Még csak anyós jelölt. De hamarosan anyós lesz. Sajnos nem jó anyós. Nem olyan barátnő-típus.
Nem olyan, mint az exem gyönyörű, jó ízlésű, sugárzó édesanyja. Pedig eleinte tőle is kirázott a hideg. De most már... Visszasírom. Mert azalatt az öt és fél év alatt megszoktam, sőt meg is szerettem. És azt hiszem, ő is engem. Mindig is szeretett volna egy kislányt magának. Hát majdnem lett neki egy... Sajnos a kisebbik fiát emiatt félig-meddig lánynak nevelte. És ez baj. Azóta sem tudom, mi lehet vele... Kétségeim vannak olykor az irányultságát illetően.
A majdnem-anyós ízig vérig nő volt. Aki még ötvenen túl, hatvan felé is adott magára, és aki akkor kezdte talán igazán élvezni az életet. Játékos, olykor túlzás-nő volt. De ugyanakkor, ha az kellett, hihetetlen bölcs is. Amikor a fiával gondjaim voltak, és a fiacska elhallgatta előlük azt az aprócska tényt, hogy összevesztünk és hazaköltöztem, akkor felhívtam Anyukát és elmondtam neki. Elmondtam mindent, hogy értse, miért hagytam el a fiát. Még nem véglegesen ugyan, csak úgy figyelmeztetés képpen. Akkor mondta nekem azt, amit soha nem fogok elfelejteni életemben, és amiért mélységesen tisztelni kezdtem: "Mint anya nem értek egyet veled, mert nekem a fiam mellett kell állnom, bármi történik. De mint nő tökéletesen megértelek és igazat adok neked." Ojjé.
A mostani anyós jelöltem nem ilyen. Bár abban hasonlítanak, hogy ő is túlzás-nő, és hogy eléggé közelről származnak egymással... Ugyanolyan temperamentumos nő ő is. Csak ő ezt nem jól használta fel az életében, és fokozatosan megkeseredett. Valamikor ő is sugárzó szépség volt, de ez mára elkopott, megfakult. Nem vigyázott magára, egészségileg is gondok vannak, aggódom...
A fiát pedig halálra szekálja. Bár a húsvéti látogatása kivételesen jól és harmonikusra sikerült, mindketten meg voltunk lepődve. De most, a legutóbbi, azaz tegnap esti már újra kezdett átmenni abba a piszkálódós, kritizálósba... Most még viselhető volt. Igyekszem csendben maradni, és főleg nyugton, de tudom, hogy nem sokáig fogom bírni. Mert olykor előjön belőlem az anyaoroszlán, és ami az enyém, azt foggal körömmel védem. Márpedig a Drágámat is meg fogom védeni egyszer, ha igazságtalanság esik rajta... annak pedig nem lesz jó vége. Egészen pontosan sértődés lesz a vége.
Nem tudjuk, nem értjük, hogy mi okozta azt az ő életében, hogy ennyire energiátlan, hogy másokat szó szerint le kell nyomnia, uralkodnia kell ahhoz, hogy jól érezhesse magát. Még a tulajdon fiát is, az egyetlent, akit ajándékként kapott az élettől. Pont azt gyötörte a legjobban, akit a legjobban kellene, hogy szeressen. Ez meg is tette a maga hatását, én szívok miatta... És emiatt rettenetesen dühös vagyok rá. Az anyára. Drága már sok évvel ezelőtt elkezdett dolgozni azon, hogy a sérüléseket feldolgozza, de ez csak nagyon lassan megy, mert nagyon mélyen vannak, és nagyon sok. Talán én is tudok segíteni neki egy kicsit, talán meg tudom neki mutatni, hogy a szeretet lehet másmilyen is, a szeretet nem kell, hogy fájjon...
Nem olyan, mint az exem gyönyörű, jó ízlésű, sugárzó édesanyja. Pedig eleinte tőle is kirázott a hideg. De most már... Visszasírom. Mert azalatt az öt és fél év alatt megszoktam, sőt meg is szerettem. És azt hiszem, ő is engem. Mindig is szeretett volna egy kislányt magának. Hát majdnem lett neki egy... Sajnos a kisebbik fiát emiatt félig-meddig lánynak nevelte. És ez baj. Azóta sem tudom, mi lehet vele... Kétségeim vannak olykor az irányultságát illetően.
A majdnem-anyós ízig vérig nő volt. Aki még ötvenen túl, hatvan felé is adott magára, és aki akkor kezdte talán igazán élvezni az életet. Játékos, olykor túlzás-nő volt. De ugyanakkor, ha az kellett, hihetetlen bölcs is. Amikor a fiával gondjaim voltak, és a fiacska elhallgatta előlük azt az aprócska tényt, hogy összevesztünk és hazaköltöztem, akkor felhívtam Anyukát és elmondtam neki. Elmondtam mindent, hogy értse, miért hagytam el a fiát. Még nem véglegesen ugyan, csak úgy figyelmeztetés képpen. Akkor mondta nekem azt, amit soha nem fogok elfelejteni életemben, és amiért mélységesen tisztelni kezdtem: "Mint anya nem értek egyet veled, mert nekem a fiam mellett kell állnom, bármi történik. De mint nő tökéletesen megértelek és igazat adok neked." Ojjé.
A mostani anyós jelöltem nem ilyen. Bár abban hasonlítanak, hogy ő is túlzás-nő, és hogy eléggé közelről származnak egymással... Ugyanolyan temperamentumos nő ő is. Csak ő ezt nem jól használta fel az életében, és fokozatosan megkeseredett. Valamikor ő is sugárzó szépség volt, de ez mára elkopott, megfakult. Nem vigyázott magára, egészségileg is gondok vannak, aggódom...
A fiát pedig halálra szekálja. Bár a húsvéti látogatása kivételesen jól és harmonikusra sikerült, mindketten meg voltunk lepődve. De most, a legutóbbi, azaz tegnap esti már újra kezdett átmenni abba a piszkálódós, kritizálósba... Most még viselhető volt. Igyekszem csendben maradni, és főleg nyugton, de tudom, hogy nem sokáig fogom bírni. Mert olykor előjön belőlem az anyaoroszlán, és ami az enyém, azt foggal körömmel védem. Márpedig a Drágámat is meg fogom védeni egyszer, ha igazságtalanság esik rajta... annak pedig nem lesz jó vége. Egészen pontosan sértődés lesz a vége.
Nem tudjuk, nem értjük, hogy mi okozta azt az ő életében, hogy ennyire energiátlan, hogy másokat szó szerint le kell nyomnia, uralkodnia kell ahhoz, hogy jól érezhesse magát. Még a tulajdon fiát is, az egyetlent, akit ajándékként kapott az élettől. Pont azt gyötörte a legjobban, akit a legjobban kellene, hogy szeressen. Ez meg is tette a maga hatását, én szívok miatta... És emiatt rettenetesen dühös vagyok rá. Az anyára. Drága már sok évvel ezelőtt elkezdett dolgozni azon, hogy a sérüléseket feldolgozza, de ez csak nagyon lassan megy, mert nagyon mélyen vannak, és nagyon sok. Talán én is tudok segíteni neki egy kicsit, talán meg tudom neki mutatni, hogy a szeretet lehet másmilyen is, a szeretet nem kell, hogy fájjon...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése