Ma pedig egy új film. Ahelyett, hogy a felvételi elbeszélgetésre készülnék.
Joe Mac I cried című számához valaki készített egy nagyon szép videót. Mindig nagyon tetszett, de fogalmam sem volt, hogy melyik filmből vágták össze. Ma újra beleakadtam a dalba blogfrissítés közben, és megkerestem hozzá a filmet. If only... A bemutatót nézve pedig lassan tátva maradt a szám....
A film alaptörténete teljesen ugyanaz, mint a tegnapié, csak kevésbé horrorisztikusan előadva, inkább az érzelmi vonalra helyezve a hangsúlyt. Az volt a kérésem a Drágához, hogy nézzük meg, mielőtt még elmegy este dolgozni. Megnéztük... és a film közben egyre szorosabban öleltük egymást, a kutyából szorítva ki a legjobban a szuszt, aki az ölünkben feküdt. De ő csak boldogan aludt tovább, miközben mi teljesen összekönnyeztük a bundáját.
Kellett ez a film. Lehet, hogy számító vagyok, de pont az volt a célom vele, hogy még inkább erősítsük magunkban az érzést, hogy oda kell figyelnünk egymásra. Hogy szeretnünk kell egymást. Itt és most. Nem érdekes, hogy mi volt a múltban. Utat kell engednünk az érzéseinknek. Úgy, mintha ez az egyetlen napunk létezne már csak együtt. Ez volt a film mondanivalója. És hogy a sorsot nem lehet megváltoztatni, bármennyire is igyekszünk. Lehet, hogy az út, ami a végzetedbe vezet, változtatható, és a mód is, a hogyanja, de a végén mégis azt kell megélnünk, amit ránk szabtak.
Akkor tehát miért ne tegyük ezt kellemesen, szeretetben, összetartva?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése