan tanul meg együttélni vele. Mert befolyásolni sajnos nem lehet. A legrosszabb, hogy az ember soha nem tudja, mikor és mi fog következni. Ahogy Richard M. Cohen írta, az ember testében egy időzített bomba ketyeg, csak éppen nem tudni, hogy mikor robban. Bármikor rosszabbodhat a helyzet. Van remény a javulásra is, igen, de ez csak időszakos, utána általában még tovább romlik. Ami jöhet (legrosszabbak): tolószék, vakság, az agy diszfunkcionalitásai (az ember nem képes rendszerben gondolkodni, elfelejt szavakat, stb.). Emberünk még a hangját is elvesztette egy időre. És hogy mindez ne legyen elég: jó eséllyel öröklődik is. Az írónak pl. az apja és a nagyanyja is ebben a betegségben szenvedett. Az apja szerencsére csak nagyon enyhén volt érintve, még 50 évesen is tudott rendesen járni. A testvérei nem kapták meg a betegséget.
Mit lehet tenni? Saját magunkat erősíteni. Ezerszer elismételni, hogy nem szabad feladni, és igenis megcsinálom. Ha rossz, ha megerőltető, akkor is. Nem szabad félni segístéget kérni. És persze nem árt, ha az embernek van egy segítő társa, aki jóban-rosszban mellette áll, támogatja testileg-lelkileg. Igen, Cirmos a lehető legjobbkor jött.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése