Heti összegzés

Eseménydús egy hét volt. Rengeteget tanultam. Magamról, a kapcsolataimról, a múltamról. Rengeteget utaztam. Befelé, le a mélybe, a sötétbe, oda, ahová sokan egész életükben be sem teszik a lábukat. Mert az félelmetes. Önmagunkkal szembenézni mindig rettenetes dolog, nagy bátorságot kíván.

A csütörtöki szertartáson egészen a fogantatásomig mentünk vissza. Már tudom, hogy honnan jönnek bizonyos félelmeim, bizonyos „nemszeretem” érzések. Már azt is tudom, hogy mindaz csak a felszín, amit a halandó ember, az elme gondol. A mélyben, a lélekben teljesen más játszódott le.

A mélybe való lemerülés, a társaktól záporozó szidalmak, rágalmak, negatív megjegyzések, amelyek mind-mind a negatív gondolatokat és a kellemetlen testi érzeteket, a fájdalmat voltak hivatott kiváltani, sokkal kevésbé volt fájó, mint az oldás. Azt gondoltam, nem lesz annyira nehéz, mint a családállítás volt. Aztán amikor szemben álltam az Istennővel, és ő beszélni kezdett hozzám, egyszerre feljött minden. Az összes félelem, frusztráció, fájdalom kiapadhatatlan könny-folyamban, zokogásban tört a felszínre. Akkor megértettem, hogy nem vagyok egyedül, nem vagyok magamra hagyva, és nem is voltam soha. Ami a jelenben fájt, az már mind bennem volt, a múltból ered. És ami fáj, ami negatív, szomorú, rossz, azt csakis azért érezzük annak, mert van viszonyítási alapunk, ott van bennünk ugyanúgy a jó is, a pozitív, az örömteli, boldog, szeretetteljes. Elkövetjük azt a hibát, hogy a negatívumokról beszélünk, panaszkodunk, ezáltal azt erősítjük magunkban, a tudatalattinkban. A negatív események, rossz élmények következtében jelentkező testi tüneteknek (pl. gyomorgörcs) pedig ellenállunk, elutasítjuk azt, így minden alkalommal újult erővel jelentkeznek. Ha viszont beleereszkedünk, utat engedünk neki, akkor előbb utóbb megszűnik. És mivel a jó ott van bennünk, a következő lépés a gyógyulásban ezeknek az örömteli élményeknek, emlékeknek a felelevenítése, újraélése. Ilyenkor mindenki meglepődik, mennyire sok jó élménye van. Csak ezekről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Ezek után pedig az életünk újraírása, újra-mesélése. Úgy, ahogyan azt élni szeretnénk, jelen időben, kijelentő módban. Mintha már most történne. Mintha már most a miénk lenne. Ismét csak a vonzás törvénye volt ennek napnak is a fő mondanivalója, a végkövetkeztetése. Kérd, és megadatik. :-)

Aztán a beszélgetések. Kékszeművel és a KisDisznóval. Kékszeművel már hónapok óta arról beszélünk, hogy mi ketten… De ebből sohasem lesz semmi. Ezt meg is mondtam neki. Túl fontos nekem már, túlságosan szeretem. A barátsága fontosabb, mint mása… Azon kívül nincs is miért. Már nincsen.

A KisDisznónak ugyanez lesz a sorsa. Kezdem nagyon megkedvelni. Sokat kaptam tőle, feladatát bevégezte, sőt még annál is többet. Barátilag sokkal többet adhatunk egymásnak, mert nagyon hasonlóan gondolkodunk, és nagyon hasonlóak is vagyunk. Nem hiába. Ismertük mi már egymást, valamikor nagyon régen… Az első találkozásunkkor kezdődött vibrálás volt a jel. Megismertük egymást.

És ide kapcsolódik a mai élmény, ami a mai egyik meditációban jelentkezett. A képek csak jöttek, kéretlenül, keresetlenül. A fantáziám játszana velem? Nem ez az első eset, de ez a legintenzívebb.

Már tudom, milyen kapcsolat volt a Drága és közöttem korábban. Egy előző életünkben. A kishúgom volt. Én voltam a nagy és erős báty. Ő pedig a kishúgom, aki feltétel nélkül megbízott bennem, és akit én nagyon szerettem. Ugyanúgy, mint ma. Aki rengetegszer bújt hozzám esténként, amikor még kicsik voltunk. Ugyanúgy, mint ma. Aztán én elkövettem valamit ellene, amit nem láttam tisztán, csak éreztem, hogy valami súlyos dolog lehetett. Talán magára hagytam, talán nem álltam ki mellette, amikor szüksége volt rá. A mostani életünkben ezt törleszti. És nekem ki kell tartanom. Helyre kell hoznom a korábbi hibát. Nem véletlen, hogy akkor régen olyan természetesen jött, hogy testvérekké fogadjuk egymást... és hogy 13 éven keresztül Tesónak (Sista, Brotha) szólítottuk egymást.

Cirmos… az Apám volt. Az Apám, akit rajongásig szerettem, aki erős karjával védelmezett, aki meleg, biztonságos ölelésével mindig megnyugtatott. Mint ma. Abban az életemben lány voltam. Az Apám volt mindenem, és én az övé. Az ő kincse. Mint ebben az életemben. Ezért nem tudtam mit kezdeni Vele, a kapcsolatunkkal. Mélyen szerettem, mégis, ha velem volt, sokszor nem tudtam a helyzettel, és ő magával sem mit kezdeni. Ha pedig nem volt velem, máris utána vágyakoztam. Ez mindent megmagyaráz. Mélyen, a tudatalattimban benne volt, hogy ő az Apám. Ezért okozott ellenérzéseket bennem a férfi-nő kapcsolat. És pont ezért esett jól az ölelése, a simogatása, a szavai, a figyelme, a szeretete. Ezért nem lehetünk (lehettünk) mi egy pár ebben az életben. Nekünk valami más feladatunk van egymással. A felismerés fájó, ugyanakkor megnyugtató is. És ismét csak visszaigazolta azt a korábbi kósza gondolatomat, hogy majd egyszer… talán… ha az élet úgy hozza, hogy mindenkit túlélünk, ha elveszítettük a szeretteinket. Csakis ebben az esetben lehetünk mi együtt. Addig mással, másokkal van feladatunk.

KisDisznó a barátom volt, a szövetségesem. A cinkostársam. Olyan barát, mint amilyenek most lehetnénk, ha ő nem férfi lenne, én pedig nem nő. Abban a múlt életben nagyon jó barátok voltunk, olyanok, akik számíthatnak egymásra. Ezt érzem most, de ez csak egy érzés, hiszen alig ismerem.

Valamit azért mégiscsak elkövethettünk egymás ellen, ezért most törlesztünk. Az még nem világos, hogy ki kinek, de talán inkább én neki. 

Amikor elmeséltem a nap végén a Mesternek ezt az élményt, csak mosolygott. Mindent értőn.

Ilyen volt ez a két nap. Hatalmas energiák voltak azokban a szobákban. Gondolhattam volna, hogy sokakat viszontlátok majd az első tanfolyamról, mégsem gondoltam semmit. Egyszerűen csak meglepődtem, amikor beléptem. Kellemesen lepődtem meg, sőt, nagyon örültem a sok ismerős arcnak. De leginkább Milánnak örültem meg, mert bennem az élt, hogy valami súlyos betegsége van. Ott volt, nevetősen, jókedvűen. A hétvége alatt sokszor elnéztem ezt a kissrácot, és végig valamilyen óvó gyengédség-érzésem volt vele kapcsolatban. A Mester elmondta, hogy nem véletlen a csoport összetétele, nekünk volt már valami dolgunk egymással korábban is, ezért találkoztunk újra a tanfolyam kapcsán.

Igen, volt már dolgunk korábban is, de most is, nem kevés. Néhányan nem jöttek el az első tanfolyamról, és két új ember csatlakozott most be hozzánk. Két ember, akiknek rögtön az elején jókora konfliktusuk támadt egymással.

Érdekes helyzet volt, és a csoport példásan vizsgázott konfliktuskezelésből és szeretetből. Adott volt egy ötvenes, agyoncicomázott nő, aki kissé magasan hordta az orrát és sütött belőle a negativitás. És adott volt egy szintén ötvenes, egyszerű férfi, akit már megviselt és megtört az élet, amiből súlyos betegséget gyártott magának, de mindezek ellenére mégis próbálta humorral felfogni a helyzetet. Azért jött közénk, hogy hátha valami csoda folytán mégiscsak meggyógyul. Negyed tüdővel elég nehéz lélegezni, folyamatosan köhögőrohamok jöttek rá. Ezeket sokszor krákogással, torokköszörüléssel el tudta kerülni. Nem volt hát más választása a meditáció alatt sem, folyamatosan krákogott. Őszintén megmondom, először engem is rettenetesen zavart, mert állandóan kizökkentett vele, de nagyon hamar rájöttem, hogy nem szándékosan csinálja, sőt, talán nem is tud róla. Egy idő után hozzá is szoktam, és nagyon hamar vissza tudtam térni a meditációhoz. A nő viszont hallhatóan nem tudott, és nemtetszésének hangos ciccegéssel meg cuppogással adott hangot. Meditáció után megbeszéltük, kinek hogy ment a meditáció, és mit látott. A nő volt az első, és azonnal támadott. Hogy őt ez mennyire zavarta, és ha ez egész nap így marad, ő inkább elmegy, de inkább a másik menjen el, mert ezt ő nem köteles elviselni... Egy emberként állt a csoport a férfi mellé. Egy másik férfi azonnal közölte, hogy minket meg az ő cuppogása zavart. A nő még inkább menni akart, és mindenkit vádolt, hogy mennyire ellenségesek vagyunk. Mi viszont nem engedtük, kértük, hogy maradjon, most maradjon, és nézzen szembe végre félelmeivel és fájdalmával, mert ha most nem teszi, akkor örökre ebben a negatív életszemléletben fog élni. Amikor a férfi rezignált mosollyal és végtelen nyugalommal előadta, hogy azért krákog, mert negyed tüdeje van csak, áttétes rákos, és néhány hónapon belül meg fog halni, akkor a nő elkezdett sírni. Pillanatok alatt tört össze és zuhant magába. Kiderült, hogy gyászol,  többszörösen is, és benne ragadt a düh fázisában. Valakit elveszített, aki ugyanígy krákogott, és akit nagyon szeretett. És valakit elveszíthetett párkapcsolati szinten is. Még mindig menni akart, de most már pláne nem engedtük. Teljesen kipakolt az egész csoport előtt, és rengeteget sírt. Utána pedig megkérte a férfit, szinte esdeklőn, hogy ne haragudjon rá, és szeretne vele párban lenni a gyakorlatokhoz, ha meg tud neki bocsájtani és ezek után még elfogadja őt. A férfi csak mosolygott, ugyanolyan csendesen és szelíden, és elfogadta. A második nap végére, rengeteg sírás után (a csakrás-meditáció alatt zokogott) egy teljesen új nő állt előttünk. Már nem a negativitás áradt belőle, mint előző nap reggel. Már tudott mosolyogni is. A mester megdicsért minket. Az elején, amikor ez a konfliktus adódott, akkor is elmondta, hogy nem véletlen az, hogy ők pont ehhez a csoporthoz csatlakoztak be. A nőnek címezte, hogy neki kifejezetten ránk volt szüksége, ezért jött tudat alatt hozzánk.

Természetes, hogy ránk volt szüksége. Az első tanfolyam végén elmondta a mester, hogy szokatlanul magas a csoport energiaszintje, szokatlanul erősek vagyunk együtt. Ezért volt ránk szüksége. Szüksége volt az energiánkra, hogy feltöltsük, hogy kihozzuk a gödörből.
A férfinak pedig szüksége van ránk, hogy gyógyítsuk, de legalább enyhítsünk a tünetein.