Hazatérés

Az elmúlt hét meghozta mindazt, amit meghozni volt hivatott. Elhozta azt, amiért hazautaztam. 

Ismét nagyobb rend lett a fejemben, és nagyobb nyugalom a szívemben. Kicsit ugyan aggódom még, hogy ez csak ideig-óráig tart majd. De ismét kaptam fogódzókat, és ismét van hová visszanyúlnom, ismét van mire emlékeznem, van miből erőt merítenem.

A csütörtöki Benső Gyermek Szertartás értette meg velem, hogy azt, amit a Drága néha tesz, nem ellenem teszi, és nem azért fáj, mert ő azt megteszi. hanem azért, mert egy korábbi fájdalom már ott volt bennem, és az a tett csak felidézte azt a korábbit. Megértettem, hogy igenis fontos vagyok neki, csak máshogyan, mint ahogyan az az én fejemben él elképzelés gyanánt. Megértettem, hogy együtt erősek vagyunk, és hogy mennyire kivételes helyzetben is vagyok én. Búcsúzóul az "Istennő" mindössze ennyit mondott csak: "Bizonyított tény, hogy amikor a kísértés megérkezik életünkbe, akkor a változás is a kapu előtt áll már, ami miatt a kísértés érkezett. Ha ilyenkor nem engedünk a kísértésnek, két héten belül megváltozik a kiinduló helyzet is." 

Elkéstél. Elkéstünk. A kísértés mindig is ott volt, mégsem változott semmi. Miután viszont belementem, azonnal változni kezdett minden. Most akkor mi az igaz? Hogy is van ez? Vagy a korábbi kísértések nem is voltak igazi kísértések, csak kósza gondolatok?

Mindegy már. A lényeg az, hogy sok-sok helyről kaptam segítséget, és rengeteg jelzés is érkezett. Arról, hogy mi a helyes, és hol a helyem. 

A helyem pedig ott van, amellett az ember mellett, akit mikor feleennyi idősen először megláttam, jött a villámcsapás-érzés, és aki mindvégig ott volt a szívem mélyén, kitörölhetetlenül. Aki azóta a férjem, aki végtelenül türelmes hozzám, és aki mindig támogat. Ő nagyon szeret engem, a maga módján, ami lehet, hogy nem egyezik az én elképzeléseim szerinti nagyon szeretéssel, de ettől a tény még tény marad. Itt az ideje, hogy végleg elkötelezzem magam mellette, hogy mindazt a hatalmas energiát, ami bennem volt, és amit ez alatt az egy hét alatt még hozzá kaptam, őrá, és a kapcsolatunkra fordítsam. Sokszor azt éreztem, hogy nem én vagyok a legfontosabb, hogy nem kötelezte még el magát igazán irányomban... de mint tudjuk, mindig az zavar minket a legjobban a másikban,. ami saját magunkban zavar... Én nem köteleztem még el magam.

A mai csakra-meditáció alatt a szívünkbe kellett néznünk. Még csak a csakra megnyitásánál tartottunk, de én már láttam benne őt. Ott volt, mindig is, és ott lesz ezután is. Sokan sírtak ezalatt a meditáció alatt, még a fiúk, férfiak is. Az én torkomat is szorította, és kigördült néhány könnycsepp lecsukott szememből. Amikor viszont arról beszélt a mester, hogy adjunk át egy szeretet-nyalábot, egy szeretet-csokrot annak a személynek, akit akkor ott látunk, hirtelen az Anyám képe jelent meg a szemeim előtt. Ő az, akinek a környezetemből a leginkább szüksége van a szeretetre, az energiára.

Este megnéztem őt az ingával, és rémülten vettem tudomásul az ott látottakat. Én nem segíthetek rajta... Igyekeztem szájbarágósan, nagyon nyomatékosan hangsúlyozva mondani neki, hogy menjen tovább, csinálja meg a 2. fokozatot is... és akkor fog tudni segíteni önmagán. Ez az egy megoldás maradt.

Emiatt kicsit szomorúan térek haza... de a tapasztalásaim miatt mégis boldogan és nyugodtan.

Istenem, adj erőt, hogy úgy éljem az életem, ahogyan ezen a héten megtapasztalhattam. Adj erőt, hogy a karmikus feladatomat elvégezhessem, és ezáltal a következő életünk gondtalanabb lehessen. 

Az erő rajtam múlik, a támogatást pedig ezután is meg fogom kapni, ahogyan meg is kaptam eddig is. Boldog vagyok, hogy ő a férjem, hogy ennyire nyitott, hogy ennyire hasonlóan gondolkodik, és hogy ennyire fontos neki a kettőnk közös és személyes fejlődése is. Boldog vagyok, hogy ő a Társam. Ha ügyesek leszünk (és azok leszünk), akkor egy életre. Erősebbek leszünk, egyre erősebbek együtt. És ezzel az erővel hihetetlen, csodálatos dolgokat fogunk véghez vinni.