Ég Veled

Ma megint az Angyallal álmodtam. 

Már meg sem lepődtem, hogy mint a valóságban, ezúttal az álmomban is búcsúztunk. De most nem volt annyira távolságtartó, nem burkolózott félelmeibe, nem bújt el a társadalmi elvárások mögé. Jött, egyszerűen és őszintén, és elkísért a szülői házba. Ott aztán megálltunk az előszobában és végre megölelt. Melegen, biztonságot ígérően, hosszan. Én belesimultam az ölelésébe, élveztem a két szív együtt dobbanását, lélegzetének simogatását a fülcimpámon.

Egyszer csak felbolydult a ház, az egész családom jött, ment, az Anyám, mint egy viháncoló kamasz, az egész jelenet egy zümmögő méhkasra emlékeztetett. Barátságosan zümmögő méhkasra. Bemutattam őket egymásnak, láttam a szemén az elismerést, hogy ejha, milyen szép fiú! Közben - mint az álomban általában - rengeteg oda nem illő kép is jött, rengeteg karácsonyi dekorációt kellett szortírozni és elpakolni (??), én pedig nagyon siettem, hogy végre végezzünk már. Kezembe akadt néhány régi persely, cserépből,  mindből le volt törve valahol egy-egy darabka. Ha valaki ért az álmokhoz, mondja meg, ez mit jelent?

Én pedig csak vártam, hogy végre vége lesz a nagy jövés-menésnek, és végre kettesben lehetünk megint. És akkor hátha megcsókol majd... és én minden érzékszervemmel érezhetem, és élvezhetem, nem úgy, mint azon a borgőzös éjszakán. És csak vártam, és vártam.... és felébredtem.

Mint a valóságban, úgy az álmomban sem váltak valóra a vágyak. Pedig az álmomban már jóval szelídebbek, lecsendesültebbek ezek a vágyak. Ami természetes, ismerve a körülményeket. Az ölelés gyönyörű volt - utolsó ölelés. Búcsú ölelés. Az álomvilágban is búcsút vettem Tőle. Egy korszaktól. Néhány szép hónaptól. Valós voltál, és mégsem voltál az. Köszönöm Neked, bárhogy is alakult, bármennyire is nem sikerült tartanunk a megálmodottat.

Ég Veled, Angyal! Légy boldog.